Egyszerű fickó vagyok. Amióta az eszemet tudom, ebben a városban élek, a napjaim is bejáratott rutin szerint zajlanak. Reggeltől estig szeretett boltom, a Guard’ Armory falai között múlatom az időmet, aztán a motoromra pattanok, hogy elrobogjak a naplementébe. Jobb esetben egy kis kitérő is belefér hazafelé a kedvenc szórakozóhelyemre, hogy a nap végén elmondhassam, hogy emberekkel is találkoztam, nem csak fegyverekkel.
Talán kicsit monotonnak tűnik? Bevallom, én sosem unatkozom. A fegyverek minőségi karbantartást igényelnek, én pedig szenvedélyes precizitással adom meg nekik azt a gondoskodást, amit megérdemelnek - és amiért engem később remekül meg is fizetnek. Ha akad még a városban olyan, aki nem ismer, biztos valami fura fazonnak tart, aki minden idejét veszélyes vasak között tölti, és abból él, hogy másokat is ilyen életellenes eszközökkel ruházzon fel – aki viszont kicsit is ismer, az tudja, milyen alaposan megválogatom, hogy kinek adok el és mit.
A bizalom számomra előbbre való, mint egy jó üzlet, ezért dolgozom együtt legszívesebben olyanokkal, akiket már jól ismerek, mint Shang vagy John.  Egyébként is rossz szokásom, hogy túlságosan is ragaszkodni kezdjek egy-egy fegyverhez (mindenkinek jár legalább egy káros szenvedély) ezért eléggé a szívemen viselem a sorsukat.
Persze nem csak profi fegyverforgatók fordulnak meg nálam, egy időben foglalkoztam azzal is, hogy biztonságos fegyverhasználatot tanítsak olyanoknak, akik csak ki akarták magukat próbálni a lövészetben, hivatalos keretek között, vagy épp segítettem túladni családi hagyatékból megmaradt örökségeken, szóval az életnek valahogy mindig sikerül egy kis változatosságot csempészni a mindennapokba. És ha nem így lenne, akkor is ezt csinálnám. Nekem ez a fegyelemről és a felelősségről szól – arról a két dologról, amit mindennél többre becsülök.
Ennek ellenére vannak olyanok, akik szerint a munkámon kívül soha semmit sem veszek elég komolyan. Nem tudom, hogy a minden esetben felhasználhatónak vélt humorérzékem – szerintem a humor segít abban, hogy egészségesek és fittek maradjunk – vagy az „ami nem öl meg az megerősít” típusú életfelfogásom miatt tűnök a szemükben ilyen komolytalannak, de nem is igazán zavar. Előszeretettel bújok a gondtalan Renard figurájába, mert ő nem panaszkodik, és mindig van ideje arra, hogy meghallgasson másokat – töméntelen problémamentes szabadidejéből pedig még arra is jut, hogy segítsen megszerelni a mosogatód vagy megmetssze a házad előtt elvadult dzsungelt.
Általában azt mondom, hogy az emberek miatt járok az Outcasts'-be, mert sosincs olyan, hogy ne fussak össze néhány régi ismerőssel, vagy hogy ne lenne hibátlan a hangulat. Egyelőre ez a legelegánsabb kifogás, amit ki tudtam találni ahelyett, hogy „a tulajdonos a város legcsodásabb nője, és nekem még mindig nem sikerült kitalálnom, hogyan hívhatnám el randira”.
A hiúságomnak ezt egy kicsit mindig fáj beismerni, hiszen már régóta ismerem Esmeraldát, ami persze nem jelenti azt, hogy ne örülnék minden egyes alkalomnak, amikor látom, vagy ne próbálnék meg kitartóan lecsapni a szabad perceire. Ami azonban nehezebb, mint gondolnád: olyan, mint egy csinos szélvihar, ami minden egyes alkalommal kicsusszan a kezeim közül, amikor megpróbálnám megcsillogtatni előtte a személyiségem jobbik oldalát – hiszen a rosszabbikat már ismeri. Még szerencse, hogy makacs pasas hírében állok.
A dologhoz azonban hozzátartozik az is, hogy nem csak emiatt vagyok hírhedt, hanem az állítólagos nőügyeim miatt is, ezen pedig azt hiszem, a barátom, Naveen szórakozik a legjobban. Ő ugyanis jól tudja, hogy mennyi igazságtartalma van ezeknek a pletykáknak és már várom, hogy mikor fenyeget meg azzal, hogy leleplezi, hogy a nagy nőfaló életének legmerészebb hódítása az volt, amikor áron alul lecsapott kétkerekű táltosára – és azóta is magányosan motorozgat vele.
Azt sosem tagadnám le, hogy imádom a nőket, a szó legtiszteletteljesebb értelmében (élvezem a társaságukat és szeretem, hogy nagyon kevés dologban értenek egyet velem) de a rövid kalandok sosem álltak annyira közel hozzám, mint amennyire a város fantáziája ezt kinézi belőlem. Eddig ez sem különösebben zavart, de valószínűleg csak azért, mert senkit sem akartam valóban meghódítani.
Kicsit úgy érzem, hogy ilyen téren nem állnak túl rózsásan a dolgaim. Egyelőre.
De van még egy apróság ami manapság meghiúsítja a napjaim híres gondtalanságát.
Amikor először megláttam a páncélos alakot a tükörben azt hittem csak a fáradtságtól hallucinálok, mígnem olyan gyakori látogató lett, hogy beletörődtem a létezésünk összefonódottságába. Nem tudom, hogy ez az emlékek előtt volt-e furcsább, vagy azóta, hogy elkezdtem álmomban is a borzas fazon szemszögéből látni a dolgokat: egy lovat, egy kecskét, egy barátot, egy lányt… Egy lányt, aki ijesztően hasonló hatással van rám, mint a mi gyönyörű és utánozhatatlan bártulajdonosunk.
Vajon az "úgy érzem, mi már ismertük egymást előző életünkben" mennyire lenne béna próbálkozás arra, hogy elhívjam vacsorázni?


✦ Amint rátalálsz a kardodra, képes leszel védőpajzsot létrehozni vele, hogy megvédd a számodra fontosakat.