----------

----------

to the Mighty Thumper

Ha nem dolgozott és nem az Outcastsban töltötte az idejét, akkor gyakorta vetette bele magát a természet-adta lehetőségekbe, szívesen volt egyedül, hagyva, hogy az élet körülötte úgy folyjon, mint az alkohol le a torkán éjszakánként: szélsebesen, gondolkodás nélkül. Idekint nem volt olyan része az erdőnek, amelyet nem járt volna be. Tudta, hogy a vadászok melyik időszakban mozogtak leginkább, mikor volt a vadászidény, ezért azon időszakokban sosem portyázott és túráztatta a lábait az erdei területeken. A legutóbb is Hadrian pórul járt, amiért még a mai napig lassú felépülésre kényszerült, Mark pedig nem akarta kivonni magát a forgalomból, mert azzal lehúzhatta volna a rolót a boltjában.
Már gyerekkorában is odáig volt a fegyverekért, a létező összes vérengzős mesét kérte a szüleitől, hogy avassák be őt, a királyok kegyetlenkedései éltették, a színes-szagos mézescsupros hercegnők pedig émelyítően hatottak rá. Mára már felnőtt, a nőkhöz pedig több köze volt, mint holmi királyokhoz, de a drámát, a hisztit azóta is megtagadta. Az erőszakos mesék világából a valóságba csöppenve olyan katonai egység részese lett, amely nem a meghunyászkodó férfi képét vetítették mások elé. Ha kellett, képes volt tiszteletet parancsolóan, olykor diktatórikus rendet fenntartani. A szabálykövetést mindenkitől megkövetelte, a lázongást pedig könyörtelenül szétzúzta és ha nem is fizikai terrort vagy kényszert alkalmazva, tudta, hogy a lelki sebek, a lelki megtörés sokkalta fájdalmasabb, amit csak akkor használt fel, ha szükségesnek vélte. A magánéletben viszont soha, megadta, de meg is követelte a tiszteletet és bizony volt olyan helyzet, amikor őt is kenyérre lehetett kenni. Valahol mélyen elásva benne rejlett a büszke apa figura, aki szerette a fiát, aki megőrült azért a nőért, aki világra hozta az utódját.
Most mégis itt állt gyermektelenül egy nyomorult erdő kellős közepén egy betépett figurával, akit akár meg is ölthetne, ki is rabolhatna, senkinek eszébe sem jutna, hogy ő volt a tettes. Az oldalról érkező mozgás felkeltette a figyelmét és ha Robinsonnal is foglalkozott egy ideig, útjára bocsájtotta, mintha a részeg Titanic volna. Még végigkövette a pillantásával, ahogy a tag dülöngélve tovább állt és titkon reménykedett abban is, hogy borul egy irdatlan nagyot, de sajnos nem így történt, így hát a figyelme ismét a szőrgombolyagra vándorolt és ott is maradt. Nem nagyon akart ma gyilkos napot tartani, ezért megszabadult a puskától, ő maga pedig leült a kidőlt fa törzsére, hogy onnan rálásson a nagyjából törpe méretű nyúlra, teljes valójában.
Megköszörülte a torkát, amikor a fele akkora telefonnal kezdett játszani a nyúl, a tarkóját is megvakarta. Varázslat! Bár ha jobban belegondolt, épp most gurultak el a gyógyszerei és vált őrültté, de erről senkinek nem kellett tudnia. A kérdésekre összevonta a szemöldökeit. Tényleg kezdett megőrülni, de öröm az ürömben, egyszerre mehetnének elmegyógyintézetbe, mert ezek szerint mindketten ugyanúgy azt az elbaszott képet látták. Felszívta magát, mielőtt még meggondolta volna magát, aztán döntött.
- Szóval te is ilyen nyomorult képet látsz. Nekem se tetszik túlzottan és ennyire még sose voltam részeg, hogy ezt lássam, már egy ideje - válaszolta, remélve, hogy a nyúlnak nem volt szüksége szemüvegre. - Azzal tisztában vagy ugye, hogy én meg egy borzasképű nyulat látok? - folytatta, és ha kapott rá választ, lesajnáló vagy drámázó pillantást, megvonta a vállait egy félmosoly kíséretében.
- Marcus. Armstrong - adott választ arra, hogy ki ő. Annyira azért még nem ismerkedtek össze a kis bolyhossal, hogy a magánéletébe beavassa. Az enyhén szólva is morbid fordulat lenne és nem feltétlenül a bizalomhiány miatt. Mert még mindig, egy nyúllal beszélt. Nonsense.
- Nem vagy veszélyben? - érdeklődött, fordítva a beszélgetést a számára csak kölyökképűre, mert hát lássuk be, egy nyúlnál nem lehet azt mondani, hogy Sir Nyúl. Kicsik, szőrösek is, fürgék és nem vágósúlyú állat volt az sem, ami Marcus előtt jelent meg. Még bizonyára növésben lévő szervezet lehetett. Plusz prédának is kiváló. - Mióta látod így a többieket? - kíváncsi volt, hogy egybeesett-e az ő képzelgéseivel.

to the Mighty Thumper

Igen! Azt pont úgy kell! Legszívesebben ráüvöltött volna Robinsonra, aki úgy viselkedett, mint egy zöldfülő ribanc a rúdon - mindent tönkretett maga körül, amihez csak hozzáért, minden nyomot szétzilált és a létező összes zörgő hangot előidézte az avarban, amit csak lehetett. Marcus idegesen nézte a rezzenő mozdulatokat, az indokolatlanul sok és felesleges mocorgást, amivel Rob élt, de ahelyett, hogy a vadászt lőtte volna le, csak az ujjai fonódtak rá a húszas éveinek végén járó ember nyakára és vonta annál közelebb magához. Csendesen, úgy, amilyen Robinson nem volt.
- Elkussolnál végre, ember? Még a kibaszott mamutokat is felébreszted a millió éves álmukból - dörrent rá visszafojtott hangerővel, a szédült tag pedig a tenyere alatt nyelve élte meg az oxigénhiányos reflexet. Nem volt szokása ennyire agresszíven reagálni a bénázásra, de most muszáj volt, mert fájt a feje, nem volt kedve itt lenni és egyáltalán: gyűlölte, ha nem voltak összeszedettek az emberek, mert a szertelenség egyenlő volt a sérüléssel. És ha ő el is tudta azokat látni, nem volt kedve mondjuk egy lőtt vagy szúrt sebben turkálni ma a kezével. Így is elég mocsok volt már az életében, átvitt értelemben.
- Bocsi, én csak izgulok. Ez az első - beszéltek a tenyere alatt, mire felsóhajtott, elengedte a férfit lassan, aki imbolyogni kezdett.
- Ha leokádod a cipőmet, karóba húzlak. Szedd már össze magad, nem a szüzességed jöttél elveszteni az erdőben, hanem azért, hogy egy jókora dámot láss - és ölj meg, de ezt már nem tette hozzá, mert nem akarta egyértelműsíteni azt, amiért úgy izgultak. Legalábbis Robinson, mert Marcus nem volt az a fajta ember, aki bármi miatt is idegeskedett volna. A legtöbbször nyugodt, megfontolt férfi képét mutatta a külvilág felé és csak otthon, a négy fal között hagyta, hogy az idegbeteg és paranoid gondolatai egymással kergetőzzenek, miközben ő a whiskyvel és jégkockával telepakolt poharával pacsizott le.
- Már nem.. vagyok szűz.
- Ez az információ rohadtul nem érdekelt, de örülök neki, Robinson - sóhajtott fel, fogalma sem volt, hogy ez mégis miért volt érdekes a számára. - Én sem - tette hozzá, csak hogy tisztázza a helyzetet. Kurvára nem a jó irányba mentek el a beszélgetés terén, ezért ott is hagyta, hogy a puska csövét a talaj felé engedve nesztelenül lépjen át három kidőlt fatörzset, kerüljön meg egy kisebb kőkupacot, hogy végül meglássa önmagát a fal mellett egy üvegszilánkon visszatükröződni. Vagy azt a valamit, ami minden egyes alkalommal megjelent előtte, ha tükörbe nézett. Idegesen nézett el Robinson felé inkább, aki éppen akkor merészelt eltaknyolni egy kiálló göcsörtös gyökérzetben. Marcus az égnek emelte a szemeit és elmormolt egy imát a szerencsétlen lelkiüdvéért, de aztán megindult felé és könnyedén rántotta fel egyenesbe, ráállítva a talpaira a tagot. - Kezdem úgy érezni, hogy a halálodon vagy - igazság szerint nem nézte meg eddig tüzetesebben a másik tagot, de ez a mindenben elesek módszer nem vallott rá. A szemei az alig remegő ujjakon és kezeken állapodott meg, az elfehéredő bőrön és a fekete táskás szemeken.  Egy héttel ezelőtt még minden rendben volt Robinsonnal, de most? Úgy nézett ki, mint egy olcsó drogos. Egyetlen mozdulattal rántotta fel a fickó karján a pulóvert, hogy tűnyomok után kutasson, amit aztán meg is talált. A felpúposodott kis nyomokra elkáromkodta magát, Rob meg ezt a pillanatot választotta arra, hogy előregörnyedve epét hányjon.
Marcus túrabakancsára.
Egy nem túl halk baszdmeggel fogta át Robinsont, hogy ne a saját hányadékában fetrengjen. Ösztönszerűen nézett körbe, és valahol a saját maga tükörképe mellett megpillantott valami mást. Valami egészen mást, amire csak azért nem hőkölt vissza, mert nagyon nem lehetett már meglepni semmivel sem őt. A szürke bunda villanása egyértelműen jelezte, hogy nem voltak egyedül. Lassan nyúlt a vállára pakolt puska szíjáért, hogy ráfogjon a fegyverre lazán. Még nem tartotta irányba azt, de nem is próbálkozott meg vele. Vajon a lövedék átjut a falon?
- Rosszul vagyok, Mark! - a panaszkodást valahol alulról hallotta meg.
- Igazán? - egyértelmű kérdés. - Észre se vettem.
- Nincs.. egy kis fű nálad? Tudom, hogy régen volt.. - Marcus magán érezte a pillantást odalentről. Bloomcrown szegénysége úgy tűnik mégsem mindenkit ért el. Őt nem, de ezek az anyaghasználók a legmocskosabbak voltak mind közül.
- Otthon van csak, Robinson - hazudta könnyedén. - Elindulsz a kocsi felé? Nyitva van - megint hazugság. A kulcsot sosem hagyta az autóban és sosem adta ki a kezéből sem. - Megtisztítom a cipőmet, így nem akarok beülni a kormány mögé - ez igaz volt. De nem emiatt akart itt maradni. Biztos volt abban, hogy a cipői egyike-másika látott már rosszabbat is, mint valaki gyomortartalmát.
- Oké, megyek - elvágódott a földön Robinson, aztán összeszedve magát megindult - a rossz irányba. - Merre kell mennem? - kiáltotta vissza, Marcus pedig ha útba is igazította, a szemei a falat figyelték. Azt a szürke bundát, amit azóta nézett, mióta feltűnt neki a mozgás. A távolodó lépteket követően közelebb mozdult a falhoz, de figyelt arra, hogy ne legyen túlságosan fenyegető a jelenléte. Aha! Mert a puska nem volt az. Mert az öltözéke, a nem túl boldog ábrázata nem volt az. A puskát nekitámasztva az egyik fatörzsnek emelte fel a karjait, mintegy jelezve, nem ellenség. Az ösztönei nem azt súgták neki, hogy vérnyúllal futott össze. Az ujjai a combjára vándoroltak, hogy a zsebéből előhalássza a telefonját. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy az a szőrgombolyag igazi volt-e, amit meg lehetett volna ölni, vagy valami más. Mint ami ő is volt a tükrökben.