Nem sok igazán jó-, és közeli barátom van, annak ellenére sem, hogy Bloomcrown egyik legnyüzsgőbb, leglátogatottabb helyét üzemelem. Talán éppen ez az oka annak, hogy így van: ha ott vagyok a Clubban, akkor értelemszerűen dolgozom, vagy hátul, az irodában, vagy elöl a pultban, vagy italokat viszek ki az asztalokhoz. Ha pedig nem vagyok ott, nos... néha akkor is ott vagyok, amikor már rég-, vagy még nem kellene ott lennem. Ezt pedig az magyarázza, hogy nekem ez a klub az életem, tulajdonképpen az az egyetlen hajszál, ami még tart, ami hoz némi pénzt a konyhára, hiába kell fizetnem miatta-, vagy érte egy talicskányi pénzt. Megéri – ezt mantrázom magamban -, meg, mert egy nap az enyém lesz, csak és kizárólag az enyém.
Végül az a nem túl sok jó-, vagy közeli barátom nélkül látogatom meg ma este a cirkuszt, mert ilyen-olyan apropóból senki sem tudott eljönni velem, de, hé! Nagylány vagyok, étteremben is ettem már egyedül, ide eljönni és egyszerűen jól érezni magam nem lehet olyan vészes, nem igaz?
Miután kifizettem a belépőjegyet, bevetem magam a cirkusz fényektől szikrázó, édesen hívogató világába. Annyi illat, annyi hang, annyi látnivaló vonzza a figyelmemet, hogy lányos zavaromban hirtelen azt sem tudom, hogy hova nézzek, mihez nyúljak, hova menjek. Végül, miután a jegyhez mellékelten kapott prospektusban szereplő térképet fürkésztem, zsebre vágom azt, és úgy döntök, hogy a kis bódékból álló sorhoz megyek: céllövölde, horgászat, zsákba macska, doboz dobáló, karikahajítás. A sor végén pár, különböző jósda-, szkander gép, kampós horgász gép, meg különböző, egyéb automaták állnak egymás mellett, várva a lelkes játékosokat. Előbb a doboz dobálóhoz megyek, aztán a céllövöldéhez, előbbiben nagyobb sikerem van, mint a másikban, és a nyeremény sem marad el, ami egy óriási, kör alakú, szivárványszínű nyalóka. Ezt szorongatva indulok el a csodák palotája felé, ami, a prospektus szerint, egy mókás labirintus, ahol különböző, logikai feladatok elé állítják a részvevőket, melyek teljesítésével lehet csak tovább haladni, hogy a pálya végén kijusson az útvesztőből.
A nagysátorból azonban fény szüremkedik ki, és a résnyire széthúzott ponyván keresztül meglátom a sorokba rendezett székeket, meg a porondot. Tudom, hogy nem biztos, hogy be szabadna mennem oda, de a kíváncsiságom felülkerekedik a józan ész diktálta érveken. Meg fognak büntetni, Cel, ki fognak dobni, és még fizethetsz is – ilyen, és ehhez rettentően hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, amikor mégis nesztelen léptekkel haladok a tribün felé.
A semmiből villan fel egy asszony képe, talán az anyám az, talán valaki más, egy másik életből, aki a cirkusz csodálatos, dekadens világáról mesél, és trükköket tanít. Neki kell dőlnöm egy pillanatra a nézőteret alkotó, tömörvas emelvénynek, nagy levegőt veszek, lassan fújom ki, és, mikor már épp úgy döntenék, hogy tényleg jobb volna nem itt lennem, és a távozás mezejére lépnék, valaki megakadályoz e műveletben.
- Sajnálom – szabadkozom -, már itt sem vagyok, én csak... – az ajkamba harapok. – Kíváncsi voltam.