Kívülről teljesen nyugodtnak tűnhettem, egy kedves mosoly ült az arcomon, arcizmaim ellazultak voltak, de legbelül csaknem felrobbantam a feszültségtől. Nem így terveztem, egyáltalán nem, Magnolia Ross-t vártam a találkozóra, vele kellett volna beszélnem, rávezetnem, mennyire rossz dolgot tett azzal, hogy megírta a lejárató cikket a Wonderlandről. Helyette megkaptam az asszisztensét, vagy legalábbis valami alkalmazottja lehetett, aki egyáltalán nem tűnt rossz embernek. De már nem hátrálhattam meg, ha kellett, hát ebből a nőből húztam ki némi információt, vagy talán általa győzhettem meg a cikk eredeti íróját. Ebben nem igazán bíztam, de meg kellett legalább próbálnom, nem tehettem mást.
- Az valóban sokkal jobb lett volna, de örülök, hogy egyáltalán időt szakít rám. Teljesen mindegy, ki hallgat meg, amíg Ms. Ross is tudni fog róla, igaz? - mosolyogtam tovább, mintha tényleg így gondolnám, bár... egy részem így is gondolta. Sokkal jobb volt megkapni Angelt egy beszélgetés erejére, mint egyáltalán nem találkozni senkivel.  
- Igazán sajnálom. Mostanában hunyt el? Vagy a halála után kapta a nevet? - kérdeztem azért rá, nem akartam gorombának tűnni. Én is elveszítettem a szüleimet, de az mintha már egy másik életben történt volna, olyan régen volt. Így olyan sokat nem tudtam a gyászról. Még ha ez a nő az ellenségnek dolgozott is, nem akartam elsiklani egy ilyen mondat mellett. - Mindenesetre, nézze a jó oldalát, legalább hagyott magára valami fontosat és szépet. - Nem lenyűgözni akartam a szavakkal, legalábbis nem ez volt a tervem. Mégis elgondolkodtató volt, hogy talán csellel kellene rávennem a válaszokra. Nem voltam biztos benne, hogy képes lennék rá.
- Ez esetben várjon egy pillanatot, kérem! - Azzal a kiszolgálópulthoz sétáltam sietős léptekkel, és leadtam a rendelést, s amíg készült a kávé, legalább volt egy kis időm újra átgondolni a dolgokat. Meg kitalálni, egyáltalán miféle hazugsággal rukkoljak elő, ami talán előrébb lendíti egy kicsit a beszélgetést abba az irányba, amerre én szeretném vinni. Ahogy elkészült a presszó, kifizettem, megköszöntem, és már vittem is az asztalunkhoz, letéve Angel elé. Talán megkérhettem volna a tulajdonost vagy az egyik alkalmazottat, hogy hozza ki, de én nem az a típus voltam, aki szerette ugráltatni az embereket. - Fogyassza egészséggel! - Visszaültem a helyemre, és... rájöttem, hogy még csak nem is kell megjátszanom az udvariast, hiszen egyébként is hasonlóképp bánnék mindenkivel. Még akkor is, ha az illető nem épp egy jó embernek dolgozott, nálam nem számított. A tiszteletet mindenki megérdemelte, amíg nem ismertem ki, utána pedig már az illető személyiségén és tettein múlott, hogy ez továbbra is így marad-e, vagy sem.  
- Ó! - vágtam rá kissé zavartan, majd hamar összekaptam magam, és a nőre mosolyogtam újra. - Nekem elhiheti, nem azért hívtam ide, hogy elcsábítsam. - nevettem, ami talán egy kicsit árulkodó lehetett neki arról, mennyire zavarba hozott. Azért, mert ki akartam húzni belőle valamit, még nem jelentette azt, hogy ne lehetnék annyira őszinte, amennyire csak tudok, egy ilyen helyzetben.  
- Amint említettem, új vállalkozást szeretnék indítani, de gondok vannak a helyszínnel. Az épületet nekem ígérték, már szerződést is írtunk, mikor titkot derültek ki róla. Mennyi mindent kell felújítani, mi az, ami életveszélyes benne, némelyik emeletet például meg sem lehet közelíteni. Ügyvédi ügy lett belőle, de nagyon úgy néz ki, hogy ő jobb szakembert talált, mint én, így minden befektetett pénzem bukhatom. - sóhajtottam, magamat is meglepve, mennyire beleéltem magam a történetbe. Talán ragadt rám némi színészi tehetség a tervezés, és a darabok nézése közben, vagy épp amiatt, mert színészekkel voltam sokszor körbevéve. Szinte már én magam is elhittem, hogy vállalkozást akarok indítani, és jól átvertek az épülettel. Már kezdtem érteni, miért kapnak rá olyan sokan a hazudozásra, és miért megy egyeseknek olyan könnyedén. Még ha a kamunevemet nem is ejtettem ki túl magabiztosan, ezt talán már túlságosan is. Kicsit megijesztett a dolog.  
- Nézze, én nem akarom, hogy bárkinek baja essen, akár hírnév szinten sem, de ebben a helyzetben kivételt kell tennem. Azért kerestem fel a főnökét, hogy egy cikket írjon az épület tulajdonosáról. Ha az ügyvédem jól informálódott róla, több hasonló helyszín is a férfi birtokában van, s már nem ez az első csalása. - Újabb sóhaj, ami még őszinte is volt, hiszen aggódtam, csak épp nem a vállalkozásom, hanem a színház miatt. - Ms. Ross remek cikkeket ír. A legutóbbit is olvastam, amit arról a színházról írt. Mondja, Angel, maga szerint van esélye annak, hogy az én történetemet is megírja a főnöke? - hajoltam kissé előre, összekulcsolva kezeimet az asztalon. Kíváncsi voltam a reakciójára, amit pár centivel közelebbről egyszerűbb volt észrevenni.

Nem kellett sokat várnom, csak azt a tíz percet, amennyivel korábban érkeztem a megbeszélt időpontnál. Ez betudható volt annak, hogy túlságosan ideges voltam, s jobbnak láttam a kávézóban várakozni, mint fel s alá rohangálni a lakásomban. Legalább a robogóval való utazás némiképp lenyugtatott, sőt, teljesen nyugodt állapotban érkeztem meg, mire helyet foglaltam, már a lábam sem akart folyamatosan járni, mint ahogy otthon tette a kanapén ücsörgés közben.
Belekortyoltam a kávéba, bár szívem szerint valami nyugtató teát rendeltem volna magamnak, mielőtt még a koffein megteszi a hatását, és újra felpörgök, de az túl árulkodó lett volna. A kávé pedig olyan mindennapi volt.  
Ahogy megpillantottam a nőt, szinte azonnal tudtam, hogy őt vártam, egészen addig, amíg szólásra nem nyitotta a száját. Összevont szemöldökkel néztem rá egy pillanatig, majd bólintva adtam a tudtára, hogy minden rendben. Nem erre számítottam, de nyilvánvalóan Ross kisasszony nem egy ostoba tyúk, ha egyszer ennyire híres weboldalt vezet.  
- Üdvözlöm, kisasszony! Egyáltalán nem. A lényeg, hogy eljussanak az információk a főnökéhez, nem igaz? - kérdeztem magabiztosan, és igazi úriemberkén még a széket is kihúztam a nőnek. Angelnek.
- Igazán szép neve van. Még soha nem találkoztam egy Angellel sem. - Ennek most akkor gyanúsnak kellett volna lennie? Talán. Én mégsem gyanakodtam, annál sokkal naivabb voltam, vagyis inkább... szerettem úgy mondani, hogy annál jobban megbíztam az emberekben, mintsem gyanakodjak. Jobban hangzott, mint a naiv, amit inkább sértésként szoktak használni. A bizakodó vagy reményteli mennyivel szebben hangzik.  
- Már rendeltem, köszönöm. Kicsit hamarabb érkeztem, hogy nehogy elkerüljük egymást. Sejtettem, hogy a főnöke elfoglalt, ezért nem akartam az idejét rabolni. - magyaráztam, és a fejemmel a csésze felé intettem, ami már csak félig volt a világos barna folyadékkal. - Hadd rendeljek én magának! Ms. Rossnak pedig mondhatja, hogy fordítva történt. Mit inna? - kérdeztem, készen arra, hogy a kiszolgálópulthoz sétáljak az italért.

Sosem foglalkoztam túlzottan azzal, mit gondolnak mások, fölöslegesnek tartottam ilyesmin aggódni és idegeskedni. Ezért sem érdekelt különösebben, ha a nézőknek nem mindig tetszenek a jelmezek, hiszen ízlések és pofonok, ahogy tarja a mondás is. Nem tetszhet mindenkinek ugyanaz, s amíg az igazgatónknak megfeleltek az általunk készített jelmezek és kellékek, addig nem volt gond. Tudtam, hogy Timon jó munkát végez, s én magam is a legjobbra törekedtem mindig.  
Az viszont egész más, ha valaki nyilvánosságra hoz egy cikket rólunk, benne lejáratva az egész színházat és ezáltal mindenkit, aki a részese. Én magam egész biztos nem fedeztem volna fel az oldalt, azt sem tudtam, hogy bárki foglalkozik ilyennel a városban, nekem az efféle tényleg teljesen kívül esett a látóteremből vagy az érdeklődési körömből. És mégis, valaki az egész életét feltette egy lapra, mintha nem számítana, hogy a lakosok meggyűlölik. Vagy talán épp az volt a cél? Azt nehéz volt elhinnem, hogy bárki is céltáblát akar tenni a saját hátára, de azért legalább valamiféle tisztelet vagy inkább becsület csak volt benne, ha felvállalta a nevét... nem?  
Nem igazán tudtam, mit tegyek, de abban biztos voltam, fel kell keresnem a nőt, és rábeszélni, hogy vegye le a lejárató cikket, vagy legalább fogalmazza át. Nem akartam emiatt elveszíteni a munkámat, és azt sem akartam, hogy másoknak a cikk miatt kelljen aggódnia. Nagy nehezen kiderítettem a telefonszámát az írónak, és egy kis információt ígérve elhívtam egy kávéra. Tudtam, ha elárulom, ki vagyok, nem jönne el, rögtönöznöm kellett, bármennyire is a hazugságok ellen voltam. A színház és a saját jövőm érdekében meg kellett tennem. Csak az nem tudtam, mit fogok neki mondani, ha eljön.
Kicsit korábban érkeztem, és leültem az egyik asztalhoz, miután rendeltem magamnak egy kávét. Még nem volt annyi idő, hogy megteljen a hely, épp csak szállingózni kezdett egy-két ember, én pedig minden besétálóra felkaptam a fejemet. Kicsit érdeklődtem a cikk írójáról, egy nem túl alapos leírást még kaptam is pár embertől, de még így is bizonytalan voltam. Legalább az idegességemet már leküzdöttem, így teljesen nyugodtan ültem, a kávémat kevergetve.
Amint megpillantottam egy sötét hajú, kreol bőrű, csinos nőt, rögtön tudtam, hogy őt várom. Szóval erre értette az az asszony, hogy tudni fogom, hogy ő az, amint meglátom... Tényleg tudtam. Lassan felálltam, hátratolva a székemet.
- Ms. Ross? - kérdeztem azért rá a biztonság kedvéért, majd tettem felé egy lépést, és kezet nyújtottam neki. - George Hawking. Most fog megnyílni a vállalkozásom, és egy-két érdekes információ birtokába kerültem. - vágtam rá, bár nem terveztem el előre, hogy a nevemről is hazudni fogok, mégis rezzenéstelen arccal adtam meg egy nevet, ami épp eszembe jutott. Nem tetszett, hogy hazugságra adtam a fejemet, de a színházat szinte otthonomnak tekintettem, az ott dolgozó embereket pedig a családomnak.