Amikor valaki naivan feltette nekem a kérdést, hogy hiszek-e a csodákban, szinte gondolkodás nélkül rávágtam, hogy nem. Akadtak olyan emberek, akik ezek után megpróbáltak meggyőzni, hogy márpedig hinnem kell, én pedig unott arccal cáfoltam rá minden állításukra.
Számomra nem létezett varázslat a világban, ha lett volna, akkor sok minden másképp történt volna az életemben: apám nem hagyott volna el minket, anyámmal nem kellett volna egy veszélyes környékre költöznünk, ahol aztán kirabolták az otthonunkat, amikor még gyerek voltam és… Tulajdonképpen még sorolhattam volna, de nem akartam felhánytorgatni azokat az emlékeket, amelyeket már réges-rég lezártam magamban. Voltam, aki voltam és hittem, amiben hittem. Amíg képes voltam megtartani magamnak a cinikus megjegyzéseimet egy-egy delíriumos őrült kapcsán, addig elvártam, hogy ők is tiszteljék az én véleményemet.
Az viszont tagadhatatlan, hogy a gyerekkorom eseményei nagy hatással voltak rám a mai napig, formáltak és hajtanak előre. Biztonságot akartam nyújtani azoknak, akik hasonló környezetben nőttek fel, mint én, mert tudtam jól, milyen érzés attól rettegni, hogy ismét arra fogsz-e hazatérni az iskolából, hogy rommá változtatták azt a zugot, ahová a világ gondjai elől menekültél. Mindenkinek kijárt egy olyan otthon, ahol nem kellett attól félnie, hogy elveszik, vagy elpusztítják, ami az övé.
Mivel nem voltam egy robosztus alkat és mindig is többre tartottam az észt az erőnél, ezért a tanulmányaimra fókuszálva terveztem elérni a céljaimat, miközben odahaza mindenféle összeszedett, kidobott kacatokból próbáltam valami használhatót építeni. Érdekelt a fizika, az elektronika és a számítástechnika, mindig is szerettem bütykölni, így ahogy teltek felettem az évek, úgy építettem meg odahaza az összetákolt biztonsági rendszerünket.
Ez volt talán az első pozitív élményem annak kapcsán, hogy amit csinálok az jó és helyes volt, így nem is gondolkoztam sokat azon, hogy milyen pályát szeretnék választani. A probléma csupán az volt, hogy nem dúskáltunk a pénzben, így bármennyire is ígérkeztem tehetségesnek, nem válogathattam a lehetőségek között.
Ha fegyvert szegeznének a fejemhez, akkor sem tudnám megmondani, hogy mikor adtam le a jelentkezésemet a stormreach-i egyetemre, de annyi bizonyos, hogy az egyetemi felvételem nekem is és anyának is egyfajta megváltás volt. Ugyan kölcsönt kellett felvennünk, hogy belevágjunk ebbe a projektbe, azonban lassan kilábalunk ebből a helyzetből.
Az egyetemen pedig olyan órákat vettem fel, amelyek a hasznomra váltak, szabadidőmben pedig a saját terveimen ügyködtem. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően egy alkalommal sikerült elhagynom a jegyzeteimet és tervrajzaimat, amelyeket Lavender talált meg. Akkoriban nem sokat beszélgettem a lánnyal, sokkal jobban lekötött az, hogy a jövőben egy menő cégnél tudjak elhelyezkedni, ahol aztán meggyőzhetem az embereket arról, hogy adják piacra a termékeimet, de utólag visszagondolva örülök neki, hogy nála kötöttek ki a papírjaim.
Az évek múlásával jó barátommá vált, közös projekten és szenvedélyen dolgoztunk. Annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy édesanyám azóta is arról faggatott, hogy mikor hívom el randira. Nos, sosem ismertem volna be neki, hogy beleszerettem. Tisztában voltam vele, hogy barátzónába kerültem, ahogy azt is tudtam, hogy egy magamfajta srácnak semmi esélye nem lett volna nála. Ehelyett bemutattam néhány ismerősömnek, vakrandikat szerveztünk egymásnak, végezetül pedig mindig ott kötöttünk ki, hogy egymásnak öntöttük ki a lelkünket.
A kamerák iránti szeretet és technikusi diákmunkák kapcsán ismerkedtem meg Martinnal is, akit azóta talán nevezhetek a legjobb fiúbarátomnak, és anyámon kívül csak neki szoktam keseregni azon, hogy mennyire reménytelen szerelmi életem van. Martin pedig megért, hiszen neki is van egy lány az életében, akinél eddig nem sok esélye akadt.
A diplomámat követően sikerült elhelyezkednem álmaim munkahelyén, ugyan a ranglétra alsóbb fokain helyezkedek el, de mindez nem érdekel, amíg Lavender mellettem van és a fizetésemből futja annyira, hogy az adósságok törlesztése mellett élni is legyen egy kicsit lehetőségem.
Már csak némi bátorságra lenne szükségem, hogy végre leüljek beszélgetni Lavval az érzéseim kapcsán, de az sem ártana, ha képes lennék a lánnyal kidolgozott szenzoros kamerákat végre bemutatni a főnököm előtt.