Sebastian and Chase

Tudom, hogy szenved, és fáj nézni.
Én is szenvedek. Miért nincsen valami egyetemes, jól bevált módszer arra, hogyan dolgozza fel az ember helyesen a gyászt? Már nem azért, de szerintem gyorsan az eladási listák tetejére kerülne egy ilyen trükköt bemutató könyv. Tisztában vagyok vele, hogy léteznek önsegítő könyvek, amik ezzel foglalkoznak, meg különböző tanácsok – beszélj róla, sírd ki magad, hagyj időt magadnak -, de bakker… Mintha a testvéremet vesztettem volna el, és most, hogy azt is végig kell néznem, ahogy a fia szenved – hát, nem sokszor éltem át ilyen fájdalmat.
Tulajdonképpen csak egyszer. A néhai feleségemre gondolva megrázom magam, és igyekszem felszívni magam. Pontosan ő az egyik oka annak, hogy most nem szabad feladnunk a harcot. Hogy én nem adhatom fel. De könnyű ezt mondani, mikor az ember olyan nagyon-nagyon dühös, és nem látja a kiutat már sehol…
Sebastian sóhaja szakít ki borús gondolataim közül, pont időben, mert már nem sok választott el tőle, hogy a dühömet olyasfajta módszerrel vezessem le, ami nem tenne jót a belső békére való törekedéseimnek.
De kit is áltatok ezzel? Az, hogy én valaha is jógi legyek, nagyjából olyan, mint megkérni egy kutyát, hogy énekelje el a nemzeti himnuszt.
Vagyis kis gyakorlással lehetséges.
A srác arca borús, amit iménti sóhaja is jelzett, és gyanakodva figyelem. Vajon mi járhat a fejében? Egész nap segített nekem, pedig nem is kértem rá. Talán így akarja elterelni a gondolatait erről a rengeteg kényelmetlen hercehurcáról.
Újra felsóhajt, és ellöki maga elől a papírokat, amik felett görnyedtünk a nap folyamán, kicsi mosdó –és étel-italszünetekkel megfűszerezve. A házra látszólagos béke szállt, a többiek már pihennek, legalábbis csendben vannak. Nehezen lehet már ezt otthonnak nevezni, befészkelte magát a fájdalom és a gond szelleme a falak közé.
Sebastiant nézem, miközben felkel, és kiveszi az italszekrény kulcsát. A szívem egy pillanatra elfacsarodik, ahogyan arra gondolok, hányszor néztem az apját hasonló estéken, ahogyan ugyanezt teszi.
- Ennél jobb ötleted talán sohasem volt még – vigyorgok rá, próbálva könnyednek tűnni.
Visszajön a két pohárral, kérdőn néz rám.
- Semmilyen körülmények között nem iszom mást, ez az ital az istenektől származik.
Inni kezdünk. Egy picit hallgatunk.
Kérdése megijeszt. Nem szeretek az érzelmeimről beszélni, és hogyan is zúdíthatnám mindezt a gyászoló fiú nyakába? Hogy néha azt érzem, hogy nem kapok levegőt, és nem csak emiatt, hanem mert attól félek, hogy még ezt a „családomat” is elveszítem? Hogy mekkora teher, hogy félek, nem nyerünk?
Mielőtt felelhetnék, dobogás üti meg a fülemet, mire mindketten várakozva az ajtó felé nézünk.

Chase and Sebastian

Felsóhajtok.
Mélyről jön, igyekszem kiadni vele minden elkeseredettségemet, szomorúságomat és dühömet. Szükségem lenn egy lélegzetvételnyi szünetre, kikapcsolódásra, ami eltereli a gondolataimat, de ez most nem opció. Ha épp nem a kórházban vallok szégyenletes kudarcot azzal, hogy egy cseppet sem hasonlítok az apámra a képességeimet tekintve, otthon rostokolok bírósági végzések felett. Chase-t, az ügyvédünket akár be is költöztethetném a házba, lassan többet van nálunk, mint otthon, és tudom, hogy nem kellene emiatt bűntudatot éreznem, hiszen több ő egyszerű ügyvédnél, szinte már családtag, de nem tehetek róla, úgy érzem, minden téren elbuktam és mindenkit magammal rántottam. Vajon a nagybátyámat gyötrik álmatlan éjszakák? Gyötörték valaha is? Ő is elhanyagolja a szeretteit? Van bárki, akit szeret egyáltalán?
Fogalmam sincs, hány óra lehet, de odakint már besötétedett. A ház csendes és nyugodt, mint mindig. Anya talán lefeküdt, kiütötte magát a bogyóival és arról álmodik, hogy nem üres mellette az ágy. Kya pedig... remélem, hogy az esküvőt szervezi és nem gondol most arra, hogy nekem teljesen más köti le a figyelmem.
Chase-re pillantok és újra felsóhajtok. Mára elég volt a papírokból. A szemem jojózik a sok apró betűtől, az agyam pedig már egyáltalán nem képes befogadni több infót.
– Mit szólsz egy italhoz? – tápászkodom fel az asztaltól, de előtte még benyúlok a felső fiókba a bárszekrény kulcsáért. Kiskoromban azt hittem, hogy egy  eldugott kincsesládát nyit, amit ádáz kalózok pont a mi házunkban rejtettek el. Majdnem igazam is lett. Mindenképp két poharat veszek ki, akkor is, ha egy kis noszogatásra szorul drága barátunk, habár nem úgy ismerem. – Whisky? Vagy valami mást innál?
Chase ízlésének megfelelő itallal és két pohárral lépek vissza az asztalhoz, ám ezúttal nem mögé ülök le, hanem nekitámaszkodva kezdek az üveg kinyitásán ügyködni.
– Annyira lefoglal ez a sok... minden, meg sem kérdeztem, hogy hogy vagy? – pillantok rá érdeklődve. Tényleg szeretném tudni. Nem csak azért, mert bűntudatom van, hanem mert Chase tényleg olyan, mint egy barát számomra. És tudom, hogy apa is hasonlóan érzett iránta.