Kint éjszakáztam a kikötőben. Megesett néha, csendesebb éjszakákon, hogy olyan sokáig maradtam kint a Guardianon, hogy már nem volt kedvem hazamenni, ilyenkor mindig írtam a lányoknak, többnyire Devinek, hogy ne számítsanak rám vacsoránál. Se reggelinél. Vagy úgy a következő 24 órában egyáltalán. Előfordult, hogy hosszabb időre is kivontam magam a forgalomból, de az ember lánya nem úszhatja meg sokáig társas interakciók nélkül.
Nem sokra mennék például reggeli nélkül.
Bántam néha, hogy a Northuldra nem funkcionált reggelente pékségként, mert így kénytelen voltam a biciklimre pattanva visszatekerni a városba valami harapnivalóért. Ma reggel kihasználtam ezt az alkalmat arra, hogy benézzek a nagyihoz és milyen jól tettem: a kedvenc gőzgombócaimmal várt, mintha csak megérezte volna a hajnali látogatásom szelét. Ő az egyetlen akit sosem tudtam meglepni.
A papírba csomagolt, még meleg zsákmányommal sétálok vissza a kikötő irányába és csak azért nem állok neki itt helyben elpusztítani az összeset, mert egy: a nagyinál már frissen betömtem vagy hármat és kettő: nem árt óvatosnak lenni a szemfüles sirályokkal. Eszemben sincs elkapatni őket a nagyi gombócaival, így is éppen elég szemtelenek. Most is itt repkednek körülöttem, mintha a jelenlétem olyan megszokott lett volna, mint a kikötőben lakó vitorlásoké.
A biciklimet a sétányon hagytam a szokott helyen és bár nem egy megerőltető séta visszajutni a hajómhoz, a madarakat elnézve mégis nosztalgikus vágyódás kap el a repülés iránt. Amióta itt vagyunk csak kint a nyílt vízen tapasztalhatok meg a repüléshez hasonló szabadságot, ugyanis itt még Verity sem képes minket átváltoztatni, a szárnyaim nélkül pedig én sem tudok repülni - próbáltam, nem az a kedvenc sürgősségis emlékem.
Lehunyom a szemem és magam mellé csalogatom a sós reggeli szelet - éppen elég feltűnésmentesen ahhoz, hogy a koránkelő halászoknak se legyen túl gyanús a tincseim közé fésülő szellő, de éppen eléggé ahhoz, hogy el tudja velem felejtetni a földhözkötöttségem. Telhetetlen nőszemély, miért nem elég neked a föld és a víz?
A víz. Búvárórám lesz ma - emlékezettem magam visszaterelve a gondolataimat a fontos dolgokra.
Ritkán, de előfordult hogy egyéni órákat adtam, főleg ismerősöknek vagy idősebb tanítványoknak. Toby-t az iskolai kirándulásokról ismertem és amikor úgy döntött, hogy kipipál egy pontot a bakancslistáján, örömmel ajánlottam fel neki a segítségem. Vagy én beszéltem rá, hogy a búvárkodás igazából remek szabadidős kikapcsolódás?
Egyre kevesebb új tanítványom volt, így minden újoncnak kifejezetten örültem.
Volt egy olyan bevett szokásom, hogy az első rendes búváróra előtt kiviszem őket a Guradianon hogy megnézhessék hol és honnan is kell majd alámerülniük. Tapasztalatom szerint jobb, mint élesben szembesülni először a kihívással, ami egy imbolygó hajóról történő vízbeugrást jelent. A gyerekek mondjuk általában könnyen vették az akadályt, ezért Toby-t se féltettem nagyon.  
Köszönést hallok és észreveszem az emlegetett tanítványt nem messze magam előtt és meglepve fordulok körbe, felmérve, vajon mikor előzhetett be, ugyanis biztos hogy a mólót csak ebből az egy irányból lehet megközelíteni. Ennyire elkalandoztam volna?
- Jó reggelt! - köszönök vissza széles mosollyal az arcomon. - Csak nem repülve érkeztél? Észre se vettelek, pedig én is most értem vissza a városból - viccelődök miközben mellé érek.
- Vagy régóta vársz? Ne haragudj, tudom hogy el lehet itt tévedni ha valaki nem ismeri a járást a hajókikötőben. Gyere, megmutatom hol van az öreglány - intek a fejemmel a Guardian légvonalban leképezett irányába, mivel a kezeimben még mindig a megpakolt papírzacskót szorongatom.
- Reggeliztél már?

542 szó ♡ zene ♡ gombócot?
♡