Ilyen nincs! Nem létezik!
Ledöbbenve álltam a halomnyi anyag fölött, az asztalom be volt terítve az utolsó négyzetcentiig, meg kicsit még tovább is. Térképek, anyagok, feljegyzések. Kint voltam a városban, földelemzést végeztem, a házak szerkezetét vizsgáltam, felkerestem a lakókat akiknek állítólag vannak régi relikviáik, de egyszerűen sehogy sem áll össze ez az egész. Nincsenek romok, régi szerkezetek, és bár vannak régies hatású építmények a városnak ezen részén, egyik sem öregebb néhány évnél. Egy sem! A régi relikviák, amiket nagy gonddal begyűjtöttem, megvizsgáltam, mintha direkt lettek volna elkoptatva, öregítve. Maguk a tárgyak jó állapotoban vannak, épek, egyáltalán nem elavult az anyaguk, de a felületük mégis kopott, koszos.
Felkönyököltem az asztalra, és a kezeimbe temettem az arcom, szinte lelökve a szemüveget a fejemről. Ah. Rég átálltam a kontaktlencsére, de itthon néha visszacserélem a szemüvegre, kevésbé terheli a kukkolóimat…
Az ujjaim között kinézve szinte egyből a velem szemben levő “antik” vázát pillantottam meg. Ezüstözött, kis takarítás után olyan lett, akár egy tükör. Természetesen, csak hogy még rátegyen a hangulatomra, a mesealakot láttam ott is. Ugh. Egy rejtély a másik után, és egyre se találok megoldást. Kiborító.
Nem ez az első alkalom hogy ugyanide lyukadok ki. Egy hete szenvedek ezzel. Kidával már beszéltem, bár támogat, tudom hogy őt se győztem meg teljesen. Hogy is tenném? Ez az egész teljesen logikátlan! Természetellenes!
És mégis, itt fekszenek előttem a bizonyítékok. Illetve a nem-bizonyítékok, mert arra, hogy miért, hogy mi történt, arra nincs magyarázatom, csak arra, hogy biztosan nem úgy van ahogy mindenki hiszi. Ez egy csőd. Én vagyok egy csőd. Miért nem találok végre valami kézzelfoghatót? Egész várost érintő anomália, ez egy vicc. Esküszöm, valaki buherálja az eredményeim. Igen, ennek kell lennie. Valaki szórakozik velem.
Az a baj, ez sem magyarázat, mert senki sem szórakozna velem, a munkámmal. Ahhoz túl alapos vagyok, észrevenném. Ezek nincsenek hamisítva….
Bolyhos panaszosan felnyávogott mögöttem. Megfordultam a székemen, szembenéztem a fehér szöszmösz ítélkező kifejezésével.
- Jól elrepült az idő, ugye? - kérdeztem mosolyogva, és ekkor pillantottam rá az órára. Azonnal felpattantam, mintha tüskék nőttek volna a széken. Szerencsétlennek már vagy három órája enni kellett volna adnom! Szent egek, sokkal jobban belemerültem ebbe, mint gondoltam volna…
Kirohantam, a cica egy kecses ugrással a vállamra vetette magát, és ott kapaszkodott amíg a konyhába nem értem, és ki nem bontottam neki a tonhalat. Szegényem. Mocskosul sötét volt már odakint.
Ó te jó ég… Kida!
Felkaptam a telefont, és megnéztem az üzeneteimet. Fájdalmasan felszisszentem. A nap folyamán volt két nem fogadott hívásom Claytontól, meg egy üzenet amiben halálosan megfenyeget amennyiben nem kötözöm magamra a telefonom. Kidától pedig… Számtalan üzenet, a legtöbb aggódó.
“Megint eltemetted magad a papírok alá, igaz?”
“Remélem minden rendben, ne dolgozd túl magad…”
“Ne felejtsd el Bolyhost!”
“Miért gondolom, hogy ma még nem is ettél?”
“Feküdj le időben, én is ezt teszem… Jóéjt. Puszilom a cicust.”
Végigtekerve az egészen a gyomrom majdnem olyan panaszosan kezdett el korogni, mint ahogy az előbb a macska nyávogott. Ismét felsóhajtottam. Kida legalább tudja kezelni amilyen vagyok. Ezért is vagyunk jó duó, mert… Elfogadja. Érti. Segít. Persze még nekem is kicsit… Meglepő hogy végül összejöttünk, bár még ebben sem vagyok biztos. Nem szeretem kimondani. Félek hogy álomvilágba ringatom magam, és köddé válik az egész. Alapvetően barátok vagyunk, csak néha smárolunk. Igen.
Jó tudom, gyerekes felfogás, de tényleg… Sose volt sikerem a nőkkel, Kida pedig… Eszméletlen. Talpraesett, erős nő, szinte egyezik az érdeklődési körünk, bár néha esküszöm inkább ő a férfi kettőnk közül mint én… Annyira nem akarom ezt elszúrni. Nem akarom elkapkodni.
Ráadásul… Itt van a nyakamon ez a sok… Minden. A város nem létező történelme, a mesefigura, a furcsaságok… Párszor már eltűnődtem a falakon. A túloldalukon más az éghajlat. Furcsállnom kéne, de valami bennem azt súgja, ez normális, ne kételkedjek. Általában el is fogadom. Aztán megint jön egy kíváncsi hang, ami szeretné ha megbolygatnám a dolgokat, ha kérdeznék. Miért? Hogyan? Minek? Micsoda?
Néha úgy érzem az egész életem csak kérésekből áll, de semmire sem kapok választ… Bárcsak kapnék végre valami útmutatást. Csak… Egy kis jelet. Bármit.
A gyomrom újra hatalmasat mordult.
- Jól van már jól van már, tudom, mindjárt kapsz valamit… - puffogtam, miközben megrohamoztam a hűtőt. Ideje a szokásos éjszakai zabálásnak hogy visszapótoljam a napi semmit…

Persze csak én lehetek aki végül az asztalra kipakolt kajából felépíti a város durva alaprajzát, és ugyanúgy nem törődve a gyomra egyre tiltakozóbb hangjaival, próbál a rögtönzött maketten keresztül valami értelmet találni az egészben…



✦ Szinte az összes nyelvet értem és beszélem, köztük a holt nyelveket is.
✦ Az emlékeim visszatértével képes leszek megtalálni a saját kristályomat, ami Kidáéhoz hasonlóan működik, gyógyításra alkalmas.
✦ Otthonosan mozgok a kartográfia világában, minden apró utalást, rejtett információmorzsát észreveszek.
A képesség 1 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 2. játékban.