Emlékek „nélkül”…!

Nagy levegőt vettem és egy kopogás után léptem csak be az ajtón. – Jó reggelt! – Hirtelen mást nem is tudtam mondani. – Judy Hopps, ha nem tévedek! – Egy fél mosollyal néztem rá. – Bemutatkozom, Nick Wilde vagyok! Az új társa! – A jobbomat nyújtottam felé, de nem viszonozta az üdvözlésemet. Ráadásul a reakciója, hogy is mondjam… meglepő volt? Nem. Pont, hogy számítottam rá. Kikerekedett szemekkel nézett rám és szinte azonnal, szó nélkül kiviharzott az irodából. Hoppon maradtam. Hehe… vicces… Hoppon, értitek. – Csodás! – Összeszorítottam a kezemet és leültem az asztal előtti székre. Olyan sietősen távozott, hogy az ajtó nyitva maradt. A közeli irodából könnyedén átszűrődött a beszélgetés zaja. Egyből tudtam, hogy rólam van szó, főleg… mivel a nő nem tetszését kristály tisztán hallottam… „Egyedül is jól boldogulok”. Ebben az egy dologban együtt tudtam érezni vele. Mindig is egyedül dolgoztam, világéletemben magányos farkas módján végeztem a munkámat. Ha beosztottak valakit mellém, akkor is valahogy úgy csűrtem csavartam a dolgokat, hogy mindenképp kiidegeljem, vagy éppen arra kényszerítsem, hogy ő maga akarjon távozni. Nem tudtam mit csinálni, ha a fejesek azt találták ki, hogy most Judy mellett kell tanulnom, leginkább az együttműködést, akkor nincs mit tenni…
Meredten néztem előre… talán kicsit bamba ábrázatot vághattam, amikor egy nyikorgó, recsegő hangra lettem figyelmes. Judy volt az, ahogyan leült a székére. Hirtelen rázkódtam meg. Fel sem tűnt, hogy visszatért, annyira elgondolkodtam. Nyeltem egy nagyot. – Öhm… – Épp mondani akartam valamit. Valami ötletet, vagy akár egy viccet, hogy valamivel oldjam a feszültséget, de semmi nem jutott az eszembe, sőt leginkább az arckifejezése miatt nem mondtam semmit. Szúrós volt és ideges… persze a jelen helyzet miatt, nem is csodáltam. Éppen ismét mondtam volna valamit, de nem hagyta, mivel egy köteg papírt rakott elém. – Khm… – A torkomat köszörültem meg, egy kicsit oldalra biccentettem a fejemet, hogy kilássak a stóc mögül, végül az egyik szemöldökömet húztam fel. Nem szóltam semmit, pedig nagyon is akartam. Egyáltalán nem tetszett, hogy papírmunkára fog. Ha az együttműködés tanulása a cél, akkor együtt kellene megbirkózni a feladattal, de ahogy láttam az egészet egyedül kellene megcsinálnom…
Megfogtam a tömböt és kissé idegesen haladtam az ajtó felé. Még visszanéztem rá, de mintha levegőnek nézett volna. Jó kezdés, mit ne mondjak… Ezt a napot sosem felejtem el, az már egyszer biztos.


Fél éve már annak, hogy társak vagyunk. Igen jelen idő… mivel még mindig azok vagyunk, és hiába nézzük azt, hogy ez csak egy tanulási időszak volt, magam sem vallanám be, de nem tudnék elképzelni mást magam mellett. Judy az, akit mindenki akarna maga mellé, ha megismerné. Persze, mindig húzzuk egymást, legfőként én őt… és mindkettőnknek vannak olyan dolgai, amit nem visel el a másikban… de ennek ellenére sem mondta egyikünk sem, hogy… „Na, ennyi volt, másik társat keresek!”. Pont az ellenkezője. Szinte összenőttünk, kiegészítjük egymást. Már akár egy pillantásból meg tudnánk mondani, hogy mit is gondol a másik.
Egyik napon is hasonló történt, mivel a terepen végeztük a munkánkat. Autóba ültünk és az egyik sikátorban figyeltünk a közlekedésre. Ki hajt gyorsan, vagy éppen ki szabálytalankodik. Még a traffipaxot is beállítottuk biztos, ami biztos. Nem telt el öt perc sem, éppen a kávémba szürcsöltem bele, amikor egy kocsi húzott el előttünk. Majdnem magamra borítottam az egészet, olyan hirtelen érintett. – Ki lehet ez a vadállat? – Néztem a mérőre, de teljesen kiakadt a számlálója. – Úgy tűnik, van egy kapásunk. – Kacsintottam Judyra, majd amilyen gyorsan csak tudtam követtem a gyorshajtót. A vezetésre koncentráltam, így a mellettem ülő nő intézkedett lényegében. Bekapcsolta a szirénákat és beszólt a rádión a központba, hogy éppen egy autót üldözünk… végül a rendszámot is felolvasta. Válaszként csak annyit kaptunk, hogy egy bizonyos Villám tulajdonában lévő járműről van szó. Egymásra néztünk, majd még jobban rátapostam a pedálra. Az időjárási viszonyok, illetve a rendőri jelzés miatt lelassított, így nem kellett sokáig üldöznünk. – Judy!  Várj! – Még meg sem álltam rendesen az autóval, de ő már ki is szállt, hogy igazoltatni tudja az előttünk levő sofőrt. Megállítottam az autót és követtem a nőt. Mire odaértem, addigra már minden fontosabb adatot kitöltetett vele. – Villám, Villám… köröket ver rám! – Amint megláttam, ezt nem hagyhattam ki. Régi cimborák vagyunk, így magától jött ez az üdvözlés. – Hogy vagy, Tesó? – Mindig is lassú felfogású volt, de pont ezért bírtam a fejét. – Megvagyok, Nick! Sietek haza. Van valami gond? – Kérdezte, én meg hol rá, hol pedig Judyra szegeztem a tekintetemet. – Hogy van-e? Uhhh, hát… van! – Nyeltem egy nagyot. – Vagyis ezt úgy értem, hogy lehetne, de igazából nincs is, igaz? – Oldalra fordítottam a fejemet, a kezeimet összekulcsoltam és a könyökömmel böktem meg a nő oldalát. – Ugye, Judy? Nincs itt gond! – Néztem rá, végül a noteszra, amit fogott. – Már, hogy ne lenne! – Tőrt ki belőle azonnal. – Rengeteg szabálysértést követett el. És még nem is beszélve az illegális felszerelésről, amit az autón véltem felfedezni. – Hadarva beszélt, én is nehezen tudtam rá figyelni. – Na, látod Villám! Nincs semmi gond. Hajts tovább! Majd beszélünk, Tesó! Csá! – Egy ökölpacsit adtam neki, majd hagytam, hogy elmenjen. – Ne, Nick mit csinálsz? – Próbálta valahogy megállítani az autót, de lefogtam és nem hagytam, hogy megtegye. – De most meglóg! Arggghhh… Nick ezt miért tetted? –  Mérgelődött. Dühösen nézett rám, talán akkor nézett így rám, mikor először találkoztunk… bár akkor sem volt ennyire pipa. – Nyugalom… megkapta a bírságot! Átadtam neki. – Egy kisebb mosolyt próbáltam kipréselni magamból. – De ha nem hiszed, nézz bele a noteszedbe. – Mutattam a kezében lévő tárgyra. Végiglapozta, és megvártam azt, amig rádöbben, hogy valóban nincs már benne az a bizonyos papír. – Igazad van… de mégis mikor? – Válaszként jött vissza egy kérdés… – Mikor nagyon magyaráztad, hogy mennyire sok a szabálysértése az úrnak. – Magyaráztam, miközben a papírfecnit gyűrtem még jobban össze a kezemben. Egy frászt adtam át a papírt, de füllentenem kellett, a haverom kedvéért. Ezáltal zsebre rakott kézzel mentem vissza a kocsihoz. – Na, de menjünk! Ennyi akció bőven elég volt mára. – Beszálltunk mindketten és indultunk is vissza az őrsre.

Az emlékek után…!

Tudjátok milyen az, amikor hirtelen kapod vissza az emlékeidet, és eddig azt hitted, hogy azt az életet éled, amit kell, vagy éppen szeretnél? Nos, én most tapasztaltam meg ezt az érzést. Eddig is sejtettem, hogy valami nincs rendben, főleg a tükörben lévő róka megjelenése miatt, vagy amikor a Zootropolis nevezetű helyről ugrottak be mindenféle emlékek. Na, de most, hogy minden, de szó szerint minden a helyére került… nem tudom hova tenni mégsem. Azt nem tudom még, hogy rajtam kívül a városban más tud-e még arról, amiről én. Vagy csak én tértem idézőjelesen magamhoz? Ez a legnagyobb rejtély és valahogy a végére kell járnom. A legelső dolog, hogy beszélek Judyval, mégis csak ő a társam, és neki nem hazudhatok, igaz? Mármint vannak titkaim, de ez túl nagy falat még nekem is, és csak nem nézne furcsának. Meg persze bennem van az a kérdés is, hogy ő vajon emlékszik bármire is a múltjából. Lehetséges, hogy ő is most tért magához… de az is lehet, hogy csak velem fordult elő ez egyedül.
Ezeken agyaltam miközben az irodája felé haladtam. – Bátorság… Nick! – Nagy levegőt vettem, majd kopogás nélkül nyitottam be az ajtón. – Ne haragudj, Judy! – Kapkodtam a levegőt, egy kicsit felzaklatott az egész helyzet. – Beszélnünk kell… most! – Nem várhatott. Tudni akartam, hogy mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége...


✦Róka alakot veszek fel akkor, ha egy hozzám közelálló személy bizalmatlan velem szemben. Ezáltal csak ő tud visszaváltoztatni emberré. (Ez a személy Judy Hopps - de eleinte erről fogalmam sincs.)