Now you can leave

Nem akarom tudni, hogy mit művel. A testem minden egyes porcikája sikolt, hogy fogjam menekülőre, amíg lehetőségem adódik rám, különben meg fog ölni, mégis vagyok arra jólnevelt, hogy a közelében merészkedjek. Tudom, hogy nem lenne szabad és a saját testi és lelki épségemet teszem ezáltal kockára, aminek következtében Ryu hetekig nem látja, hogy elhagynám a szobámbat. Mégsem lelécelek le, mert valami belső erő, amely a neveltetésemből fakad nem engedi meg azt. Úgy vagyok vele, hogy jobb híján kihívom neki a mentőket és utána szívódok fel.
Továbbra sem szavazok bizalmat meg neki, hiszen minden egyes találkozásunk egy kisebb katasztrófával ért fel, arról nem is beszélve, hogy véleményem szerint a szerkesztőségnél dolgozó barátai is őrültek. A nevetését hallva kétkedően a zsebembe csúsztatom kezeimet, hogy szükség esetén minél hamarabb elérjem a telefonomat. Ide talán nem is a mentőszolgálatot kellene riasztani, hanem a pszichiátriát.
Hogy tud valaki azon nevetni, hogy végigszáguld a fél parkon, majdnem elgázol, majd a bokorban landol? Tényleg ennyire szórakoztatónak találná, vagy a saját nyomorán szórakozik ilyen jól?
- Szuper – felelem, amikor bejelenti, hogy még él. Ez egyébként közel sem hangzik olyan csodálatos hírnek, hiszen így minden esélye megvan arra, hogy életemet vegye. De rendes vagyok, adok neki tíz percet, hátha addig nem tud megölni.
Fásult sóhajjal hajolok le a bicikliért, és állítom fel, hátha addig feltápászkodik. Rémesen fest. Paranoia ide vagy oda, tényleg elég pocsékul néz ki, már-már kezdem megsajnálni érte.
- Nem számít, egyben maradok – vonom meg a vállamat egykedvűen. Azt már nem ismerem el, hogy én is figyelhettem volna, de annyira lekötött a vállam felett lebegő drónnal való felvételkészítés, hogy nem néztem annyira a lábam elé. Majd legközelebb erre is figyelek. Meg még egyszer be nem teszem ide a lábam, az is biztos.
- Van egy olyan érzésem, hogy te vagy elátkozva – kapok utána automatikusan, de ezzel azt érem el, hogy mindketten elesünk. Annyira kiszámítható volt, hogy ez fog történni, mégis, mégis vagyok olyan hülye, hogy próbálok neki segíteni. Nem tudom visszafogni a belőlem kitörő bosszús sóhajt, miközben a kezeimmel kitámasztom magam, és feltápászkodok.
Undorodva igyekszem megszabadulni a tenyeremre tapadó sártól, mert a bolygó védelmében a parkban lévő bokrokat és virágokat ugye túl kell öntözni, de arra nem gondolnánk, hogy mennyi vizet pazarolunk ezzel… Aztán tétován a kezemet ismét a lány felé nyújtom.
- Csak ne ránts magaddal még egyszer, légyszi. – Amennyiben nem ránt vissza a sárba, felsegítem őt, de kifejezetten morcos leszek, ha még egyszer sárfürdőben kell résztvennem miatta. Így nem jutok el odáig, hogy megkérdezzem a tengernyi sárréteg alatt mégis mennyire sérült meg, hanem az agyam ismét menekülési terveket kezd el gyártani. Mit is mondtam? Tíz perc? Legyen inkább öt.

◉ 434 words ● youtube ● note:     ◉

Elszoktam attól, hogy ilyenkor milyen sokan vannak a városban, pedig az emberek nagy része most végezhetett a munkahelyén és ezek szerint épp úton van hazafelé, vagy egyéb teendőit intézi. Többnyire ilyenkor én még a kikötőben vagyok a délutáni csoportommal, de még a múlt héten jelezték, hogy más elfoglaltságuk lesz a héten, így ma a szokottnál korábban végeztem.
Számos előnye volt annak ha az ember maga alakította az időbeosztását és ezt ma úgy terveztem kamatoztatni, hogy meglepem a lányokat és főzök nekik valamit a nagyi legjobb kínai receptjei közül vacsorára. A kikötőből hazafelé biciklizve ezért beugrottam a kedvenc kisboltomba, hogy mindent beszerezzek hozzá, de hazafelé már nem mertem megkockáztatni a főút zsúfoltságát, ezért visszafele az egyik park felé kerülök.
És milyen jól teszem!
Na nem azért, mert erre a lélek sem jár, hanem mert gyönyörű az idő és ezért tele van a park kutyákkal. Már rég megtanultam, hogy értékelnem kell az élet ilyen apró örömeit, tekintve hogy esély sem volt rá, hogy mi a lányokkal saját kutyát tartsunk a lakásban.  
Lassítok a biciklimmel, ahogy a világ legapróbb tacskója eltipeg mellettem és nagyon igyekszem nem illetlenül megbámulni, nehogy ő vagy a gazdái rossz néven vegyék, bár amilyen önérzetesek ezek az aprólábú jószágok, szerintem sértésnek venné ha nem tisztelném meg a figyelmemmel.
Annyira eltereli a figyelmemet, hogy csak késve veszem észre a szemem sarkából a rohanó sötét foltot - egy másik kutyát, aki szemmel láthatóan életre szóló ellenszenvvel viseltet a galambok iránt, ugyanis amint leszáll egy kisebb csoport a sétányra, azonnal szalad, hogy megkergethesse őket.
Ezek a csodálatos, ám együgyű madarak pedig pont azt az irányt választják rögtönzött menekülőútvonaluknak, amerről én érkezem, minek következtében hirtelen túl sok minden történik egyszerre.
Először is meggyőződöm a kistacskó aktuális helyzetéről, és csak utána rántom félre a biciklim kormányát, ezt az ösztönös reakciót ugyanis csak késleltetni tudom - lehet, hogy túl sok madaras thrillert olvastam tavaly, de nem tűnik túl jó bulinak beletekerni egy felszálló madárraj kellős közepébe.
Olyan szerencsétlenül sikerül kivitelezni ezt a manővert, hogy elveszítem az - amúgy hibátlan! - egyensúlyomat és a biciklim lesiklik a sétányról, amivel még önmagában nem lenne baj, rosszabb helyzeteket is korrigáltam már, ha nem kerülnék ezáltal vészesen közel ahhoz, hogy elüssek valakit. Hirtelen ösztönből vezérelve borítok magamon a képességemmel egyet, mire a hirtelen feltámadó szél az arcomba söpri a hajamat, meglöki az oldalamat és nemes egyszerűséggel beborít a bokorba. Hibátlan.
Felnyekkenve zúgom el a srác mellett - csak ennyi sikerül regisztrálnom az alakjából, de még ebben sem vagyok biztos, mert hamarabb érek földet, minthogy többet is megfigyelhessek.
Az Orákulumra, ezt nem így terveztem!
Pár másodpercig inkább nem mozdulok. Érzem hogy az a tenyerem, amivel felfogtam az esésem nagyját ég, de ezen kívül úgy tűnik minden másom funkcionál. Szuper. Abba bele sem merek gondolni, hányan nézték végig a repülésem, amíg meg nem hallok egy bizonytalan kérdést a bokor másik oldala mögül.
Megkísérlek felülni és meglepődve tapasztalom, hogy ismerem a srácot, aki visszanéz rám - Kenji, Devi legalábbis azt mondta, hogy így hívják.
És nem ez az első alkalom, hogy szerencsétlenkedek előtte. Először a kávé (ami miatt azóta se sikerült kiengesztelnem), most meg gyakorlatilag majdnem megöltem mindkettőnket. Valószínűleg soha nem fog már életképesnek tartani.
Érzem, ahogy égni kezd az arcom, de megkönnyebbülten felnevetek, gyenge próbálkozást téve ezzel arra, hogy elnyomjam a helyzet kínosságát.
- Élek! - jelentem be, mert minden jel arra utal, hogy ez nálam nem egy garantált állapot.
- Legalábbis megmaradok. Azt hiszem - pontosítok a tenyeremre bámulva, ami csupa sár (pontosabban nagyon remélem, hogy csak sár) majd letolom magamról a szerencsétlenül járt kerékpárt.
Fáj belegondolni, hány lila folt és horzsolás fog emlékeztetni erre a győzedelmes pillanatra.
- Ne haragudj, hogy majdnem elsodortalak - kezdek mentegetőzni ahelyett hogy folytatnám a kárfelmérést. A srác szemében tükröződő elborzadást látva azt feltételezem, hogy úgysem festek valami jól. Vagy ő nincs túl jól. Ezt hirtelen nem tudom eldönteni.
- Kezdek arra gyanakodni, hogy az egyikünk el van átkozva, mert mindig ilyen szerencsétlen körülmények között találkozunk.
Nevetve leseprem a tenyeremet és kísérletet teszek arra, hogy felálljak, anélkül, hogy további katasztrófát idéznék elő, de amint felegyenesednék a cipőm szinte rögtön megcsúszik (ezek szerint tényleg az öntözéstől sáros a föld) és azzal a lendülettel a traumatizált szemtanúm orra elé borulok.

696 szó ❖ zene ❖  eskü nem akarlak megölni    ❖ kredit

Now you can leave

A motorom szervízben, így kénytelen vagyok tömegközlekedést használni. Aztán jövök, hogy utálom a tömeget és a közlekedést, ezért bérelhetnék egy kerékpárt. Majd egy következő gondolatként eszembe jut, hogy akkor nekem kellene nyomnom a pedálokat, én pedig nem vagyok elég edzett ehhez. Így arra a döntésre jutok, mivel nem lakom túlságosan messze a szerkesztőségtől, így sétálni fogok.
Életem legrosszabb döntése egyébként. Hogy miért? Mert amikor egy héten már harmadjára sétálok át a parkon – az emberundorommal küszködve – feleszmélek, hogy az a füves-bokros terület nem is olyan csúnya. Ennél a pontnál még más nem sejtene veszélyt, pedig ott vannak a kéregetők, a mutogatós bácsik, vihorászó tinédzserfalkák és a síró kisbabák, de ezeket valamiért rajtam kívül senki nem ismeri. Oké, legyen, másoknak nagyobb a tűrőképessége, mint nekem. Na és? A park szép. Az emberek kevésbé.
Szóval drasztikus eszközökhöz folyamodok, miután végzek a munkahelyemen: felteszem a fejhallgatómat és maxra nyomom a hangerőt. Így máris kellemesebb. Nem hallom a körülölelő nyüzsgést, nem akarom lekaparni az arcomat az irritáló hangoktól. Csak én vagyok, a zeném és a drón, amit a magasba küldök, hogy felvételeket készítsen a környékről. A kamerám a táskám mélyén pihen, én pedig a füves területen a kis kijelzőt figyelve sétálgatok.
Pardon. Sétálgatnék, ha nem bukkanna fel ismét az az őrült perszóna, aki minden egyes alkalommal az életemre tör a liftes baleset óta. Ő egyébként követ engem? Úgy érzem, mintha megfigyelne. Mintha a napom minden egyes percéről tudni akarna. Nem véletlenül húzom össze mostanában a függönyöket odahaza és teremtem le Ryu-t, amikor bármihez is hozzámer érni.
A lány majdnem magával sodor. Dühödten nézek utána. Nem látom sehol, de egy kerékpár lóg ki a bokorból. A lelkiismeretem azt mondja, menjek utána. A józan eszem azt diktálja, hogy meg akar ölni, és csak arra vár, hogy a lelkiismeretemre hallgatva odamenjek, majd leszúrjon és berántson a bokorba. Kiráz a hideg. Az a baj, amilyen őrült a csaj, kinézem belőle. A lelkiismeretem azonban nem hagy nyugodni, vagy csak túlságosan drámai és hősies hangulatú a dal, amit hallgatok, így odairányítom a drónt a bokorhoz, hogy elsőkörben leellenőrizzem: van-e nála kés. Amennyiben úgy látom, hogy jelen pillanatában ártalmatlan, hajlandó vagyok megközelíteni őt.
Kinyomom a telefonomon a zenémet, a drón immár a vállam fölött lebeg, ahogy megállok a bokor előtt.
- Jól vagy? – teszem fel a kérdést a legszörnyűbb rémálmomnak. Semmi bocsi, semmi cukiskodás. Egyszerű, lényegretörő kérdés, amely után, ha megkapom a válaszomat, távozni készülök. Úgyis annyi lelkes társadalom- és világszerető egyén él a világon, tuti akad jelentkező arra, hogy valaki helyettem felsegítse, én pedig hazafuthatok, bezárhatom az ajtót nyolclakat alá, lehúzhatom a redőnyöket és eltűnhetek a szobám mélyén.
Hm. Belegondolva, ez nem is tűnik rossz ötletnek.

◉ 435 words ● youtube ● note:     ◉