I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-10-25, 23:01
Addison & Deliah
Mióta emlékszem a múltamra minden sokkal nehezebbnek bizonyul. Nem merek 》Milo《 közelében lenni, tudva, hogy mi ketten egy pár voltunk. Most is affelé haladtunk, már ha a közös kávézások annak számítanak. Mégis sokkal furcsább lett minden. Azóta az új kiállítási darabokkal foglalatoskodok, rá akarok jönni a rejtélyre. Miért éppen most bukkantak elő "Atlantiszi" ereklyék és mi közük lehet a kedvenc kutatóm felfedezéseihez? Meg kell fejtenünk együtt a talányt, de valamiért túlságosan lekötik a térképek én pedig nem merek előhozakodni az igazsággal. Félek, hogy ostobának nézne, így inkább hallgatok és támogatom, amiben csak tudom. Valószínű még most is a múzeumban van, míg én a fal felé veszem az irányt Obby társaságában. Szükségem volt egy kis sétára, nekem pedig friss levegőre, hogy gondolkodni tudjak az elmúlt napok eseményein. Vajon mit nem vettünk észre a nyilvánvaló tényeken kívül? A leletek egyértelműen régieknek néznek ki, ugyanakkor a felépítésük nem ezt igazolja, hogy a meglévő írásos bizonyítékokról szó se essék. Kezdem unni az állandó őszt, valamiért sosem lesz igazán meleg vagy hideg, a fák levelei mindig színesek és az állandó kabát rám nőtt mostanra. Észre sem veszem, hogy apránként a város széléhez érünk. - Obby, ne menj messzire! - kiabálok a lávakutya után, majd elfüttyentem magam, hogy visszíhvjam, de mind hiába - Obby, kis kutyám! Merre vagy? - kiáltom el magam, hátha arra hallgat. Így sem figyel rám, inkább a távolabbi bokrokat szimatolja, így megindulok utána. Ekkora csapja meg a fülem egy elhalt segélykérő hang. A bokrok felőle jön, így egyből oda sietek. Ismerős volt a hang, de nem tudtam beazonosítni, míg meg nem látom a vörös fürtöket. - Addison? - kérdezem a lányt, majd leguggolok hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem - Mit keresel itt ilyen későn? Mi történt? - kérdések milliója záporozik belőlem, tudásra éhesen kémlelem az arcvonásait. Egyből látszik, hogy erős fájdalmai vannak. Mit csinálhatott itt a semmi közepén?
Hatalmas puffanás jelzi, hogy a tervem nem volt valami jól átgondolt. Miközben mozdulatlanul heverek a földön az eget bámulva – mert hogy nem merek mozogni, ha eltört valamim egyébként sem ajánlatos – azon töprengek, vajon mit is csinálok rosszul? Valahol ott rontottam el, hogy teljesen egyedül vetettem magam ebbe az őrültségbe. Tudom, hogy butaság, főleg most, hogy nem tapogatózok teljesen vakon, hisz' voltaképp megtaláltam Primet. Eddig azzal nyugtattam magam, hogy azért nem zaklatom fel 》Alexet《, mert nem akarok felesleges ábrándokat ébreszteni benne, egyáltalán nem biztos, hogy igazam van, de ez már nyilvánvalóan nem opció, így más kifogást találtam: azért nem szólok szeleburdi barátnőmnek erről az egészről, mert teljesen beleőrülne a tehetetlenségbe. Én sem állok tőle messze. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy megpróbáltam megmászni valamit, amit nem is látok. Egészen fura érzés volt, mert miközben éreztem a tenyerem és a talpam alatt azt a láthatatlan réteget, ami gátként állt köztem és az előttem elterülő hófehér táj között, valójában úgy tűnt, mintha a semmiben lebegnék. A tapadó csizmák és kesztyűk tűntek a legésszerűbb választásnak és úgy tíz méterig hibátlanul működött is, aztán hopp, egyszer csak már nem akart rácuppanni az üvegre és elég hamar a poros földön találtam magam kiterülve. Még szerencse, hogy nem közvetlenül a tüskés bokrok mögött próbáltam meg Pókembert játszani, mert nem heverészhetnék ilyen békésen, ha történetesen oda sikerül pottyannom. Megérzem a fájdalmat, azt hiszem, hogy ez jó. Mármint simán eltörhetett volna a gerincem is, de ez azt jelenti, hogy nem. Legfeljebb egy-két bordám. Ha mázlim van. Az egyik kezemmel megtapogatom az oldalam és megkeresem azt a pontot, ami fáj. A mozdulattól elég intenzíven szúr belém az érzés, így egész könnyű dolgom van. Jól sejtettem, a bordáim nem úszták meg. Már csak az a kérdés, mekkora a kár. És hogy hogy jutok innen haza. Nyöszörögve teszek kísérletet arra, hogy felkeljek, könnybe lábad a szemem és teljesen lever a víz, de sikerül ülő helyzetbe tornáznom magam. Innen már gyerekjátéknak kell lennie hazavonszolni magam. Megfordulok, a falnak vetem a hátam és megpróbálom combból feltolni magam, de erre ezer másik ponton is elkezd sajogni a testem. Hát ez remek. A mobilom meg otthon maradt. – Segítség? – morgom a csendbe cinikusan. Hót' biztos, hogy erre még a madár sem jár, a város szélén vagyok és itt még házak sincsenek. Aztán mégis csak hallok valamit. Lépések. Valaki közeledik, de a bokroktól semmit sem látok. – Hahó? Van ott valaki? Kellene egy kis segítség.
Legutóbbi képek
