– A Forbes címlapján pózolni, öneletrajzi könyvet írni magamról, megfilmesítetni és a világ tíz legbefolyásosabb embere között tudni magam csak néhány olyan dolog, ami rajta volt, azon a bizonyos bakancslistán. Tudod, melyikről beszélek. Amit az ember sosem ír meg, de attól még van. Hogy pontosan mi valósult ebből meg? Természeten semmi. Hogy is lehetnék rajta a tíz legbefolyásosabb ember listáján, mikor a Pápa is csak a hatodik helyen van?
Az ügynök – nevezzük Starbucksnak, ez a név szerepel a poharán –  most csodálkozva mereszti rám a szemeit. Nem az a hír döbbenti meg, hogy a Pápa lemaradt az amazon.com alapítója mögött, hogy az USA volt elnöke nem az első ezen a csupa előkelő férfiból – és Angelából – álló listán, hanem az, hogy a válaszomnak semmi köze a feltett kérdéshez. Újonc. A társa már gyakorlotabb. Nem a higgadtsága árulja el, hanem a ráncok a homlokán, a szeme alatt húzódó sötét árnyék és az asztalán lévő oklevél, amit stílusosan bekereteztetett. Mikor a kihallgatóba kisértek, vetettem rá egy pillantást, 1989-ben keltezték. Akárhogy is számolom, az ötvenes évei végén járhat.
– Mr... Smith... – kezdi a zöldfülű.
– Csak John... – vágok közbe.
– Marha vicces – mondja a vén szivar.
Ha marha vicces akarnék lenni, most azt mondanám "a marha nem vicces, csak egy bamba állat – amilyen te is vagy", és jól képen röhögném a fickót, de azzal csak felbosszantanám, ha bosszús lenne, hibázna, és nekem most pont a kiszámíthatóságra van szükségem. A formaságokra, amik engem védenek. Azért nem nyúlhat át az asztalon, hogy megráncigasson, mert a törvény engem véd. A törvény teszi lehetővé, hogy most nincs ellenem semmijük hivatalosan.
– Nem is ez az ürge neve – bosszankodik tovább az idős és az asztalon heverő dossziéért nyúl. Unottan nyitja ki és kezdi lapozgatni. – Lincoln, Redcliffe, Zhang... komolyan bekamuzta, hogy kínai? És volt olyan barom, aki elhitte?
Úgy elmesélném, milyen jó buli volt Fred Zhang bőrébe bújva, pilótának kiadva magam bulizni egy jakuzzis lakosztályban Atlantic Cityben. Vagy hogy Arthur Lincoln mekkora szívességet tett nekem azzal, hogy kölcsön adta a nevét és a csekkfüzetét, amivel levett néhány adósságot a vállamról. Oké, igazából nem adta. Hazudtam, csaltam és loptam is, de hé, majdnem két hétig fel sem tűnt neki, ami azért sok mindent elmond, nem?
– Szóval Mr Smith, tud róla, hogy nagyon hasonlít a már említett urakra?
Egy másik dosszié kerül elő, abból pedig biztonsági kamerák felvételeiből kiragadott képkockák. Közömbösen hajolok előre, vetek egy pillantást a képekre, majd megrázom a fejem.
– Nem túl jó felvételek. Ez akár egy nő is lehet – bökök az egyikre. Természetesen én vagyok rajta, ahogy az összes többin, de nem vicceltem, tényleg nem túl jó a mínőségük, nyilván ezért is nem kattant még a bilincs.
– Azon a felvételen egy férfi van, aki betört egy banki széfbe.
Megállom a szemforgatást, de csak nagy nehezen. Betörtem? Mi az, hogy betörtem? Volt kulcsom. És még kávéval is megkínáltak. Nem arról volt szó, hogy símaszkban pisztollyal hadonásztam volna. Profi munka volt. Felkészült, gondos, hatásos. Ha az ipse, akié a széf tartalma volt nem dobja fel a talpát három nappal a "látogatásom" után, most itt sem lennék.
– Ez borzalmas. Remélem, mielőbb elkapják! Szörnyű, hogy ilyen alakok mászkálnak... – csóválom a fejem rosszallóan. Az öreg morog valamit, Starbucks a tarkóját vakargatja, nem tudnak velem mit kezdeni. Nyertem.
– Nos, uraim – pillantok az órámra. – Ha nincs több kérdésük, én rohannék is. Tudják, a szomszédom macskájának születésnapja van és én viszem a tortát.
– Mr Smith – szólít meg a fiatlabb és bosszúsan néz fel rám. – Maradjon a városban. Még lesznek kérdéseink.
– Hogyne. Tudják, hol találnak.

– Szevasz, Danny!
– Hello, Max. Darla ott van? – szorítom a fülem és a vállam közé a mobilom, amíg a benzines kannával bénázok.
– Édesem, telefon! – kiáltja az a barom, én meg kis kíján elejtem a mobilt. – Mindjárt jön. Te, Danny! Ugorj át valamikor, grillezhetnénk. – Na jó, Max nem akkora barom. Vagyis az, de teljesen ártalmatlan.
Mikor végre sikerül lecsavarnom a kupakot a műanyag tartályról, ismét a bal kezembe veszem a telefont, a jobbal pedig elkezdem áttölteni az autóba az üzemanyagot.
– Kösz, de most egy ideig nem leszek a városban.
– Ki az? – hallom a háttérből Darla hangját.
– Az öcséd.
– Dan, szia! Megint üzleti útra mész? – Darla kamujából tudom, hogy Max még hallótávolságon belül van, így nem válaszolok, inkább az utolsó cseppet is kirázom a kannából. – Baj van? – a stílusváltás megmosolyogtat. A nővérem olyan ügyesen manőverezik a kettősélete között, hogy azt egy kém is megirigyelhetné.
– Csak a zsaruk. Rámszálltak. Egy időre lelépek. – dobom el a kannát csak úgy. Ha másért nem, környezet szennyezésért biztosan pokolra jutok.
– Jól van – érkezik kissé habozva a válasz. Darla nem szeret szem elől téveszteni, de tudja, hogy most ezt kell tennem. – Vigyázz magadra, jó?
– Én mindig. De te is. A srácokat puszilom. És Dee. Majd én hívlak. – Kinyomom a hívást, lepattintom a mobil hátlapját, kiveszem a kártyát és mindkettőt gondosan megsemmisítem, hogy ne akadhassanak a nyomomra.
Még nem tudom, hová megyek.



– Mi a... – idegesen nyitom ki a kis büfé ajtaját és vehemens léptekkel indulok meg a kocsim és a mellette ácsorgó kislány felé, akit a rendőrruha ellenére is nehéz komolyan venni egészen addig, míg meg nem szólal.
– Szóval ez a maga autója? Uram, meg kell bírságolnom, tiltott helyen parkol. A hely a bírósági alkalmazottaknak van fenntartva, látja? – bök egy tábla felé. "Bírósági alkalmazottaknak fenntartva". Aha, ez eddig elkerülte a figyelmem. Ki van csukva, hogy ekkora pechem legyen. Épp a zsaruk elől futok, erre beleszaladok a legidiótább hibába. Na, azt már nem.
– Igen. Nos, tudja... – kinyitiom a kocsit, a szenvicsekkel teli papírzacsit az ülésre ejtem, majd áthajolok a másikra és az utazótáskám egyik belső zsebébe nyúlok. Ez a "vésztartalék" felszerelésem, nem kéne egy béna kis helyszíni bírságra elvernem, mert kockázatos, de ha most bejelentik a rendszámom, a zsaruk rájönnek, hogy leléptem, és az már majdnem bizonyíték ellenem. Úgy volt, hogy lecserélem a kocsit, de aztán totálisan eltévedtem, mivel a nyamvadt térképet össze sem lehet hasonlítani a GPS-szel. Ez a város meg mintha nem is szerepelne rajta. Szóval, nem kellene egy ilyen hiba miatt épp most lebuknom, így muszáj megkockáztatnom egy elég durva hazugságot.
A lehető leghivatalosabb képpel nyújtom át a bírósági igazolványt, amit nem olcsón szereztem be egy ipsétől, aki hamis jelvényekkel és hasonló hivatalos papírokkal bizniszel. A kártya szerint Declan P. Ames bíró vagyok a kansasi Lawrenceből. Egy ekkora hazugság akkor tuti, ha van némi igazság is benne, mert elég cikin felsülnék, ha mondjuk nem ismerném a várost, ahova az irataim szólnak. Darla és én szinte egész nyarakat töltöttünk Lawrence-ben. Anya mindig oda menekült velünk, ha otthon eldurvult a helyzet.
– Maga bíró? – néz végig rajtam csodálkozva a kislány. – Sajnálom. De... nem tudtam, hogy új bírót kapunk, nem szóltak, hogy áthelyeznek valakit.
– Hát... akkor már ketten vagyunk – sóhajtom teátrálisan. – Én is csak reggel tudtam meg. A levelet is velem küldték el.
– Oh!
Bizony. Oh. Ebbe még nagyon belebukhatok. Gyorsan leszerelem ezt a csajt, aztán elhúzok jó messzire. Habár... megint van egy kis bökkenő. Lehet, hogy sokkal kockázatosabb meglépni, mint maradnom. Valószínűleg gyanússá válnék, jelentene és nem hiszem, hogy sokáig bírnám a bujkálást hivatalos körözés és a modern technika csodái mellett. A fenébe, a fenébe, a fenébe.
– Ezt visszaadom – nyújtja vissza az igazolványt. – Erre pedig akkor nem lesz szükség – tépi össze a bírságot, majd szélesen rámmosolyog. – Üdvözlöm Fata Morganaban, bíró úr.