Túl az ábránd mezsgyéjén

Nem olyan rég jöttem rá arra, hogy ki is vagyok igazán. Furcsa és egyben valahol jó is, hogy felnyílt a szemem. Az emlékek, mikor ellepték az agyam, olyan volt, akár egy hirtelen jött hóvihar. Egyik emlék a másik után érkezett, kapkodtam a fejem és legszívesebben leállítottam volna az egészet. Mintha fizikai fájdalmat okozott volna mindez.
Elsa vagyok. Régóta sejtettem, hogy valami nem stimmel velem, hisz láttam magamat a tükörben. Ezt a mesebeli ént... de nem tudtam hová tenni egészen mostanáig.
Az emlékekkel együtt az erőm is visszatért, de nincs rá szükségem. Ez a hely így is maga a jégverem, így nem tudom, mi értelme lenne még több havat varázsolni.
De én jól érzem magam a havas világban. Hideg, igen és kissé magányos érzés is egyben, de azt hiszem, megtaláltam itt a helyem. Főleg, mióta Jasperrel találkoztam.
Ahogy felemeltem a fejem, szembesültem egy alakkal a túloldalon. Többször jártam már erre és volt, hogy találkoztam is valakivel itt, de nem azzal a személlyel, aki most állt velem szemben. Ledöbbentem. Anna...? Tényleg ő lenne az?
Előszedtem a mobilomat, így léptem az üvegfalhoz, hogy elolvashassam, amit írt. Elmosolyodtam. Örömömben talán sírni is tudtam volna. Gyorsan pötyögni kezdtem neki, hogy beszélgethessünk. El sem hittem, hogy a húgom itt van. Annyira aggódtam érte...! Ez a világ más volt, mint ahonnan érkeztünk. És az ottani háború, ami dúlt... csak remélni tudtam, hogy Anna nem sérült meg. Látszólag jól volt.