- Ne túlozz, - játékosan forgatom meg szemeimet, hevesen legyintve is mellé egyet. - remekül ellennél nélkülem. Persze azt aláírom, hogy unalmas lenne - viccelek csak, nyilván. Jól tudom, messze nem a legérdekesebb személy vagyok az életében és kétségem sincs afelől, előbb vagy utóbb, ha eltűnnék is szépen meglenne. Ugyanakkor pontosan tisztában vagyok azzal is, nem csak mondja, hanem valóban fontos vagyok neki, legalább annyira, mint ő nekem.
- Ugye? - elégedetten nyelem le fánkom utolsó falatját is, mielőtt az elém tolt üdítő felé nyúlnék, gond nélkül bontva ki, amint kezembe kaparintom, s már kortyolok is. Fel se tűnt mostanáig, mennyire megszomjaztam.
- Mondjuk, hogy volt már szerencséd - szeretetteljesen, finoman piszkálom csak, nem szánva a legkisebb mértékben se szavaimat és tudva, nem is fogja annak venni őket. Na, meg éppen én beszélek, mikor eddig mindent őszinte lelkesedéssel ettem meg, amit elém tett, hiszen valójában nagyon is jó benne. - Merrefelé is jár az eszed? - puhatolózok finoman, hiszen magam is észrevettem, mostanság a szokásosnál is jobban el tud kalandozni, de nem is ez, inkább az a furcsa, ezúttal nem is nagyon beszél róla, pedig eddig mindent gondolkozás nélkül megosztott velem.
- Legyen, de ne mond, hogy nem figyelmeztettelek előre. Tilos elaludnod közben - gyerekesen fenyegetem meg mutatóujjammal, mielőtt még tényleg belekezdhetnék abba a pár roppantul nem izgalmas történésbe, ami az utóbbi néhány napban megesett velem. Ha beszélni kell róla, mindig zavar egy kicsit, mennyire átlagos és unalmas az életem, ugyanakkor az egyszerű hétköznapokban inkább örülök neki.
- Igaz? Azt hittem először, csak káprázik a szemem - aztán meg csak tátogtam és hápogtam, úgyhogy egy ilyen fogadtatást követően most már egészen biztos, hogy a néni egy másik virágboltot látogat majd. S bár általában sajnálnám, ha egy vásárló átpártolna a konkurenciához, azt hiszem, vele nem veszítettünk sokat.
- Rendben, ezúttal igazad volt - habozás nélkül viszonozom mosolyát, nem véve magamra a kioktatást. Végtére is tényleg megmondta, mikor azon sápítoztam, mi lesz szegénnyel az utcán, egyedül, éhesen. - Jó ötlet mind a kettő. Bár a plakátszerkesztésben nem vagyok valami jó. Legalábbis azt hiszem - mindenesetre meg fogom próbálni, amint sikerül egy képet készítenem a kóborról.  - Én? Ugyan, még magamat is alig tudom életben tartani, nem hogy valaki mást. Te viszont befogadhatnád. Akkor meg tudnám látogatni - bármennyire szeressem is az állatokat, őszintén kétlem, hogy jó gazdája lennék, hosszú távon legalábbis. Időnként még a legigénytelenebb szobanövényeimet is kiszárítom.
- Oké, most te jössz. Mi bánt mostanában annyira? - teszem is fel a kérdést, amit eddig csak tessék-lássék módon kerülgettünk, hiszen mind a ketten tudtuk pontosan, hogy ismét szóba fog kerülni.

Kicsit meglep Raelin váratlan felbukkanása, magam se tudom, miért. Többnyire jelzi persze előre, ha szándékában áll meglátogatni, de nem egyszer fordult már elő, hogy csak hirtelen ötlettől vezérelve látogatta meg a virágboltot. De bárhogy is legyen, mindig örülök a jelenlétének. Ő talán az egyetlen, akivel tényleg megoszthatok mindent és aki még a legbutább panaszaimat is hajlandó fintorgás nélkül végighallgatni, még akkor is, ha valójában kicsit se érdekli, miről szövegelek. Hasonlóképp érzek irányába ebből a szempontból én is. Boldogan figyelek, bármiről beszéljen is és a magam módján még segíteni is megpróbálok. Arról, ebben nagyrészt nincsen semmi köszönet, már igazán nem én tehetek, végtére is megteszek minden tőlem telhetőt.
A hátunk mögött, meg igazából előtt is, sokan meg vannak győződve arról, az egyikünk, többnyire én, szerelmes a másikba, hogy barátságunk nem is valódi, egy hazugságon alapszik, hogy azért játsszuk a jó cimborákat, mert másképp nem lehetnénk együtt, de ez nem is lehetne messzebb az igazságtól. Sose éreztem barátságnál többet iránta és pontosan tudom, ő se. Raelin olyan tulajdonképpen, mintha a testvérem lenne. Időnként a húgom, időnként a nővérem és ezzel tökéletesen meg is vagyok elégedve.
- Végül is könnyű eltűnni a sok virág között - nekem legalábbis mindig sikerül valahogy, amit az esetek többségében egyáltalán nem bánok.
Elégedetten vigyorodok el válaszára. Bár egyébként is boldogan ettem volna a fánkomat, örülök, ő is csatlakozik hozzám, úgy minden sokkal finomabb. Na meg Raelin volt, aki megvette és elcibálta idáig az édességet, még szép, hogy ennie kell belőle. - Nem ugyanaz, de ez is nagyon finom - egész más íze van a házinak persze, de nincsenek nagy igényeim, finnyás se vagyok, tökéletesen megfelel a megvásárolt is. Ajándék lónak amúgy se bámulunk a szájába, vagy mi.
Igazán nem akarom kinevetni, biztosan sokat dolgozott a muffinnal, a tervezéstől az elkészítésig, mégse tudom megakadályozni a jókedvű, nevetésnek is beillő, horkantást vallomására. - Én mondtam, hogy hagyd a sütést - teszem hozzá, pusztán a miheztartás végett és nem azért, mert tényleg bánnám, hogy tanácsom ellenére mégiscsak édességgyártásba fogott. Jobban örültem volna, ha sikerül neki, ha már belefogott. Ennek ellenére, legjobb barátként, mégiscsak afféle kötelezettségem jól szórakozni a bénázásán.
- Hogyhogy? - meglepetten és némiképp aggódón vonom fel szemöldökömet. Sejtelmem sincs, mi ronthatta el a kedvét ennyire. - Legyen, mesélek egy kicsit én is - egyezek bele egy halk szusszantás kíséretében. Nem mintha sok minden történt volna velem az elmúlt időben, lelke megnyugtatása érdekében azonban hajlandó vagyok engedni a témaváltásnak, persze nem sokáig. Előbb vagy utóbb úgyis vissza fogunk kanyarodni az eredeti vágányhoz. - bár remélem tudod, hogy nincs sok érdekes az életemben - végtére is időm lényeges hányadát az üzletben töltöm, a maradékot meg otthon vagy vele, szóval igazán nincs sok minden, amit érdemes lenne megemlíteni.
- Emlékszel arra az idősebb nőre, aki nekiment az egyik vázának és kiakadt, hogy miért raktuk az útjába? Tegnap visszajött és bocsánatot kért. Bár azt hiszem, megint felhúztam azzal, hogy csak bámultam rá tátott szájjal és pislogtam - vigyorodok el, a legkevésbé se szégyenkezve látványos meglepődésem miatt. Nem számítottam rá, hogy valaha viszontlátom, arra meg aztán pláne, hogy még be is látja, kicsit túlreagálta legutóbb. Igazán nem csodálkozhat, hogy megszólalni se tudtam.
- Meg megint visszajött az a fekete kutya, akiről meséltem. Remélem, hamar rátalál a gazdája, elég csapzottnak tűnik, megfogni meg nem tudtam - enni persze adtam neki, megint, valószínűleg ezért is nézett vissza, hátha ismét megszánom valamivel. Egy idő után talán a közelébe is enged majd.

Fogalmam sincs, hogyan térhetnék rá Raelin udvarlójának, pasijának vagy ki tudja, pontosan micsodájának, a témájára. Mégse nyithatok egyből azzal, hogy össze fogja törni a szívét, mert ezek ilyenek, vagy hogy nem éri meg a strapát. Mármint kezdhetek ezzel persze, de úgyis csak azt a választ kapnám, hogy egyrészt nem ismerem a pasast, másrészt Raelin egy felnőtt nő, aki tudja, mit csinál. Én pedig egyik állítást se cáfolhatom meg.
Ugyanakkor millió olyat láttam már, mint az a férfi, Raelin pedig a legjobb, tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy az egyetlen, barátom, természetes, hogy meg akarom védeni, akkor is, ha tulajdonképpen nincs is mitől. Nem akarom szomorúnak látni, sírni pedig aztán pláne nem, de azt se szeretném, ha úgy gondolná, túlságosan belemászok az életébe.
Mély, elkínzott, és nyilván némiképp túldrámázott, -  de ez meg már kit érdekel - sóhaj kíséretében levágom az egyik rózsa elhervadt virágát. Pontosabban azt akartam, helyette azonban az egyik nagyon is csodásan pompázótól sikerül megszabadítani szegény cserepes növényt. Egy perces néma csönddel gyászolom a veszteséget, aztán csak megrántom a vállam, magam mellé hajítom a metszőollót, a rózsát pedig egyszerűen csak begyűröm a vázába a többi vágott virág közé. Tökéletes helye lesz ott, még csak észre se fogja senki venni, hogy eredetileg  nem oda tartozott.  Ezt követően, dolgom végeztével, vissza is térnék eredeti feladatomhoz, de az ismerős, engem hívó hang megmenti a virágot a további csonkítástól.
- Itt vagyok - hívom is fel figyelmét jelenlétemre rögvest, fel se véve ennyi idő után, hogy nem vett észre, mikor kivételesen nem is bújtam el. Fogalmam sincs, miért, de ez mindig is így volt. Az emberek hajlamosak átsiklani fölöttem, mit nem csak megszokni sikerült az évek alatt, de még megkedvelni is, jól jön ugyanis, ha nem akarod, hogy észrevegyenek, ha pedig igen, egyszerűen csak rájuk szólsz.
- Minden fánk tökéletes. Köszönöm - boldogan fordulok a pulton heverő zacskóhoz, habozás nélkül ki is halászva egyet belőle. - Remélem, te is eszel - nem szeretem, ha egyedül én habzsolok valamit, bízik benne, hogy Raelin magának is hozott az édes csodából. Persze lemondani az élvezetről akkor se fogok, ha esetleg mégse hajlandó velem tartani.
- Nem tudtam, hogy beugrasz ma. Minden rendben? - elő szokott fordulni persze, hogy csak úgy benéz, többnyire azonban így vagy úgy jelzi előre az érkezését. Ugyanakkor azt se zárhatom ki, hogy szokásához híven most is írt, csak nekem nem tűnt fel.
-  Tudod, hogy bármi is van, nekem elmondhatod. A hallgatásom már úgyis megvetted - bökök a fánkok felé, csak részben viccelve. Nem kell megfizetnie a hűségemet, pontosan tudja, bármi is hangzik el, az közöttünk marad.