Pitch & Bill

Distress not yourself if you cannot at first understand the deeper mysteries of Spaceland. By degrees they will dawn upon you...

ÁBill tudata sokakat piszkált. Ha valós ember lenne Fata Morgana-n kívül, akkor biztos már ezer podcast készült volna már az ő agyáról, hogy vajon mi lehetett benne. Jogosan feltételezhető, hogyha kivetétenénk az ő elméjét, ez az égő világ foglalná össze. Nem rossz tipp, hisz ahova csak ment, ott felgyújtotta a lépesei után a nyomokat. Nem maradt más csupán sikoly és hamu. Mégis, ha valóban ketté lehetne vágni a koponyáját, vagy úgy igazán belépni oda, valószínűleg nem ez várna ránk. Rengeteg gondolat bombázna meg az embert, addig, amíg meg nem fulladna benne. Abban az esetben ha ebből valaki kikerülne, akkor megláthatná; a multidimenziós lény egyetlen igazi hibáját, amit folyton lejátszik magának.
Szerinte az emberek mindig is túl komolyan vették őt, legyen az a sárga démon alakja vagy jelenleg - az emberi. Nem tudná megszámolni mennyien látták benne a megmentőt, a múzsát, az angyalt. Hazudott, sokszor, hogy miért is segít nekik, de nem hitte volna, hogy ennyi millió év alatt semmit sem tanultak ezek a halandók. Bár voltak már meglepetései is, amikor olyanokat kértek, ami közelebb ál az ő szívéhez. Mint a gyilkosság vagy az agykurkászás, nem a jó fajtából mondjuk. Ezért szerette jobban az olyan személyek társaságát, mint Pitch, nála nem kellett semmi jóindulatot előadni.
- Sajnos, kilométerről felismerem a szagukat - sóhajtott fel, egy kissé drámaian, mintha most tudta volna meg, hogy a szerelmét leszúrták. Pines családra úgy tekintett, mint egy vegyes cukorgumi csomag, van benne fantasztikus, átlagos és olyasmi is, amit soha nem ennél meg inkább megint. Aki ismerte őt, az kitalálhatta ki melyik, igaz, de senki nem sorolná Fordot a finom skálára, és Dippert pedig az unalmasra. Dehát ez a démoni benne, sose azt csinálja, amire számíthatnánk, még akkor is, ha már ismerjük egy ideje. - És te a tiéidet? - dobta vissza a kérdést, de igazából sejtette a választ.
- Mindkettő nem lehet? - vont vállat mosolyogva. - Hagynám őket elégni, de az a baj, hogy az egyikre igenis szükség van - és mint valami eredet, minden ahhoz az egy emberhez vezet vissza. Botrányosan idegesítő tud lenni, hogy nem bírja elvágni azt a sors kötelet, ami hozzájuk köti. Abban biztosak lehetünk, hogy minden eshetőségben is az agyukra menne, azok után, amit ettek vele. Azonban marhára örülne, ha nem lenne kötelezően szüksége rájuk. Már azt is teorizálta, hogyha nem lenne az egyiknél a kulcs, akkor megpróbálna már kijutni északról, elég hideg tudott ott lenni, ő meg inkább kivetkőzne a bőréből.
- Az idő itt se hagy minket békén - körülnézett a lángok egyre nagyobbak lettek, követve egyetlen egy csillagot az égen. Majdnem elhúzta a száját, hogy azt még nem sikerült kioltani. Talán soha nem fog megszűnni. - De tény, hogy ideje dolgozni is, és nem rejtőzni, bár ki szereti azt! - nevetett fel. Imádta az itteni munkáját, szerette szétszedni a könyveket. Most nem volt arra képes, hogy galaxisokat prlasszon el, de legalább így tudta imitálni az érzést, ahogy olvasott. Neki az volt az estimese, ahogy elképzelte magának alvás előtt, ahogy ezeket a világokat az atomjaira szedi, amíg nem marad semmi.
- Abban biztos vagyok - a feketeséggel ő is nagyon jóbann volt, bár nem ő maga volt az. Volt azonban egyedül. Magányos. Elveszett az univerzumok közt. Megtanulta értékelni az elnyelő sötétséget, és a fülsüketítő csendet. Volt valami benne, hogy még az ilyen lényt is, mint őt, valami körbeöleli.
- Azt hittem, hogy emlékezni fognak. Én hamar ráébredtem ki vagyok... - gondolkozott el, ahogy lassan köröket írt le a karfán. Élvezte a tudatlan világot, legalább így lassan, gyanútlanul kutakodhatott az emberek elméjében. Újra megtanulta, mit tehet és mit nem. Előszőr csalódott, hogy mennyire korlátozva van itt, de legalább kreatívabb lehet.
- Az ujjad köre akarod csavarni? - vigyorgott, mint aki már benne van egy kis viccelődésbe és piszkálásban. - Gőzöm sincs, hogy el tudok menni hozzá, ha erre gondolsz - lyukadt ki a lényeg felé. - Azt tudom - nyomakosított az utolsó szón -, hogy északon kívülre lehetetlen nekem teleportálni.
Pedig annyiszor próbálta már, unalmas, amikor nem lehet mindenbe belerúgni, mert egy hatalmas fal akadályozza meg őt. Az új játékszere lefoglalta, Vittorio, olyan lelkesen szedett neki össze infót, mintha ezért kapna bármit is. Úgy látszik a figyelem is elég volt neki, Billnek meg ez nagyon is tetszett, ha ezt bevallaná egyszer.
- Számíthatsz, persze, mint mindig - jelentette ki, mintha az egész olyan egyértelmű lenne. Pedig nála olyan nehezen kivehető mi is az, ami igaz. Jobb, ha az ember tesz egy kis kutatást, miután Bill valamit is állít. Ha ő mondja, hogy az ég kék, akkor még azt is meg kell nézni. - Nem fogok tudni ugrani valószínűleg minden alkalommal, de hogyan utasíthatnám el egy régi barát kérését? Akkora szörnyeteg azért még nem vagyok.
Meglepő lehet, de ez a démon tudta értékelni néha a barátait, pedig az lehetne a leghihetőbb, hogy neki nincs senkije a világon. Pedig valahol meg is érdemelné ezt.
- Oh, elnézést, tényleg! A vendég nem ihat egyedül - a langok közül pedig kivett egy ital, ami nem igazán egészséges emberi fogyasztásra. - Nos, mi a terv? - kérdezte, ahogy az égen egyre több hasopnmás jelent meg, háromszögek szemekkel, amik mindenhova néztek. Ha már játszanak, legyen közönség is.

852 szó

Bill Cipher & Pitch Black

The game is on, my dear friend

Kedveltem Billt. Majdnem olyan remek fickó volt, mint jómagam, bár úgy éreztem, hogy mostanság elpazarolta a tehetségét. Sokáig csak némán, az árnyékban rejtőzve figyeltem őt, de mindennek vége volt. Széles mosollyal fedtem fel a valódi kilétemet előtte, miután meggyőződtem arról, hogy valóban visszanyerte az emlékeit. Éveket töltöttünk az eltemetett emlékképek között, a saját elménk és újkeletű testünk foglyaként. Értékes időt pazaroltunk el mindezzel, ám nem voltam rest bepótolni az elmaradásaimat.
Mindig is kíváncsivá tett Bill Cipher elméje. Ha megtehettem volna, felnyitottam volna a koponyáját, ugyanis érdekelt, hogy egy ilyen kozmikus teremtménynek az elméjében mi lakozott. Kicsit túlságosan is világos volt számomra, de megtanultam már, hogy szükség volt minimális fényre ahhoz, hogy létezhessen sötétség. Ettől függetlenül, bántotta a szememet a fényesség, hiába nyújtóztak olyan magasra a lángok, mintha az égboltot is felfalták volna, én jobban kedveltem a sötét zugokat és az árnyékokat. Azonban, vendégként egy rossz szavamra sem lehetett a környezetre, még így is kellemesebb volt, mintha egy virágokkal teli rétre csöppentem volna.
- Megtaláltad már a kis barátaidat, vagy kell segítség? – érdeklődtem szórakozottan, hiszen a sors iróniája volt, hogy mindkettőnket gyerekek intéztek el. Vajon ő tanult a hibáiból? Mert én sokkal okosabban kevertem a lapjaimat, amióta a kis Jamie Bennett romba döntötte a terveimet. Szerencsére, ebben a világban Jack Frostnak fogalma sem volt arról, hogy kit kellett volna megvédenie, így úgy cserkészhettem be a fiút, mint egy igazi ragadozó a prédáját.
- Egyáltalán tervezel velük valamit, vagy félretetted a haragodat és új életet kezdtél? – kuncogtam sötéten, hiszen erősen kételkedtem abban, hogy Bill Cipher képes lett volna levetkőzni a lényét. Egyikünkről sem tudtam elképzelni, hogy magunk mögött hagyjuk a múltunkat, egy csendes és békét jövőt alapozva. Nem vallott ránk. Nem létezett olyan elemi erő a világon, amely megtisztíthatta volna a lelkünket a mocsoktól, és egyébként sem vágytam rá. Tisztában voltam vele, hogy csak bizonyos nézőpontból voltam én a történetem főgonosza, pedig, ha egy kicsit is jobban megismerték volna a körülményeimet, akkor ráébredhettek volna, hogy nem Jack Frost, még csak nem is a gyerekek voltak az áldozatok, hanem én magam. De hát, az emberek szeretik csupán egyféleképpen szemlélni a világot, ugyebár… Ki voltam én, hogy felrójam nekik ezt? Egyszerűbb volt azt hibáztatni, akire könnyebb volt rásütni a gonosz bélyegét, pedig az ellenség sokszor a saját soraik közt lapult.
- Egyetértek, talán egy másik alkalommal, vagy végeztünk azzal, amiért jöttem – biccentettem, hiszen nem akartam vesztegetni azt időt. Nekem nem volt meg a hatalmam ahhoz, hogy Billt a saját álmában tartsam, az ő határairól pedig fogalmam sem volt ebben a világban. Nyilván, ha az elméje és álma minden szegmensét képes volt irányítani, akkor hajlandó voltam elcseverészni az északon terjengő pletykákról, de amíg nem bizonyosodtam meg erről, addig szerettem volna a látogatásom valódi céljára fókuszálni.
Sötét mosollyal szórakoztam a férfi drámaiságán, bizonyára élvezte, hogy ebben a világban sokkal kifejezőbb arccal rendelkezett. Én kevésbé élveztem az új testemet. Nem azért, mert a tükörből visszatekintő arc ne lett volna kedvemre való, pusztán a környezetem túlságosan élénk és színekkel teli volt.
- Bizonyára, ki is aknázod a lehetőségeidet – utalok arra, hogy ezzel az arccal nyilván könnyűszerrel hódítja meg mások szívét. Engem nem tartanak ennyire vonzónak, de egyébként is válogatós vagyok. Nem lehet akárki az én partnerem. Bill viszont talán nem annyira válogatós, mint én vagyok, vagy jobban szeret szórakozni és kielégíteni az igényeit, nem tudom, rég beszéltünk egymással. Egyedül abban lehetek biztos, hogy engem semmi nem tántoríthat el a céljaimtól, s bízok benne, ezúttal Bill is partner lesz.
- Nos, tekintve, hogy kevesek ismerik a valódi szórakozást, és tudom, hogy te nyitott vagy az ötleteimre, így talán nem olyan meglepő, hogy most is felkutattalak. – Zsebre csúsztattam a kezeimet, ahogy kegyetlen mosollyal figyeltem a felcsapó lángokat. Sosem tagadtam, hogy volt valami gyönyörűen veszélyes a mohó, mindent felperzselő lángokban, de én kevésbé vonzódtam hozzájuk, mint a barátom. Pusztán csak azért, mert az őrülten táncoló lángok hol elűzték, hol pedig elnyújtották a szeretett árnyékaimat.
Úgy döntöttem, finoman vezetem fel neki a tervemet, és óvatosan terítem ki előtte a lapjaimat, ugyanis, ha mégsem volt vevő az ötletemre, akkor kénytelen voltam más segítséget keresni. Szerettem megtartani magamnak a titkaimat, ha nem találtam szövetségeseket.
- Jobban áll a szemem színéhez – humorizáltam, ahogy a fekete álomport kevertem az ő lángjaival. Már kevésbé tűnt vakítónak a tűz, és én is nyugodtabban fészkelődtem a helyemen, miközben felvázoltam Billnek, hogy ha bármit is akartunk cselekedni, akkor most jött el annak az ideje.
- Ha így is történt, valószínűleg ők sem emlékeznek rá – simítok végig a homokból szőtt karfán, ahogy felidézem magam előtt Calypso arcát. Nekem nincs meg a hatalmam ahhoz, hogy az elméjével szórakozzak, vagy áttörhessek azon a barikádon, amely megakadályozna abban, hogy a tudata mélyére hatoljak, de Bill… Billnek talán megvolt az ereje hozzá.
- Az elmúlt időszakot azzal töltöttem, hogy feltérképeztem kit merre találhatok és mennyire vannak tudatában a valódi kilétükkel. Úgy vélem, megtaláltam Calypsot, de nem emlékszik semmire, így nem tudom kikérdezni arról, hogy pontosan mi történt. Nem vagyok sokkal előrébb, azonban azt sem állíthatom, hogy nem próbálom kihozni a maximumot a jelenlegi állapotból – sóhajtottam fáradtan, elvégre nem kis munka nyomon követni a jelentős és jelentéktelen kis mesehősök életének az alakulását, azonban próbáltam csak azokra korlátozni az energiáimat, akik valamilyen úton-módon számítottak egyáltalán. Még mindig nem tettem le arról, hogy megkeserítsem Jack Frost életét, ahogy azt sem engedtem el, hogy Jamie Bennettet a magam oldalára állítom, aztán persze ott voltak az olyan régi barátok is, mint Bill, akiket illett felkeresnem. Rengeteg teendőm akadt, de egyedül túl kevés voltam hozzá.
Elkalandoztak a gondolataim, így csupán akkor eszméltem fel, amikor Bill itallal kínált. Elvettem tőle a poharat, de még nem kortyoltam bele, csupán az ujjaim között forgattam az alkohollal teli üveget.
- Számíthatok a segítségedre, vagy esetleg más terveid vannak? – érdeklődtem, s bár nem mondtam ki konkrétan, de a szavaimból egyértelműen leszűrhette, hogy ha meg akartuk szerezni a kontrollt, akkor szükségünk volt a nyugati boszorkányra. Élve. Az emlékeit visszanyerve.
- Te nem iszol? – tettem hozzá, hiszen nem azért utaztam idáig, hogy magányosan iszogassak. Amennyiben csatlakozott hozzám, úgy koccintásra tartottam a poharamat, de ha egyedül kellett innom, akkor irányába emeltem az italt.

1035 szó •••    ••• youtube

Pitch & Bill

Distress not yourself if you cannot at first understand the deeper mysteries of Spaceland. By degrees they will dawn upon you...

Általában ő volt az, aki mások fejében turkál. Nem meglepő, hiszen így a legkönnyebb megzavarni őket és megnehezíteni az életüket. Nem matattak még az ő gondolatai között. Ha pedig igen, akkor valószínűleg a forraló sípolását lehetett hallani. Hogy ez azért volt, mert az egész elméje egy káosz, vagy el akart rejteni valamit, azt nem tudhatni, talán még Bill sem. Bár szerette, hogyha másoknak kell az ő figyelme, az ő álmai mindig is egyfajta privátzóna volt, ahol ő alakíthatott mindent és mindenkit. Nem hitte volna, hogy bárki más is bemerészkedne ide, egyetlen egy emberen kívül... amennyiben lehet őt annak nevezni.
- Az is igaz - vont vállat, vigyorogva. Ez az álom démon volt az élő példája, hogy vannak dolgok az ő világukban, amiket nem lehet csak úgy megsemmisíteni. Minden alkalommal visszatért, ahányszor megpróbálták elűzni őt. Eddig nem járt senki annak a közelébe, hogy végleleges elzárja őt, de ebben a világban, lehet ez is megtörténne.
- Kár, sokat tudnák mesélni - biggyesztette az az alsó ajkát, mint egy nagy gyerek, ahogy leült a tűzből készült foteljére egy pillanatra. - Majd akkor máskor elmondok többet - sóhajtott egyet drámaian, mintha fájdalmas lenne neki, hogy nem beszélhet. Ezután pedig az ülőhely el is tűnt, csupán a színészkedéséhez kellett. Akik őt ismerik, azok meg lehetnek győződve, hogy ez így is van.
- Köszönöm - biccentett. Tény, nem ő választotta, mindegy is volt. Eddig az igazi alakjával is egész jól ment a manipulálás, nem okozott neki gondott, hogy egy húskötegbe lett zárva, ahogy ő fogalmazna. Az egyetlen bosszantó dolog neki, hogy eléggé megvan kötve a keze jelenleg.
- Bocsánat, de nézve a múltunkat, akkor szoktál felkeresni engem - legyintett egyet a kezével, a lángok pedig még nagyobbak lettek -, amikor valami igazán fantasztikus terved van - mosolyodott el a végére.
Bill nem volt valami jó csapatjátékos, ami azt illeti a legtöbb terve emiatt fuccsolt be, ennek ellenére Mumussal szeretett együtt dolgozni, általánosan véve egy hullámhosszon mozogtak. Mosollyal figyelte, ahogyan a fekete is csatlakozik a tűztánchoz.
- Mindig is szeretted ezt a színt - nevetetett fel. - Valóban, valószínüleg a boszorkányok műveltek ki valamit - bólintott. - Oh, mindenképp. Mondanám, hogyha segítesz megzargatni egy embert, akkor előrébb jutunk abban, mi is történt, pontosan. De úgy sejtem, hogy ennél már előrébb jársz, igaz?
A démon annak ellenére, hogy a káosz és a szórakozás mögé bújt, nem volt neki nehéz kiismerni a helyzeteket.
- Hmm, lássuk csak - benyúlt a lángok közé, hogy egy pohár alkoholt vegyen ki, bár ezen is tűz táncolt, nem mutatott nagyobb ártalmat. - Egy régi világ legjobb ruma, egészségedre!

425 szó

Bill Cipher & Pitch Black

The game is on, my dear friend

Élveztem a Bill által teremtett káoszt, bár számomra túlságosan világos volt ideát. A fenyegető lángok és a felperzselt világ látványa azonban biztosított afelől, hogy ne támadjanak bennem kellemetlen érzések a fények láttán.
Szükségem volt Billre. Talán ő remekül elszórakozott eddig a kis világában, de ez a világ túlságosan is békés volt eddig. Fel kellett kavarni az állóvizet, ráadásul örültem volna, ha Calypso visszanyerte volna az emlékeit, ugyanis szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Olivia és Calypso egy és ugyanaz a személy volt.
- Mintha olyan könnyedén meg lehetne szabadulni bármelyikünktől is – mosolyodtam el. Elvégre, mi voltunk a világok antihősei, a rettegett szélhámosok és gazemberek. Pont minket lehetne elűzni, vagy megsemmisíteni? Ezt még Bill se gondolhatta komolyan. Némelyikünk halhatatlan, vagy kortalan volt, mint mi ketten, de akadtak gyengébb, sebezhetőbb, gyarlóbb emberek is a soraink között. Azt azonban senki nem állíthatta, hogy nélkülünk létezhetnének ezek a világok.
- Csak nem? Micsoda családi dráma feszülhet közöttünk! – kuncogtam, majd arra a feltevésre, hogy az Alvilág istene féltékeny lenne, elvigyorodtam. – Valljuk be, mindketten büszkék és féltékeny természetűek. Arról nem is beszélve, hogy egy Demóna kaliberű nőt nemcsak megszerezni nehéz, hanem megtartani is. Azonban nem az északi pletykák miatt jöttem, ahhoz elég lenne a közösségimédiát fürkésznem.
Csúsztattam zsebre a kezeimet, és akaratlanul is elvigyorodtam, amikor a nevemen szólított. Tehát mégsem voltam olyan könnyedén feledhető figura.
- Mesés. Mondhatni, kellően álszent – biccentettem elismerően, hiszen véleményem szerint még így is sütött róla a ravaszság, amelyet egyfajta gyermeki báj mögé próbált csomagolni. Engem nem tudott átverni, ismertük már annyira egymást, hogy tudjuk milyen természettel áldott meg mindkettőnket az ég. A kölcsönös tiszteleten alapult a kapcsolatunk is.
- Köszönöm – tártam szét a karjaimat, majd a nekem szegezett kérdésre akaratlanul is elnevettem magam. – Nem szeretsz kertelni. Pedig azt hittem, még elcseverészünk egy kicsit az aktuális pletykákról.
Szórakozottan álomport hintettem a közeli lángcsóvákra, amelyeknek a narancsos-vöröses árnyalatához a fekete is csatlakozott az állandó színpalettájához.
- Bizonyára te is sejted, hogy történt valami, amiért ide kerültünk. Egyre többünknek térnek vissza az emlékeink. Ha előnyt akarunk kovácsolni belőle, akkor most van itt az ideje, amíg még mindenki bizonytalan és sebezhető. – Kezdtem el felvezetni a témát, azonban arra még nem tértem ki, hogy mással kapcsolatban is szerettem volna a véleményét kérni. Helyette a fekete porból és a lángokból mindkettőnknek kényelmes ülőhelyeket varázsoltam, hiszen nem volt kedvem a beszélgetésünk során ácsorogni. Jómagam helyet foglaltam a hátam mögött felbukkanó álomporral szőtt fotelben.
- Apropó, ebben a pokolian jó világban nem tudsz valamilyen itallal szolgálni? – érdeklődtem, elvégre egy jó házigazda mindig tartott magánál valami tömény alkoholt. Nem várta el tőle, hogy megidézze a kedvenc márkáimat, de a világról való elmélkedés és a sötét tervek szövögetése mindig hangulatosabb volt egy pohár ital mellett.

444 szó •••    ••• youtube

Pitch & Bill

Distress not yourself if you cannot at first understand the deeper mysteries of Spaceland. By degrees they will dawn upon you...

Bill azt hitte nem tud álmodni. Nem mintha nem lenne kreatív; amihez volt kedve, amit kívánt, azt megalkotta, de az álmok? Az olyan emberinek tűnt, amihez semmi közze. Még egy dimenzióból se származak. Az alvás helyszíne a vágyak és felelmek kapuját nyitotta meg, neki nem voltak ilyesmik. Egy rettelme volt, ami beette magát régebben, de miután rájött, hogyan tudja azt is elpusztítotatni, nem volt egyetlen apró szorongása se. Reménykedni nem szokott, ő mindig elhitte, hogy amit úgy meg szeretne kaparintani, az meg is szerzi.
És így is, amikor elfáradt, nem hagyta el a testét, hanem megengedte, hogy a lelke is megnyugodjon valami újjal,  mégis régivel.
Emlék új köntösbe bújtatva.
Az orrába ismerte ezt a füst szagot, ami anno úgy hatott neki, mint az adrenalin. Most... csak nevetni tudott. Hogy tudod egy ilyen szerinte jelentéktelen esemény feltörni, amikor ez még hozzá képest serdült korában tortént? Bár, lehet egy másik világ volt ez. Volt már egy pár, amit felégetett és nem maradt nyoma. Mabel világa is ezt lett volna, ha nem lett volna a családja. Tudta, hogy a lánytól valahol kell tartania, de sose gondolt bele, hogy a saját vére fog utánna menni. Érte ezt senki nem tette, igaz, senkihez sem tartozott.
Bosszantó.
Már megszokta a teret, otthonossá vált. Neki nem volt nehéz, az álmokban bújt meg és használt, ha úgy kellett. Megismerte minden kis tirkát egyedül, és a kollégától is szívesen fogadott néha tanácsot, és igazán hasznosak voltak, meg kell mondja.
Másoknak ez a látvány borzasztó lehet, míg neki neki biztonságot
Ha akarnánk, belemélyedhetnék, mit is jelentek ezek a lángok körülötte. Aki nem ismeri Billt, azt gondolná, hogy a tűz a haragját reprezentálja, de ez így nincs így. Ha úgy lenne, akkor sikítást is lehetne hallani, de ez nem történik meg. Csend van már, csupán a tűz pattogását lehet hallani.
Ezért is kapta fel gyorsan a fejét egy újabb hangra.
- El vagyok én itt is, nem tudtam, hogy itt vagytok - sóhajtott, meghajlott, majd felvett egy játékos mosolyt. - Demóna el van most foglalva Hádésszal, szerintem kezd féltékeny lenni az isten - kuncogott magának, feltételezés, de annál jobban szórakoztatta a gondolat.
- Természetesen  - hintázott a sarkain. - Hogy tetszik az új külsőm, Pitch? - egy vigyorral nézett rá most.
- Szerintem elég jó, bár lehetne mit javítani rajta - megcsípett egy darabot a lángból, a szajába vette és lenyelte úgy, mintha csak egy édesség lett volna. - Te se nézzel ki rosszul! De mi olyan sürgős, hogy az én álmomba léptél?

412 szó

Bill Cipher & Pitch Black

The game is on, my dear friend

Lassan minden sakkfigura a helyére került azon a képzeletbeli táblán, amelyet magam állítottam fel. Nem csupán az Őrzők iránti bosszú éltetett, hanem azt akartam, hogy a világok sötétségbe boruljanak. Sikolyoktól visszhangzó éjszakákon akartam sétákat tenni, látni akartam a rettegést csillogni emberek szemében, és arra vágytam, hogy végre mindenki más is elismerje, hogy több voltam egy gyerekmesénél, vagy egy puszta árnyéknál.
Calypso annak idején segített talpra állnom, s bár jelenleg továbbra sem volt tisztában önmagában, a kisugárzásáról felismertem a nőt. Nem esett nehezemre a fizikai határokat átlépve megtalálni a régi ellenségeimet és barátaimat sem. Szép lassan, egyesével cserkésztem be őket. Mindenkit egy kicsit másképp: akadtak személyek, akiket átvertek, kijátszottam, és elhitettem velük, hogy milyen rendes ember voltam, másokat kíméletlenül gyötörtem azzal a szándékkal, hogy hamarosan felfedem nekik a sötétségben rejlő hatalmat, amelynek segítségével többé nem kell aggodalmaskodni a félelem miatt, megint másokat barátként üdvözöltem, mindenféle játszma nélkül jelentem meg előttük, önmagamként.
Beletelt egy kis időbe, mire a rémálmaim megtalálták Őt, hiszen az ő álmai mások számára lettek voltak lidércnyomásos képek, így ügyesen megbújt messze északon, amíg én Sophie-val, Jamie-vel és az Őrzőkkel voltam elfoglalva. Most azonban eljött az idő, hogy felébresszem őt, és újra megkössük világokat és városokat átívelő szövetségünket.
Az álmába belépve nem fogadott más, mint maga a színtiszta világégés. A lángok magasra csaptak, a füst pedig fojtogatónak tűnt volna, ha nem élveztem volna ennek a rejtélyes, beteg elmének a csodálatos, kifacsart valóságát.
Egy férfi állt a lángok között, nem feltétlenül az a személy, akire számítottam, azonban én sem a mesebeli alakomat öltöttem fel, nem lepődtem volna meg, ha ebben a világban, vagy bármelyik másban a cimborám más arcot viselt volna.
- Ejnye, Bill. Partit tartasz és engem meg sem hívsz? – szólítottam meg víg mosollyal, azonban nem tudtam megállni, hogy ne tegyek hozzá további csipkelődő megjegyzéseket. – Szerencséd van, hogy nem Demóna vagyok, mert ha ő tudni a buliról, akkor nagyon kiakadna, amiért nem szerepel a vendéglistán.
Könnyed léptekkel szeltem át a minket elválasztó lángokat, amelyek az érintésemre fekete álomhomokká változtak.
- Remélem, azért még megismersz engem – jegyeztem meg, miközben az ujjaim körül lebegő fekete porral játszadoztam. Nem mintha sokat kellett volna találgatnia, hiszen nem sokan voltak képesek utazni az álmok között, ahogyan csak én voltam képes a Homokember álomporát kedvemre formálni.

371 szó •••    ••• youtube