Nem tudnád megmondani, hogy pontosan mennyi idő is telt el, mégis azóta minden gondolatod az eltűnés körül forog. Fényfúria jó barátod volt ugyan - nem a legjobb, de jó -, azonban valamiért mégis személyes ügyként kezeled az eltűnését. Személyesebbként, mint azt valójában kellene. Egyszerűen nem akarod felfogni, hogy ez tényleg megtörténhetett. Hogy valaki szőrén, szálán eltűnt, mintha sose létezett volna. Persze létezett, ez egy elég ostoba hasonlat, hiszen láttad a lakását, ami érintetlen volt, várta tulaját, hogy az hazamenjen. Ahogy nap mint nap a közös, események alatt készült képetekről is visszamosolyog rád, amit az asztalodon tartasz. Noha már ezer és még egy alkalommal fogadtad meg, hogy arrébb teszed, hiszen nem élhetsz a múltban, kezdetben mégis képtelen vagy rá. Képtelen, mert nem tudod elfogadni, hogy valaki így eltűnhet.
Ha vele megtörtént, akkor mással is megtörténhet?
Nem hibáztatod magad, hiszen az butaság lenne, csak egyszerű önmarcangolás, az pedig senkinek se használna, főleg nem neked. Hiszen - úgy érzed - erősnek kell mutatkoznod, mert ezt várják tőled. Így érezted az eltűnést követő órákban is. Amint meghallottad, hogy mi történt egyből cselekedtél. Tetted azt, amihez értesz és mindig is értettél: szervezkedtél. Nem azért, mert ne bíztál volna a rendőrségben, a szakértelmükben vagy éppen a tudásukban.
Nem, egyszerűen csak tenni akartál valamit, bármit, ami segíthet. Ezért nyomtattál plakátokat, háromfélét is, mert vagy kihagytál valamit, vagy a kép nem volt jó, vagy csak véletlen fekete-fehér lett a színes helyett. Nem akartad, hogy ezen múljon, nem múlhatott ezen. Ahogy kereső csapatot is ezért szerveztél, napokon keresztül irányítottad az embereket és próbáltad megragadni a legkisebb nyomot is, de nem sikerült.
Sem neked, sem pedig a rendőrségnek. Fényfúria eltűnt, ezzel pedig nem tudtál mit kezdeni. Valójában most sem tudsz.


Nem csak te viseled rosszul, mégis tartod magad, mész előre és teszed a dolgod. Fogatlant látod szétesni, az a stabilitás, amit hónapok alatt szerzett elveszni látszik, te pedig ezzel nem tudsz ezzel mit kezdeni. Hiába segítenél, nem tudod mit tegyél. Tanácstalannak érzed magad, így a munkába temetkezel, mert úgy érzed, hogy azzal valami hasznosat teszel. Segítesz azoknak, akiknek még tudsz. Ha van időd, még másodállást is keresel.
Szervezed a programokat, aláírásokat gyűjtesz és intézed azt, amit intézni kel. Pörögsz, ahogy pörögni szoktál, a körülötted lévők pedig aggódva figyelnek téged. Édesapád és Édesanyád minden rezdülésed elemzik, hiába nem tud olvasni egyik sem belőled pszichológia diploma hiányában. Hiába értékeled az aggódó kérdéseik, jobban örülnél neki, ha békén hagynának. Ez most inkább csak idegesít, mint sem használna.
Te is csinálnád a te dolgod, ők is az övék. Mégis, nem akarsz hálátlannak tűnni, hiszen igazságtalan lenne velük szemben. Egész életedben támogattak, bármit is álmodtál, bármit is akartál, ők ott voltak és sosem mondtak nemet - csak ha a a valami veszélyes volt, vagy éppen őrültség -, sosem törték le a kedved vagy a lelkesedésed, és akkor sem voltak csalódottak, amikor valamit meguntál, majd teljesen új dologba kezdtél.
Most mégis... nem tudsz velük úgy viselkedni mint eddig, hiába szeretnéd. Talán csak egy kivétel van. Hablaty jelenlétében szinte mindig mosolyogsz. Néha vele, néha pedig rajta, néha pedig csak úgy, mert jól esik. Ám erre az utóbbira csak most jöttél rá - noha ez még mindig hamarabb történik meg, mint Hablaty feleszmélése, amire ,még most is vársz.
Figyelsz magatokra. Arra, hogy miért hiszi mindenki azt: egy pár vagytok. Egy ideig kijavítottad őket, még a fejed is ráztad hozzá: "Soha!". Aztán szépen, lassan úgy, hogy észre sem vetted valami megváltozott. Egyszerűen már nem volt kedved kijavítani őket, aztán már nem is akartad, sokkal inkább vágytál - és vágysz rá most is -, hogy igaz legyen.
De Hablagy nem lép, te pedig amennyire fontos számosra, néha annyira mérges is vagy e miatt. Nem érted, hogy miért nem képes feltenni egy kérdést. Egy egyszerű kérdés. Nem atomfizika ám ez! Néha már úgy érzed, hogy inkább te hívod el őt, hiszen ez már nem a középkor, de vársz. Mégis még mindig vársz, mert így szépen, lassan, de elkezdesz ismét önmagad lenni. Mosolyogni, élni. Noha tudod, hogy felejteni nem fogsz. Ahogy annyiban hagyni sem. A napi teendőid közben, ha néha van egy kis szüneted és éppen nem a kkövetkező adománygyűjtésen jár a fejed, elmélázva gondolkozol.
Tudni akarod, hogy mi történt Fényfúriával, mert senki sem tűnhet el a föld színéről csak úgy a semmibe. Ilyen egyszerűen nem létezhet.