A reggeli kávémat szürcsölöm, miközben az iroda ablakából nézem a napfelkeltét. Csodás. A Nap erős fénye szépen lassan szűrődik befelé, ezzel elnyomva a lámpák adta világítást… Reggel van. A falon kezdek matatni és amint a kezemmel érzékelem a kapcsolót, már le is nyomom, amivel megszüntetem a lámpák működését. Nincs már rájuk szükség. A tekintetemet persze egy percre sem veszem le a panorámáról. Nem. Gyönyörködöm a látványban továbbra is. Egy újabb korty után, nézek végig a város utcáin. Régen minden más volt. Ha az ember kinézett az ablakon, már tudott valamit írni… Most mi van? Semmi. Üresek az utcák… Oké, talán túl korán van… ezt megértem… de akkor így, hogy dolgozzon az ember? Na, mindegy… ideje lesz folytatni a munkát.
Jogosan kérdeznéd meg, hogy miért is jöttem be az irodába már reggel hatra… Nos, egyszerű a válasz. Ha van a Hercegnek valami feladata, akkor én szeretnék lenni az első, akit megkér, hogy csinálja meg. Sokkal nagyobb a bizonyítási vágyam, mint régen volt. Igen… Amióta az a nő itt dolgozik, Bájost mintha kicserélték volna…
Pedig Ariel előtt, milyen jó is volt itt dolgozni… A legtöbb feladatot én kaptam meg. Bájos bizalmasa voltam, mondjuk ki… a jobbkeze! Élveztem az ittlétet… De most mi van? Semmi… Az a lány elvette a „helyemet”, ami az enyém volt. Mikor még nem tudott beszélni az összes terepmunkát nekem kellett elvégeznem… helyette. Mivel már van hangja… csak apró, semmitmondó cikkeket kapok… Hát, hol van itt az igazság?... Áhhh… az agyamra megy… A Herceget szinte az ujja köré csavarta. Próbálok vele normálisan viselkedni, de legbelül nagyon nem szimpi a nő…
Nyolc óra… pontos, mint mindig… Ariel lép be az ajtón, köszön, viszont én csak az orrom alatt nyögök ki valami köszönés félét… Úgy teszek persze, mintha csinálnék valamit… mintha bele lennék merülve valami hatalmas nagy projektbe. Időközben már leültem az asztalomhoz és a papírokat kezdtem el megvizsgálni… – „ A város legmagasabb embere?” Nem jó… „Honnan eredhet az üvegfal?” Hmm… unalmaaaas. „Mitől van állandóan meleg?” Esetleg a globális felmelegedéstől? – Sóhajtok egy hatalmasat… – Nincs egyetlen egy tuti cikk sem? – Simítom végig az arcomon a kezemet. A szék támlájának dőlök teljes testsúllyal. – Kellene valami szaftos sztori… – Az asztal tartalmát nézem, amikor a főnök irodája kinyílt. Hirtelen odakaptam a tekintetemet, azonban nem az én nevemet hallottam kiszűrődni… már meg sem lep… miért is lett volna az én nevem. Mérgemben az egyik stócot leborítottam az asztalomról… Ariel… miért pont ő?
A földön elszórt lapokat gyűjtögettem össze, majd egy betöréses irat került a kezem ügyébe. A helyi iskolában történt az eset. Eléggé felkeltette az érdeklődésemet. Nem vártam sokat a dologgal, amint a magamnak okozott melót elintéztem, felpattantam és elindultam az utamra… – Suncrest Primary School… jövök már! – Lelkesen vágtam bele a „kalandba”.
Nem kellett több, egy fél óra alatt már ott is voltam az épület előtt. Végignéztem rajta és megállapítottam, hogy általános iskolához képest egészen hatalmas. Nagyot nyeltem és kihúzott háttal mentem be az ajtón. – Remélem az igazgató bent lesz. – Dünnyögtem magamban. Konkrétan nem tudattam az itt dolgozók közül senkivel, hogy „vendégük” lesz… Ez a stílusomhoz nagyon is illett. A legtöbb esetben, így állok az alanyaimhoz. Volt már rá példa, hogy telefonon próbáltam lebeszélni egy találkozót… de vagy kinyomták a kagylót, vagy azt a választ kaptam, hogy most nem alkalmas és időpontnak csak annyit mondtak, hogy majd tíz év múlva jó térjünk vissza rá… erre nem igazán lehet bármit is mondani…
Ezért sem egyeztettem le az igazgatóval egy beszélgetést, mivel ha meglát, akkor kénytelen lesz belemenni az interjúba. Ráadásul rámenős is tudok lenni… szakmai ártalom… úgyhogy a nem ilyen értelemben nincs a szótáramban…
A folyosókat barangolom, de valahogy sehogy sem találom a diri irodáját… – Fene… mégis csak értesíteni kellett volna valakit, hogy jövök… – Pásztázom az ajtók feletti címkéket, miközben haladok előre. Egy apró neszre leszek figyelmes, így hátra fordítom a fejemet. – Hahó! Van itt valaki? Biztosan csak képzelődöm… – Visszafordítom a fejemet, de pont akkor nyílik egy ajtó és már semmi esélyem kikerülni. Egy az egyben nekem csapódik. Szerencsére a rajta lévő üveg nem tört be, viszont én a padlón terülök el. – Ahh… ez nem a szerencsenapom! – Fogom a fejemet, majd meg is rázom. Ülő helyzetbe váltok, majd felnézek arra a személyre, aki ezt okozta velem… és… és nem jutok szóhoz. – Tévedtem… ez a szerencsenapom! – Viszont ezt már nem mondtam ki hangosan. A nő látványa teljesen megbabonázott. Meg sem hallottam, ha elnézést kért a történtek miatt… Felkeltem a földről és mielőtt még teljesen idiótának nézett volna, bemutatkoztam neki. – Drmiiitir… Dimmir… Dimitri vagyok! – Összeakadt a nyelvem vagy mi van velem… Ha eddig nem nézett hülyének, akkor ezt sikerült bebizonyítanom azzal, ahogyan megszólaltam… Újságíróhoz mérten rögtön egy kérdéssel próbáltam terelni a bénázásomat… – Nem bánod, ha meginterjúvollak még az igazgató előtt? – Remélem, nem veszi tolakodásnak… és elfogadja az „ajánlatot”…


✦Bármilyen helyzetben találsz menekülőutat. Ha kell, a falban titkos átjárót nyitsz.
A képesség 5 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 6. játékban.
A képesség aktív 2021.10.01-től és ezzel együtt a karakter emlékei is visszatértek a mesebeli életéről.