Egy picike, igazán nem komoly, de azért semmiképp sem elhanyagolható pánikrohammal kezdtem a napot, ami egyáltalán nem volt jellemző rám. Általában igyekeztem jó hangulatba kerülni, de ma sehogy sem ment, miután a tükörbe pillantva megláttam, hogy milyen borzalmasan is festek. Karikák a szemem alatt, vattacukor állagú haj (gyaníthatóan az átforgolódott éjszaka eredményeként került ebbe az állapotba) és az a végtelen reményvesztettség, ami a tekintetemből sütött... ha valaki meglátott volna, talán azt gondolta volna, hogy valami szörnyűség történt velem, ami lényegében igaz is volt. Legalábbis az én mércémmel mérve tényleg borzasztó dolgokon megyek most át (akinek igazi problémái vannak most biztosan jót kacag rajtam). Először is, álmaim melója még mindig óriási csalódás, továbbra is csak futárnak használnak, senki sem szól hozzám egy kedves szót, nem hívnak el magukkal ebédelni és mondhatni láthatatlan vagyok, mikor épp nem kell Stormreach másik végébe szaladgálnom anyagokért, papírokat rendezgetni vagy kávét és harapnivalót hozni. Ez utóbbi egyébként nem olyan vészes mióta megismertem Leót, aki némiképp feldobja a pocsék napomat a sziporkázó személyiségével. Aztán, arról se feledkezzünk meg, hogy én egyáltalán nem erre jelentkeztem. Divattervezést akartam tanulni, méghozzá a legjobbaktól, hogy egy nap én is egy legyek közülük, de senki sem adja semmi jelét annak, hogy egyáltalán tisztában lenne azzal, hogy a jelentkezésemben vastag betűkkel kiemeltem ezt a részt és csatoltam néhány tervemet is abban bízva, hogy meglátják bennem a lehetőséget. Harmadszor pedig, miért ilyen nehéz ez az egész?! Jogos a kérdés, hogy akkor miért nem léptem még ki? Nincs szükségem a munkára, apuci kőgazdag, nekem pedig mondhatni mindenem megvan, de szeretnék több lenni, mint Mr. De Villiers kislánya, ami szerintem egyáltalán nem baj, csak senki sem szólt, hogy nem lesz egyszerű.
Miután nagy nehezen sikerül összeszednem magam a látványom okozta sokkból, készülődésbe kezdek. Gyorsan hajat mosok és szárítok, felkenek egy kis sminket is ezúttal nem kihagyva az alapozást, majd rekord sebességgel felöltözöm és szomorú búcsút intve a közös reggelinek apával munkába sietek, csak hogy aztán tétlenül ücsörögjek, mert ma még annyira sincs szükség rám, mint amúgy. Friss fánkok az asztalokon, kávé és az anyagok is rendben megérkeztek, így nekem semmi dolgom. Aztán mégis csak megszólít valaki. Vagyis hogy nem valaki, hanem Mirabelle, rá pedig igazán nem mondhatjuk, hogy "valaki". Szörnyella után talán ő a legfontosabb személy itt, ő varrja meg azokat a csodákat, amiket Szörnyella megálmodott. Épp csak feltenném a kérdést, hogy miben segíthetek, már mondja is, és kis híján felsikkantok örömömben. Végre! Megérte ez az egy hét kínszenvedés, mert valaki észre vett! Vagy ez egy teszt volt? Mindenkit így avatnak be?
– Ebben látom a jövőmet, természetesen – felelem büszkén. Ez már a szóbeli? Ha itt átmegyek, végre ruhákkal is foglalkozhatok? – Szeretnék divattervező lenni, Szörnyella a példaképem és... tényleg nem rosszak? – harapok az ajkamba örömömben. Oké, ez nem az a bók, amit elképzeltem, de jobb a semminél.

460 ❖ woman like me ❖ remélem, tetszik!

❖

cami ❀ mira

Az életem utóbbi pár hónapja mióta már Megara nem a mindennapjaim része eléggé egysíkú. Ugyanazt csinálom napközben a melóban és éjszaka otthon is. Egyre inkább arra törekszem, hogy a ruháim, amelyeket alkotok tökéletesek legyenek. Ez meg is hozza a gyümölcsét, hiszen a város legjobb divatházában dolgozom. Azt is mondhatjuk, hogy én vagyok Szörnyella jobb keze, s ennél nagyobb megtiszteltetés nem érhet. Divattervezőként ez olyan, mintha színész lennék és jelölnének az Oscarra. A díjat ugyan még nem kapom meg, de már az is hatalmas elismerés, hogy felfigyeltek rám és a legjobbak között tartanak számon. Ahhoz, hogy ezt a tendenciát folytatni tudjam szükségem lenne egy kis kikapcsolódásra. Egyik művész sem a négy fal között nyer ihletet. Szeretnék lassan több saját tervvel előállni Szörnyellának és nemcsak megvarrni azokat, amiket ő mond. Természetesen adtunk már el az én ötleteimből is, de az elenyésző mennyiségű.
Éppen egy nagyobb estélyi ruhának a derekából veszek be, amikor megpillantok az asztalon egy mappát. Tudom, hogy nem kellene hozzányúlnom, de hajt a kíváncsiság, mivel nem az enyém és jól tudom, hogy nem is Szörnyella tulajdona. Ki bánná, ha egy kicsit belekukkantanék?
Mielőtt azonban megtenném még körbepillantok, s mikor úgy gondolom, hogy tiszta a terep kinyitom. Már az első oldalon megpillantom Camille De Villiers nevét. A gyakornokunk, aki nem olyan rég került ide. Őszintén szólva eddig azon kívül, hogy Caminek szólítjuk nem tudtam mást róla, szóval ez is egy nagy előrelépés. Pár percig nézegetem a ruhatervezeteket és legnagyobb meglepetésemre eléggé ledöbbenek. Nem profi munka, ez teljességgel egyértelmű, de látok benne potenciált. Nem kezdheti mindenki a csúcson és ez így van rendjén.
Kisebb gondolkodás után úgy döntök, hogy megkeresem a leányzót. Ugyan Szörnyellának adta oda a mappát, de mivel én vagyok itt az elsőszámú, aki a ruhákat készíti, így nekem is van hozzá némi közöm.
- Cami! – szólítom meg a lányt, amikor pillantom. Már percek óta csak fel-alá járkáltam és egyszerűen nem vettem észre. Még egy másik szőke hajú lányt is megszólítottam és magyarázni kezdtem neki. Ezt a túlzott hajtásnak és fáradtságnak köszönhetem valószínűleg. – Most néztem meg a ruhaterveidet és be kell vallanom, hogy nem rosszak. Pontosan mik a terveid a divattervezéssel? Hobbi vagy jövőt szeretnél kiépíteni ebből? – érdeklődöm. Elég valószínűnek tartom, hogy inkább az utóbbi lebeg a szemei előtt, mivel itt van már most. Ettől függetlenül muszájnak érzem feltenni a kérdést, hiszen akár ez időhúzás is lehet neki, míg meg nem találja a hivatását. Fiatal még. Bőven van ideje bármire.