Mindig is vegyes érzelmekkel tekintettem vissza az iskolás éveimre. Voltak jó pillanatok, voltak kevésbé jók és voltak borzasztó időszakok is benne. DÖK elnökként túl sok felelősség hárult rám, nem beszélve arról, miféle plusz terheket vettem önként a nyakamba. Amióta az eszemet tudom, célorientált voltam, de mégsem tudtam sokáig, mi lehetne belőlem. Az egész gyerekkorom azzal telt, hogy kerestem önmagam, közben igyekezve megfelelni mindenkinek. Voltam cselédlánynak öltözött felszolgáló, vagy épp fiúnak kiadva magam ugrottam be kisegíteni egy csapatot.

Ismertem akkoriban egy Usui Takumi nevezetű fiút, aki felforgatta a lelkivilágomat. Talán akkor és ott kérdőjeleztem meg mindent magamban, amikor ő elkezdett közeledni felém. Nem is, inkább úgy fogalmaznék, hogy az agyamat húzta folyton-folyvást, és egy pillanatra sem hagyta, hogy megfeledkezzek róla. Hogy beleszerettem-e? Nem tagadom, igen.

S mégis úgy alakult, hogy évek óta nem láttam. Amióta a suliból elballagtunk, mindenki ment a maga útjára. A jogi egyetemet választottam, Japán egyik legjobb iskoláját… de őszintén szólva az elején nehéz volt, hisz mindentől távol voltam, főleg Tőle. Igazság szerint én nem mertem kockáztatni: inkább elengedtem őt, minthogy hónapokon át tartó távkapcsolatban szenvedve kihűljön a szenvedély, majd valamelyikünk sms-ben szakítson. Ezt nem kívántam sem neki, sem pedig magamnak.

Aztán koncentrálni kezdtem a saját utamra. Kitűztem a célt, hogy a lehető legjobb ügyvéd legyek. Rengeteget tanultam, és mint régen, most is rengeteg plusz terhet vettem önként a nyakamba. Mindez pedig elterelte a figyelmemet Usuiról – nem gondoltam rá, csak éjjelente, amikor nem tudtam aludni. Aztán ezek az éjszakák is szép lassan megszűntek.
Már rég nem gondoltam rá, sőt, randizni is elkezdtem egy csoporttársammal az egyik barátnőm unszolására, de nem lett belőle tartós kapcsolat. Hiányzott belőle valami, talán a rámenősség vagy csak az, hogy ő nem Ő volt.

Későn eszméltem fel és évek teltek el: ügyvéd vált belőlem, ahogyan terveztem és jó voltam benne. Kezdő a pályán, az tény és való, viszont a mentoraim elismertek. Mégis úgy éreztem, hogy van még tudás, amit meg kell szereznem… és jött is a lehetőség. A főnököm egy felhívást csúsztatott az asztalomra, amin egy továbbképzésről szóló felhívás állt. Egy tapasztalt, több éves tudással rendelkező ügyvédnő kínált fel a segítségét: Calypso. Élnem kellett a lehetőséggel, noha soha nem hallottam még a helyről, amit úgy neveznek: Fata Morgana.

Ismét útra kellett kelnem, de nem bántam. A tudásszomjam mindig az egeket verdeste és úgy éreztem, ettől élek igazán. Persze, hiányzott valami, vagy épp valaki és ez az érzés egyre inkább a felszínre akart törni. Én pedig igyekeztem ezt vissza eltemetni magamban, olyan mélyre, hogy többé ne tudjon visszatérni. Usui nem volt többé, bármennyire is a múlt vissza akart rántani. A cél megint adott volt hát, az új mentoromnak akartam minden figyelmemet szentelni, de az nem kerülhette el a figyelmem, hogy a város mesés volt. Mondanám, hogy a szó legszorosabb értelmében, de az azért badarság lett volna.