Még friss új kaszinóján a festék, amikor egy férfi lép be. Hollónak igen jó a szeme ehhez, rögtön kiszúrja, hogy amaz nem vendégalkat. Megindul felé, érdeklődni látogatása céljáról. Az érkezett keres valakit, s látszólag megtalálni véli a személyében. Egymás elé érve az egykori tollas nyitná a száját, de megelőzik.
- Maga Demóna kis barátja? - szinte dézsából lehet önteni a gúnyt és a lenézést. Holló egyik szemöldöke a magasba szökik. Ő jobban szereti köszönéssel kezdeni.
- Mit akar? - a hangneme leereszkedő. Ha a férfi maga jött, kíséret nélkül, nem valami fontos ember. Ha küldönc lenne, beavatták volna az alapvető illembe. Ki is dobathatná, elvégre nemcsak dísznek állnak a gazdag izomzattal felszerelt emberi a bejáratnál. Nem valami bölcs indítás, de az is igaz, hogy nehezen lehet kihozni a béketűréséből az egykori szárnyast.
- Az a szuka tartozik nekem - a szóra Holló arca megrándul, nem tetszésére azonban csak egy rusnya vigyort kap - szóval 1 héten belül behajtom a tartozást, vagy rajtad, a korcsán, vagy azon a kurván… - a férfi alig tudja magába tartani fájdalmas ordítását. Az egykori tollas keze ugyanis villámgyorsan mozdult, s a bottal, amely szinte kötelező velejárója a megjelenésének istentelenül sípcsonton csapja a mocskos szájút.
- Hogy mered?! - nyöszörög amaz, de Holló nem zavartatja magát.
- A következő sértésnél az arcodba kapod - figyelmezteti jókedélyűen. - Mindamellett hajlandó vagyok törleszteni én az adósságát - adja a követelőző tudtára, hogy nem annyira méltóságteljesen, mint korábban, de célt ért.
Az egykori szárnyas igazából örül, hogy kapott hírt Demónáról, pedig a formája kevéssé elegáns. Persze, letett már arról a tévképzetéről, hogy az a nő egyszer maga jöjjön el hozzá, és ne követelőzzön, hanem beszélgessen. Mondjuk megkérdezhetné, hogy van Holló. Az ilyesmi persze hiú ábránd. Ennek ellenére a Kaszinóban a vezetői poszt, amely ugyanolyan fontos, mint a madár kapcsolattartó, ügyfélszerző helye üresen ásítozik. A nőre vár, várna. Holló meglepetésnek szánta volna amannak. No mindegy. Mi mást várt Demónától? Így viszont kénytelen lesz maga betölteni azt a pozíciót. Kelleni fog egy mindenes.

Óriási, megkönnyebbült sóhajt hallat, miközben bezárja a kaszinó bejáratát. Csoda, hogy sikerült végezniük. A rendőrök minden másodpercbe kapaszkodtak, amit legálisan itt tölthettek. Ezúttal tényleg közel jártak. Persze nem elég közel, hiszen végül semmit sem találtak, de Holló erősen gyanakodott.
- Valaki köpött volna? - kérdi tűnődve Lucifert. - Azt hiszem a napokban beszélni fogok Hádésszel, hogy porszem kerülhetett a gépezetbe - mindig akad valaki, aki okosabbnak hiszi magát, úgy érzi, mindenkit ki tud játszani. A tollas inkább nem akart belegondolni, mi lehet majd a büntetése az árulónak, az Alvilág Ura bizonyára nem bánik majd vele kesztyűs kézzel.
- Remélem nem sietsz, ihatnánk valamit lazításként - ajánlja fel Lucifernek a lehetőséget, miközben már veszi is elő a poharakat. - Ma megbontatta velem egy tehetősebb vendégünk az egyik 50 éves whiskynket. Kár volna hagyni, hogy mind eligyák előlünk - vigyorodik el, miközben átnyújtja a poharat, majd pedig a kettejük közötti asztalra helyez egy tálnyi jégkockát, hogy a másik kedvére kiszolgálhassa magát.
Nem sajnálja tőle a drága italt. Kedveli az egykori kandúrt, sőt, a barátjának tartja. Nehezen idézi fel, honnan indul a pajtásságuk, mégis szerencsésnek érzi magát, hogy mellé sodorta az élet. A másik sokkal hálásabb, és értékesebb barát, mint Demóna bármikor is volt. Mégis, a nő alakja lépten-nyomon az elméjébe tolakszik, pedig annyiszor megfogadta már magának, hogy nem hagyja magát dróton rángatni. Ennek ellenére még az álmaiba is elkíséri, noha egészen furcsa alakot tud ölteni.

Mostanában egyre nehezebben alszik el, mintha valami tépné, szaggatná az elméjét annak szegletéből. Mintha valamiről nem tudna, holott az a lénye szerves részét képezné. És azok az álmok… minden nap álmodik valamit. Nem feltétlenül rosszat, de általában nyomasztót. Az esetek nagy többségében holló. Komolyan, mintha a patrónusa lenne, vagy valami. Vagy ő lenne a patrónus. Most is, az éjszín madár képében vitorlázik át a kihalt tájon. Ki az, aki a kertjében csak tövises, kopár bozótost tart? Furcsa gusztus. Mégis végtelenül ismerős. Szólni kellene a kertésznek, hátha az hajlandó lenne feldobni néhány ötlettel. Eddigre a ködből kibontakozik a komor kastély alakja. Nem éppen hívogató, de tudja jól, hogy oda tart. Gyorsabbra is veszi a szárnycsapásait, átokverte hideg van. Egy ablakhoz reppen, de fogalmam sincs, miért éppen azt választja, s hangosan bezörget. Vár pár percet, de nincs reakció, így megismétli. Nincs válasz, hát újra és újra megteszi, nem akar beletörődni ebbe. Baljós előérzete van, így a ki tudja hanyadik után inkább körbenéz. Messzebb, egy ponton lángol a bozótos. Aggodalmasan arra indul. Nem is köd van, hanem füst?
Közeledve emberek alakját szúrja ki, akik egy szarvszerű fejdíszes, szintén humanoid figurát kerítettek be, hiába van az ő oldalukon a számbeli előny, nehezen bírnak magányos, ijesztő alakkal. Erre ők maguk is rájönnek, így piszkos módszerekhez nyúlnak. Az egyik, akiknek a női alak hátat fordít, számszeríj idegére illeszt vesszőt.
- Demóna - kiált fel Holló figyelmeztetően, mire az alak reagál is, még éppen idejében. A szárnyasnak ellenben nincs lehetősége megnyugodni, szárnytövét ugyanis egy nyílvessző szúrja át. Nem képes tovább repülni, a teste zuhanni kezd, keményen csapódva a földbe, ez pedig azonnali ájuláshoz vezet.

Felriad, ülne fel, de nem képes rá. Képtelen a szokásos módon hajlítani a hátát. A takaró érthetetlenül súlyosnak tűnik. A feje tetején, az orrán pedig furcsa, kúpszerű valami mutat a mennyezet felé. Csakhogy nem érzi, hogy bármi is lenne az előbb említett testrészén. Szépen lassan mozgatja a fejét, a kúp pedig azzal együtt vándorol. Hát jó… Kezével nyúlna, hogy megtapintsa mi lehet az, de az se a szokványos módon reagál. Némi küzdelem után sikerül kiszabadítania a takaró fogságából, ám ebben sincs sok köszönet. Ahogy maga felé emeli, a karja helyett fekete tollakkal borított szárny néz rá vissza.
- Azt a rohadt! - kommentálja a látványt. Hát ilyen a világon nincs! Hevesen rugdosva, akár egy hátára esett teknős próbál kiszabadulni a takaró fogságából. Amint sikerül, megkönnyebbülten fellélegzik, holott az igazi, titáni küzdelem még hátra van. Nagyon nyomorultul festhet, ahogy minden erejével, össze-vissza gurulva próbál a hasára fordulni, de végül az is összejön. Halleluja! Persze még mindig nem jutott el oda, hogy ingatag madárlábaival leküzdje a gravitáció mozgását, de érdemes lépésről-lépésre haladni csupán, ha az ember fia teljesen random az álmából madárként ébred. Miközben ezen bosszankodik, csak sikerül magát felnyomnia, így ugyan kicsit dülöngélve, de már talpon vizslatja a szobát.
- Azt hiszem, ma nem megyek be dolgozni - a telefonja a közeli asztalon pihen, ahova muszáj lesz eljutnia, hogy ezt megírhassa Lucifernek. Elrugaszkodna, hogy átugorjon a székre, még a szárnyaival is lelkesen csapkod, de ahelyett, hogy tartaná a magasságát, süllyed. Pocsék landolást hajt végre, csőrével a szőnyegbe fúródik. Csodálatos… Újra felküzdi magát karmos lábára, és apró, ugráló lépésekkel közelíti meg a lenti helyzetéből hatalmasnak tűnő asztalt. Úgy okoskodik, előbb a székre kell felmásznia, aztán onnan át tud majd kapaszkodni. Minden hasznosnak tűnő testrészét felhasználva sikerül felkapaszkodnia az ülőfelületre. Ott szusszan egyet, gondosan rákészülve a végső megmérettetésre. Talán a szék támlájáról kellene átugranom? Fogalmazódik meg a buksijában egy másik haditerv. Főleg a csőrét alkalmazva kapaszkodik fel. Kezd egyre komfortosabb lenni a hollólét. Teste emlékszik, hogyan kell mozogni, csak elszokott már ettől. Mindenesetre egy egészen elegáns mozdulattal sikerül elrugaszkodnia, aminek a végén az asztalon landol. Az utóbbin van még bőven mit csiszolni.
Elugrál a tollakat tartó vedréhez, ahonnan kiemel egy rikító rózsaszín förmedvényt. Alapesetben biztosan hozzá sem nyúlna, nemhogy még a csőrébe vegye, de a szükség nagy úr. A toll vége ugyanis puha, így tökéletesen alkalmas a telefon böködésére. Lassú, ügyetlen mozdulatokkal nyomkodja a kijelzőt. Mindenesetre halad, ez a fontos. Vet egy utolsó pillantást a "művére", a rövidre fogott, beteget jelentő üzenetre. Nem minden betűt sikerült eltalálni, ettől kicsit részegesnek tűnik az iromány. Ezt azonban nem bánja, hihetőbb, hogy túlzásba vitte az italozást, mint az, hogy madárként ébredt fel. Elküldi, elvégre ez az első nap, mióta az eszét tudja, hogy nem megy be dolgozni.
- No és, hogy a fenébe fogok visszaváltozni? - szemez tanácstalanul éjszín tükörképével.