Mi történt velem?
Haldoklik. Meg fog halni és én semmit sem tehetek, egész egyszerűen azért, mert egy felsőbb erő úgy döntött, hogy ezt a sorsot szánja neki, nekem pedig semmilyen hatalmam sincs az események alakulása felett. Nem tudom megmenti. Tehetetlenül figyelem ahogy küzdenek az életéért, ahogy kétségbeesetten küzd ő is, de másodperceken múlik és vége. Olyan gyorsan vége, mintha valakinek az életét egyetlen pislogásnyi idő alatt el lehetne venni. És el lehet, hiszen megtörtént, csak egy apró, reszketeg pillanatra hunytam le a szemem és el is veszítettem.
Hogy történhetett ez? Pedig szerettem, tényleg teljes szívemből szerettem és semmi másra nem vágytam, csak hogy boldog legyen. Nem lett volna szabad így történnie. Ez egészen biztosan valami tévedés, nem lehet így vége....
De vége van.Hullámossá válik a papír ott, ahova a könnyeim potyognak de nem törődök vele, észre sem veszem, hogy szépen lassan teljesen átáztatom vele a lapokat. Szorosabban gyűröm a kezemben és nem tudom, hogy elhajítsam-e a könyvet vagy szorosan a mellkasomra öleljem és úgy zokogjak tovább.
De nincs is időm eldönteni, először csak zörgést hallok majd valami puha a vállamnak ütődik.
-
Az orrodat is töröld meg. Borzalmasan festesz. Komótosan oldalra pillantok és látom, hogy egy százas csomag bontatlan zsebkendő hever mellettem a kanapén. Ahogy felnézek
Undor sajnálkozó-viszolygó arcával találom szemben magam, de minden ellenérzése ellenére, leül a kanapé másik végébe és noszogatva felém löki a zsepicsomagot. Szipogva elfogadom és ügyetlenkedve kibontom a csomagot, hogy kifújhassam az orrom.
-
Köszi - sírom már a következő zsepibe.
Mintha büszkeséget látnék átsuhanni
Undor arcán, és biztosra veszem, hogy azt konstatálja ilyen elégedetten, hogy a vízálló szempillaspirál - amit tőle kaptam a múlt héten - ezúttal a helyén marad, pedig már a második zsebkendővel törölgetem a szememet. Szerinte tehetségem van hozzá, hogy azokat is elkenjem, amik még egy vízi hullán sem mosódnak el - nem emlékszem már, hogy ez
Majré vagy
Harag hasonlata volt-e.
Amint újra képes vagyok rendesen levegőt venni, szinte kibuggyannak belőlem a szavak:
-
Meghalt. Megölték! Azért vették el az életét, hogy fájdalmat okozzanak vele a főszereplőnek és végig kellett nézniük, ahogy... ahogy... - A hangsúlyom vádlóból fájdalmassá válik, végül elcsuklik és kénytelen vagyok egy harmadik zsebkendőért nyúlni. Nincs bűntudatom amiért elspoilerezem a regényt
Undornak, az arckifejezéséből ítélve kényszerrel sem lehetne rávenni arra, hogy beleolvasson ebbe a történetbe és már így is több részlettel gazdagodott, mint amire önként vállalkozott volna. Veszek egy nagy levegőt és fontolóra veszem, hogy megkíméljem őt a romantikus fantasy műfaj érzelmi hullámvasútjától.
-
...Derű merre van? - kérdezem miután megtörölgettem az arcomat.
-
Riley-val. - Csak egy rövid választ kapok, közben már a telefonján pötyög valamit. Biztos vagyok benne, hogy
Derű beugrott
Riley edzésére és az a terve, hogy őt is elhozza a csajos esténkre.
Sajgó szívem megnyugszik kicsit és szerintem
Undor is megkönnyebbül, hogy nem kell egyedül megküzdeni azzal a halmazállapottal, amibe az ölemben őrizgetett könyv juttatott.
︎
Szeretek esőben utazni. Figyelni ahogy a vízcseppek versenyeznek az ablaküvegen miközben a busz átszeli a várost, vagy a pocsolyákat lesni, amikor megállunk a pirosnál. Figyelni ahogy város éjszakai fényei elmosódnak a busz szélvédőjén és a lejátszási listámat hallgatni közben, ahol gyönyörű hangú előadók énekelnek arról, hogyan tört össze a szívük a szerelem miatt, vagy hogyan vágyakoznak valaki után, aki nem lehet az övék. Nekem még sosem tört össze a szívem úgy, ahogy nekik, de a hangjuknak hála a fájdalom ezer dallamát és ritmusát ismerem már, bánatuk ezernyi húrt penget meg az én szívemben is.
Néha azt kívánom, bárcsak nekem is énekelne valaki úgy, ahogy ők, keserédesen és reménykedve. Szerintem a legszebb szerelmes dalok úgy is képesek összetörni a szívünket, ha igazából a boldogságról szólnak. Mindig van valami szomorú a boldogságban. Ha más nem az, hogy nem tart örökké.
-
Végállomás! - mordul fel egy hang amitől összerezzenek és csak akkor veszem észre hogy nekem szólt, mikor odakapom a pillantásom és látom ahogy a buszsofőr fáradt és elégedetlen arccal engem vizslat. Az egyetlen utast, aki még mindig mozdulatlanul ül a helyén, ahelyett, hogy hazafele igyekezne késő éjszaka.
Bocsánatkérő mosollyal gyorsan felállok, a vállamra igazítom a táskámat és jó éjszakát kívánok neki mielőtt a vizes járdára lépnék.
Nem ez az én megállóm, hárommal tovább jöttem -
már megint. A fejemre húzom a kapucnimat és miután megigazítottam a fülesemet elindulok visszafelé. Megrezzen a telefonom a zsebemben de biztosra veszem, hogy csak
Majré írt, mert túl régóta nem válaszoltam a csoportos üzenetekre. Ez is elő szokott fordulni.
Nem azért, mert nem lenne fontos, ami ott történik - bár néha tényleg nem az - hanem mert... elkalandozok. Vagy mert jobbnak látom csendben maradni. Nem mindig örülnek annak ha én is hozzáfűzöm a gondolataimat -
Derű szerint olykor nagyon negatívak - és én néha irigylem
Undort és
Haragot, amiért ők gondolkodás nélkül ki merik mondani amit éreznek.
A szavak szerintem ijesztőbbek, mint egyedül sétálni haza éjszaka az esőben, de nem vagyok benne biztos, hogy
Majré egyetértene ebben velem.
︎
A kezemmel önkéntelenül is a nyakamban lévő medállal kezdek babrálni, miközben a telefonomon lévő képeket nézegetem. A tárhelyem már majdnem megtelt a többiektől lementett, vagy a közösen készített képekkel, de hiába szántam rá magam a galériám szortírozására, egyelőre nem sok képnél volt szívem rábökni a kis kukára, legyen az egy ostoba screenshot a fiúk beszélgetéséről, vagy egy selfie
Riley-tól, vagy akár egy sokezredik kép egy halovány szivárványról, amit az ablakból fotóztam.
Sokan mondják, hogy ostobaság érzelmileg ragaszkodni dolgokhoz, legyen szó tárgyakról vagy bináris adathalmazokról, de egyszerűen képtelen vagyok külön kezelni ezeket az emlékeket a hozzájuk kapcsolódó emberektől. A tárgyakat emberekhez, a képeket eseményekhez kötöm, mind olyasmi, ami valamiért kedves számomra.
Az éjjeliszekrényem tele van innen-onnan összegyűjtött szuvenírekkel: belépőjegyek, szalvéták, préselt virágok és polaroidok serege hullik az ölembe mindegyik fiókból, a galériám pedig képek káosza: főleg közös képek a többiekkel, megörökített séták és kávézások, a könyves hauljaim,
Riley meccsei, London utcái megunhatatlanul sokféle szögből...
Megtorpanok görgetés közben és a markomba zárom az addig birizgált medált mielőtt kinagyítanám a következő képet.
A világ legszebb mosolya néz vissza rám és azonnal felidézi bennem az emléket, hogy azzal csaltam elő, ahogy
Pascal kezébe nyomtam egy hatalmas aranysárga falevelekből gyűjtött csokrot. Bármilyen buta felindulásnak is tűnik a gesztus utólag, az eredményt látva a világ összes giccses romantikus gesztusára hajlandó lennék, hogy újra lássam. Rettenetesen hiányzik ez a mosoly és a mellkasomat szorító érzés egyre erősebbé válik, ahogy elkezdem továbbgörgetni a képeinket. Ezek közül semmit sem vagyok hajlandó kitörölni.
A tenyerembe szorított apró esernyő alakú medálra nézek és az sem zavar, hogy a szorítástól nyomott hagyott a bőrömön.
Képek és tárgyak, amik azért bírnak jelentőséggel, mert olyan emberekhez kötjük őket, akik fontosak nekünk. Tudom, hogy a ragaszkodásom az érzéseim lenyomata, azoknak az érzéseknek, amik néha a felszín alatt rekednek és addig gyűlnek, amíg tompa sajgássá nem változnak a mellkasomban és emlékeztetnek... a jó dolgokra. A jó dolgok miatt is szomorúak vagyunk néha - amikor hiányoznak, amikor nosztalgiázunk, vagy amikor szeretnénk újraélni őket. A szomorúságnak ez egy keserédes változata, ami hozzánő a ragaszkodáshoz. Nem akarod elengedni.
A tárgyaknak nem fáj ez a ragaszkodás, az emberek viszont törékenyek. Egymásra jobban kell vigyáznunk és néha... annyira vigyázunk a dolgok törékenységére, hogy sosem tudjuk meg, igazából mennyit is bírtak volna el.
A hiánynak bűntudat íze lesz, de tovább játszom a nyakláncommal és magam köré húzom a takarómat, hogy segítsen becsapni a magányomat. Mielőtt elalszom, azon kezdek el gondolkodni, hogyan mondanám el azokat a dolgokat, amiket eddig nem mertem és csodálkozom, hogy hogyan lehet, hogy nem mertem, hiszen melletted voltam a legbátrabb.
Nélküled vajon elfelejtem, hogy az milyen érzés volt?Addig kapaszkodom a nyakláncba, amíg meg nem győzöm magamat arról, hogy vannak dolgok, amiket lehetetlen elfelejteni.
Képességem
✦ Azon szerencsések közé tartozok, hogy Fata Morgana belső határai számomra nem okoznak akadályt. Ugyanolyan átjárásom van, akár a kívülállóknak, azaz az embereknek.
✦ Néha a legjobb gyógymód, ha valaki meghallgatja a másik bánatát, nem? A képességem az, hogy képes vagyok a negatív érzéseket elszívni másoktól és megsemmisíteni azt. Vagy épp magamba olvasztani, attól függően, az én lelkiállapotom mennyire van mélyen.