Kiskorom óta folyamatosan ezt hallom a szüleimtől - na meg persze más rokonaimtól is, úgyhogy gyakorlatilag álmomból felkeltve is vissza tudnám idézni a hangjukat. A számonkérő, sajnálkozó hangjukat. Mert leginkább akkor hallottam ezt a mondatot, amikor valami, amit csináltam nem úgy sikerült ahogy azt ők eltervezték és félő volt, hogy kikapok miatta. Illetve azzal még nem is lett volna bajuk, hogy én kikapok, de rajtam keresztül az ő körmükre is rá lesz koppintva. Na, ez már rögtön nem tetszett egyiküknek sem... mert befolyásos család gyermeke nem viselkedhet úgy, mint valami jött - ment számkivetett, hogy apám szavait idézzem. Oké, értem... de mi van akkor, ha nem akarok befolyásos család gyermeke lenni? Ha nem akarom azt a rengeteg szabályt ami ezzel jár? Ha... ha egészen egyszerűen csak magam akarok lenni? Tudom, hogy nekik a nevünk a legfontosabb, és hogy szerintük nem engedhetem meg magamnak, hogy eldobjam és új életet kezdjek... de hogy mindig csak akkor hallom ezt a mondatot, ha valami nagyon félrement, az azért már mégsem járja. Hosszú évek után végre rászántam magam és rendőrnek álltam. S hogy honnan tudom, hogy ezen a ponton is félrement az életem? Hát nem egyértelmű? Apám anyámmal karöltve elém állt a rendőrré válásom napján, és harmatos szemeiket rám emelve biztosítottak róla, hogy Bármi is történjen veled, Hisao, a családodra életed végéig számíthatsz! Még akkor is, ha nem éppen azt vártuk volna tőled, hogy rendőr lesz belőled! Hát... ez az út is jól kezdődik, az egyszer biztos!


Mióta rendőr lettem nem igazán hallottam a szüleim felől. Egészen néhány hónappal ezelőttig, amikor is olyan mértékben felgyorsultak körülöttem az események, hogy szinte követhetetlenné váltak. Nem tartom magam egy lassú észjárású valakinek, de ez még nekem is fejtörést okoz néhanapján.
Nem sokkal beiktatásom után ismerkedtem meg Vele. Vele, akivel végre boldog lehettem, és pontosan ezért nem terveztem elengedni magam mellől. Soha. És azt hiszem ezzel ő is így volt. Boldogok voltunk, és azt hittük, ennek sosem lesz vége. Mert ami jó, annak miért kellene véget vetni? Annak semmi értelme nem lenne... legalábbis szerintem. Csakhogy a szerencse forgandó, az élet pedig nem feltétlenül arra viszi az embert, amerre az menni szeretne. Így történt ez velünk is. Persze a véletlent nem lehet hibáztatni, ezért aztán magamat okolom amiért az történt ami. Nem kellett volna engednem, hogy aznap ő vezessen. Sőt, igazság szerint azt sem kellett volna hagyni, hogy egyáltalán autóba üljünk. Oké, nem tudhattuk, hogy kisodródunk, egy fának hajt és baja lesz, de akkor is. Vagy ha valakinek baja kellett volna, hogy legyen, az én vagyok. Végülis én találtam ki az egész kirándulás ötletet, mert olyan rég csináltunk már valamit közösen. Mert hát értem én, hogy sok a munka, meg nem tudom, de az élet nem feltétlenül csak a folyamatos munkából áll. Ha meg mégis, akkor annak egészen biztosan meglesznek a maga következményei.
Őt kórházba szállították, én pedig ameddig csak lehetett ott voltam vele. Aztán persze hazaküldtek, hiába kötöttem az ebet a karóhoz, hogy de nem mehetek haza, bármikor felébredhet, és itt akarok lenni vele! Az orvosok nem és nem hallgattak rám, sőt még azt is megkaptam, hogy hát az se biztos, hogy felébred a kómából. Lehet, hogy nem tudják visszahozni, akkora ütést szenvedett. Nem hittem a fülemnek. Nem, az nem lehet, hogy elveszítem... Őt, aki a legfontosabb az életemben. Az nem létezik... biztos csak valami tévedés! Biztos összekeverték egy másik beteggel! Biztosan csak... biztosan...
Nem tudom, hogy emiatt, vagy számomra ismeretlen okok miatt, de szüleim végül újra felvették velem a kapcsolatot. Azt hittem, hogy végre rájöttek, hogy hibáztak, és békülni akarnak, helyre akarják hozni a kapcsolatot velem. Csakhogy kiderül, hogy ismét tévedtem, hiszen dehogyis ez a helyzet! Ugyan, hova gondolok én? Megint csak az ő nevük, illetve a nevük tisztasága a fontos. Ismét meghallgathattam, hogy a családom mindig mellettem lesznek, pedig ha valakire, akkor rájuk biztos nem volt szükségem jelenleg. Nekem nyugalomra van szükségem. Nyugalomra és Rá. Rá, aki még mindig kómában volt, és nagyon nem tűnt úgy, hogy javulna az állapota. Kezdtem feladni a reményt, és igazat adni az orvosoknak, hogy talán nem jön vissza hozzám. Még tartom magam, mert tudom, hogy nem adhatom fel, de egyre nehezebb és fájóbb reménykedni.
A szüleim egy nap bemutattak egy lánynak és az ő kisfiának, azzal a vággyal, hogy szeretnék, ha feleségül venném a lányt. A gyermeknek nem tudni, hol az apja, már ha egyáltalán él még... mert ez sem biztos. Én felajánlottam nekik, hogy segítek megkeresni - rendőr vagyok, miért ne? Ráadásul ez sokkal kellemesebb formája az esetleges segítségnyújtásnak, mint az, hogy feleségül veszem. Azt nem... hacsak nem életmentés, akkor nem. Sőt, lehet, hogy akkor se. Az egyetlen segítség és figyelemelterelő ekkor Daido, a kutyám volt. Rá tényleg számíthattam - akkor is, ha másra nem.
A családom sajnos nem a feladásról híres -nem is volt az soha. Ezért aztán addig - meddig nyaggattak, hogy beadtam a derekam, hogy elveszem a lányt és felnevelem vele a fiát. Legalábbis látszólag. A gyerek nem tehet róla, hogy az apját nem találják, vele nincs bajom. De az erőszakosságot nem szeretem. Na meg még mindig Érte dobog a szívem. Érte, aki még mindig kómában van, és ki tudja, felébred - e valaha. Nem tudom, mit tegyek... illetve hogy ha teszek valamit, az jó lesz -e, vagy csak rontok az így is rossz helyzeten. Ezért döntöttem úgy, hogy új életet kezdek - messze tőlük, messze az eddigiektől, a balesettől, a kórháztól, a szüleimtől... és igen, ez valószínűleg azt jelenti, hogy messze Tőle is. Nem akartam elengedni... soha nem akartam elengedni. De ha ezzel megadom neki az esélyt egy új, jobb, boldogabb életre, akkor meg kell tennem. Az a lényeg, hogy ő boldog legyen. Én pedig olyan messze megyek hazulról amilyen messzire csak tudok. Így kerültem Fata Morganába, ami olyan messze van, hogy szerintem rajta sincs a térképen. Vagy ha mégis, akkor csak egy kis pötty, ami észrevétlenül megbújik a többi pötty között. Itt talán már nem találnak meg akkor sem, ha esetleg veszik a fáradtságot és utánam jönnek. De talán, mondom csak talán van annyi eszük, hogy nem teszik... az senkinek nem lesz jó.