- Köszönjük, hogy minket választott - nyújtom át kedves mosollyal a hatalmas papírzacskó fogantyúját a vevőpult felett. A vásárló hálás köszönetet rebeg, és búcsút int. Nanny-vel azon nyomban tekerjük újra fel az általa választott anyagokat, hogy ismét a helyükre tehessük őket, akár lábujjhegyen ágaskodva, akár a fellépőn álldogálva, de újra a megszokott rendben tudjuk magunk körül apró világunkat. Pedig egyre többen tudtuk, hogy mindez csak ábránd, bárhány emlékünket is állítsuk vissza a helyére.

- Nanny! - szólítom meg őt a létra egyik magasabb fokán ácsorogva, amelyről komolyabb erőfeszítés nélkül férek hozzá az üzletünk bejárata felett elhelyezkedő felirathoz, hogy kicserélhessem néhány betűjét az ébredésem örömittas mámorának egyenesági következményeként. Természetesen, mint mindig mindenben a hozzám közelállók ebben is támogatnak, egyedül az ideálisnak ítélt megvalósításról oszlanak meg a vélemények. - Kell ott lennie valahol egy kalapácsnak. Ide tudnád adni?
- Kalapács? Máris hozom - tüsténkedik, s már kutakodik is a ládában a csavarhúzók között keresgélve, a következő pillanatban el is szelelne az üzletbe, hogy azt túrja fel érte, csak a segítségemre legyen.
- Tessék - előzi meg Jane, aki már nyújtja is felém a kért szerszámot.
- Köszönöm, drágám - veszem el tőle, és már halászom is elő az első szöget, hogy beüthessem.
- Talán hívhattunk volna valakit, aki felteszi - ad hangot az aggályainak Nanny.
- Ugyan már, ne butáskodj - hessegetem el az aggodalmait. - Mi magunk is meg tudjuk csinálni - fűzöm hozzá, és rá is vágok egyet a kalapáccsal. Nanny hamar eliszkol befelé más elfoglaltságot keresni magának, amivel elfoglalhatja magát, hogy gondolnia se kelljen arra, miben mesterkedek éppen. Jane-nel cinkos pillantást váltunk egymással, aki még mindig a létra másik oldalát fogja kitartóan, lehetőséget sem hagyva arra, hogy elmozduljon a helyéről.
- Biztos, hogy ne csináljam inkább én? - érdeklődik odalentről.
- Dehogyis, Jane drágám, mindjárt megvagyok - ellenkezem egy újabb szegecset az ujjaim közt tartva. Tisztában vagyok azzal, hogy megoldaná, hogy fürgébb és leleményesebb is, mint amilyen én magam vagyok, viszont az ilyesmit mégsem bízhatom rá, ez az én dolgom. Ebben a világban mindig sokkal önállóbb voltam, minthogy csupán elszenvedője legyek a mellettem zajló történetnek. Anita talán sosem ragadott volna kalapácsot, hogy renoválja az üzletének feliratát, Annie ezzel szemben viszont boldogan és büszkén tette ezt. A dolgok változnak, nem ritkán pedig előnyükre. Annál is inkább, mert a költségvetésünk biztosan nem engedhette volna meg, hogy szakembert hívjunk, könnyelműség lett volna alig néhány szög miatt. Lemászom a létráról.
- Menjünk be - fogom a hónom alá a létrát, miközben Jane a szerszámosládát zárja vissza.
- Vajon Nanny szívinfarktust kapott már közben? - kérdezi kajánul.
- Jaj, nagyon remélem, hogy nem - szaporázom meg a lépteim a gondolatra.

- Szörnyella - konstatálom a jelenlétét, ahogy beviharzik, az ajtó pedig bevágódik mögötte.
- Áh, Anita, kedvesem - jön célirányosan a pénztárhoz.
- Miben segíthetek? - tudakolom szelíden, várva, hogy beavasson az elképzeléseibe, amihez vélhetően éppen anyagokat keres.
- Anita, ne bolondozz, te is tudod, hogy éppen az új kollekciómon... Kedvesem, mi van rajtad? Ez nem tőlem való - állapítja meg hűvösen.
- Kivételesen nem - ismerem el. - Tudod, a te ruháidat különlegesebb alkalmakra tartogatom - teszem hozzá csevegőn.
- Semmi szükség a magyarázkodásra, nem fog elvinni a divatrendőrség - kacag fel jóízűen. - Hadd nézzelek - méri végig az öltözetemet, én pedig a tekintete alatt egy cselló húrjával vetekedve feszülök meg. - '60-as évek...
Bólintottam.
- A te alakoddal én mást választottam volna. Nem az egyik Beatles egyik barátnőjének öltözök, hanem akkor inkább Jackie Kennedynek, viszont ez teljes egészében a te döntésed - emeli fel a kezeit védekezőn, mutatva, hogy tiszte ítélkezni, nem forszírozza tovább a témát.
- És milyen igazad van - enyhülnek meg a vonásai, miközben nagy kő gördül le a szívemről, mert egyrészt, amit mondtam igaz, másrészt Szörnyella ruhái kellően extravagánsak ahhoz, hogy ne az üzletben hordjam őket, ahol még el is szakadhatnak a le-föl mászástól.
- Lássuk mid van a számomra! - tér a tárgyra.
- Érkezett néhány első osztályú anyagom egyenesen Párizsból. Már meg akartam neked mutatni. Nanny, ki tudnád hozni őket? A raktárban lesznek, abban a nagy dobozban. Tudod, amit tegnap hoztak - adok instrukciókat, hogy biztosan megtalálja, én pedig a pult mögött maradhassak, hátha egyebet is tudok tenni az egyik törzsvevőnkért, így teljes figyelmemmel felé fordulok. Roger esküszik rá, hogy egész Stormreachben nincs gyanúsabb entitás nála, de én mindig elhajtom, az elszántsága szédületes, ám nincs benne semmi, ami az elmeháborodottság jeleit mutatná. Ez is csak valami, amiről - vagy ebben az esetben sokkal inkább valakiről - másként vélekedünk.

- Talán meglephetném ma este Rogert... - fejtegetem szórakozottan, ahogy a kirakat üvegén át a kocsijába éppen beszálló Szörnyellát figyelem, aki elégedetten távozik a vásárolt holmikkal. - Mit gondolsz? - veszem fel a szemkontaktust a barátnőmmel kíváncsian.
- Öhm... Nem ma este lesz... az a dolog?
Összevonom a szemöldököm.
- Dolog? Milyen dolog? - nézek rá érdeklődve.
- Hát a... leltár! Te magad mondtad, hogy jó lenne minél előbb letudni - fontoskodott számonkérően, mégis volt benne némi riadtság, amit nem tudtam mire vélni.
- Nanny, mi ütött beléd? - nevetem el magam, majd odaléptem a naptárhoz, és mustrálni kezdtem. - Azt holnaputánra írtuk be. De igazad van, essünk túl rajta mihamarabb. Mit csinálsz ma este? Nem ma este lesz az a randevúd, ugye? - puhatolózom kedves mosollyal.

[...]


✦ A kedvességemben rejlik az erőm: a kisugárzásom, a mosolyom, a hozzáállásom a világhoz az, ami miatt az emberek könnyedén megnyílnak nekem. Ezért jövök ki olyan jól az idegenekkel is, mint Jane Darling. Mindenki szeret a közelemben lenni, aki ismer, az csak még többet akar belőlem és a pozitív energiáimból.