Pofonként csattan tenyerem Rourke arcán. Kivételesen csak a képmásáén, ha egészen korrekt akarok lenni – márpedig Rourke-kal ellentétben én mindig az vagyok, és ezt szeretem hangoztatni a médiában is -, az ő plakátját takarom el az enyémmel. Éppen itt az ideje annak, hogy az emberek engem is észrevegyenek, most, hogy végre kiléptem az árnyékából. Különben is... le vagyok maradva, ami a kampányt-, meg az ezzel kéz a kézben járó hírverést illeti, de innen szép nyerni, nem igaz?
Azt hiszem, erre már ő is magától rájött: kár volt velem baszakodnia.

Be kell látnom és el kell ismernem, hogy naiv voltam, amiért hittem neki. Mentségemre szóljon, akkor még ő is más ember volt, mármint annakidején, amikor megismerkedtünk – vagy legalábbis annak mutatta magát. És ez olyan rettenetesen ijesztő, nem? Hogy játszhatja meg magát valaki annyi éven át? Hogy hitetheted el a másikkal, hogy szereted – kérdés-, vagy feltétel nélkül? Vagy csak engem vakított el a szerelem rózsaszínes-lilás, nehéz, fullasztó párája, és végig ott volt, az orrom előtt az igazság, csak nem vettem észre?
Nem. Nem volt mit észrevenni. Vagy nem akartam észrevenni?
Minden olyan mesébe illő volt: a megismerkedésünk, az, hogy nap-nap után jegyet váltott a múzeumba, csak, hogy találkozhasson velem (merthogy akkoriban még kurátorként dolgoztam ott), az esti randevúk, a közös reggelik, az első, be nem fejezett film, amiért másba kezdtünk a kanapén, a buján fetrengés a szőnyegen, a kávé illata a hajnal első fényeivel karöltve kúsztak a pórusaim alá.
Rourke illata a bőrömre tapadt, a hajamon hordozom, beitta magát a húsomba, és egyedül az vigasztal, hogy minden sejtünk kicserélődik egy másikra, egy újra minden hetedik évben – egy nap ismét valaki olyan leszek, akihez egy ujjal sem nyúltál.
Rajongásig szerettem, bálványoztam őt, és – talán – az elején még ő is így érzett irányomba, nem csak üres szavakkal simogatta a lelkemet, nem erőfitogtatásból hordozott a tenyerén, és minden hátsószándék nélkül bánt úgy velem, mintha valamiféle királynő volnék. Ha nem szeretett, hát miért vett volna el? Nem tudtam volna neki olyat adni, ami még nem volt meg neki, leszámítva a feltétel nélküli szeretetet, szerelmet, az odaadást, a hűséget, a megbecsülést; én csak örökkét ajánlottam neki. Egy egészen kicsi részem mind a mai napig abban bízik, és reménykedik, hogy nem egy ordas nagy hazugság volt ez az egész, a közös életünk; annyi év után nem is csoda, és talán nem kell megmagyaráznom, hogy mégis miért olyan fájó ezen rágódni, ezt emészteni még most is.
Azt kívánom, bárcsak olyan egyszerű volna minden, mint a mesékben: ásó-kapa-nagyharang, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
De valami megváltozott; először benne, aztán bennem, és végül az egész világunkban, a mikrouniverzumunkban, és az életünk úgy omlott össze, mint egy kicseszett kártyavár.
Magához láncolt, a szép nyakékek inkább nyakörvként funkcionáltak már, fémjelezve a nevét, és, hogy az övé vagyok. Letepert és elnyomott, az árnyékában élhettem csupán, dísze, s éke voltam, valami szép, amit edzett üveg vitrinben mutogathat az embereknek, az ismerőseinek, a barátainak – még csak nem is kitüntetésként, hanem csupán egy trófeaként, amit megnyert magának.
Unott csapásokkal darabokat szakított ki belőlem: a függetlenségemet, a büszkeségemet, az önbecsülésemet. Én adtam, ő pedig folyton csak elvett. Addig adtam, amíg megszűntem létezni.

Ajkaimhoz emelem-, beleszívok a hamvadó cigarettába.
- Elköltözök. Csak azért vártam eddig, hogy személyesen mondhassam el neked. Holnap pedig beadom a papírokat a te ügyvédednek is. El akarok válni – dorombolom a hálószoba félhomályába, a belépő férjemnek címezve szavaimat, aki felváltva nézi a bepakolt bőröndöt, engem – a hátamat -, a tükörképemet; a tekintetembe fúrja a pillantását.
Vérfagyasztó, borzongató csend telepszik ránk, valami olyasmi, mint, ami a viharokat előzi meg, vagy a bombarobbanásokat, amikor szinte a levegőben lehet érezni a közelgő detonáció esszenciáját. A fülemben visszhangzik minden egyes sötét szívdobbanásom, szinte hallom az ereimben pulzáló vér lüktetését is.
Frusztrált vagyok. Frusztrál ez a katatón, monoton élet, amiben vergődünk, mint két, szárnyaszegett rabmadár. Rabok vagyunk és csak bántjuk egymást; egymás húsába vájunk, beletépünk a másikba, nézzük, ahogy halkan elvérzünk.
Ő már nem szeret engem, de elengedni sem szeretne, én pedig ott keresek vigaszt, ahol csak tudok.
Azt gondolom, hogy az életünk maga lesz a betegség és az elsorvadás – hogy lassú, monoton halál vár ránk. Hogy egymás képébe nézve fogjuk várni a csendes elmúlást, mely, mintegy radioaktív felhő, telepedik ránk, amely a csontjainkba, a húsunkba, a szöveteinkbe, az idegeinkbe és minden egyes kibaszott idegsejtünkbe beissza magát.
- Van fogalmad róla, hogy már így is milyen kínos helyzetbe kerülhettem volna miattad, ha Mole-nak nem sikerül elsikálnia az ügyeidet? És akkor most előállsz ezzel! – persze. Én is hallottam a pletykákat, olvasok újságot, meg időnként a szociális média platformjait is pörgetem. Pontosan tudom, hogy miféle ügyekre gondol Rourke, de nem mondok semmit, dacosan állom a pillantását. – Azért ehhez az én beleegyező aláírásomra is szükséged lesz, Szivi – maliciózus mosolyra görbül ajka szeglete.
- Igen – rezignált arckifejezéssel nézek rá a tükörből, bólintok is mellé -, tudom. Végül is elhúzhatjuk, pokollá tehetjük egymás életét még akár évekig is, de a bíróság, előbb, vagy utóbb, ki fogja mondani a válást, Rourke, ezt te is tudod – kimért türelemmel magyarázok. – Ettől függetlenül ma elköltözök innen, holnap pedig beadom a papírokat. Szivi – beleszívok a halálrúdba, mielőtt hanyag eleganciával felemelkedem a székből, hogy az ágyhoz lépve lecsukjam a bőrönd tetejét, és becipzárazzam.
- Ki az? Melyik ismerősödhöz rohansz? – és ebben a pillanatban, tudják, mit felelnék neki? Azt, hogy igen, vannak ismerőseim, igen, találkoztam férfiakkal, igen, elmentem velük kávézni, vagy vacsorázni, vagy színházba, vagy moziba, hagytam, hogy meghívjanak, és elfogadtam azt a csokor rózsát is, vagy azt a minőségi, drága bonbont, meg azt a verseskötetet is, de soha, egyikkel sem mentem ennél messzebbre. Csak társaságra vágytam, és olyan rohadtul jól esett, hogy van olyan, akinek még kellek, valaki, aki törődik velem, aki figyel rám – még, ha csak átmenetileg is, még, ha csak azért is, hogy szétnyissam a lábaimat.
Megvonom a vállamat, de nem válaszolok. Azt hisz-, vagy gondol rólam, amit akar, többé már nem érdekel, nem számít már.
- Nem teheted... ez nonszensz! Nézz már rám! – erélyesen megragadja a karomat, de szinte ösztönszerűen enyhül a szorítása. – Pont most, a választás előtt, nem teheted ezt velem, Helga, elment az eszed? Nem lehetsz ennyire önző! - monoton, elnyújtott, egykedvű melódiaként visszhangzik fülemben minden egyes kimondott szó.
Pedig üvölt. Meg sem rezzenek, a szempilláim sem rebbennek.
- Engedj el, Rourke – és nem, többé nem kérdés, vagy kérés, hanem szilárd kijelentés.
- Miért csinálod ezt? - hangja olyan, mint egy feneketlen gödörbe lekiáltott szavak visszhangja. A cigaretta füstjének ezüstös szálai között észrevétlen csúszik el a kérdés.

Persze, bolond, ha azt gondolta, hogy így ér véget kettőnk közös története. Maradjunk annyiban, hogy szívesen megnéztem volna az arcát, amikor először megpillantotta a plakátokat az utcán, vagy az újságban, vagy az interneten. Meglepetés!
Éveket vett el tőlem, úgyhogy most rajtam a sor, hogy megfosszam őt attól, amije még nincs meg, és, amire a legjobban vágyik, és oh, nem fogok válogatni sem a lehetőségek-, sem az eszközök széles-, sokszínű skáláján.
És most már azt is tudom, hogy ki vagyok – mindenféle értelemben -, visszatértem, úgyhogy a játék még csak most kezdődik igazán.


✦ a katonai kiképzésen szerzett, közelharci és fegyverhasználati tudás - Preston Whitmore testőre és sofőrje volt, amikor a Whitmore Industries-hoz került (Lyle Rourke ajánlásával), később Mr. Whitmore személyi asszisztense lett, majd az Atlantisz expedíción hadnagy, és egyben Rourke jobbkeze