Az üzletemberek... nos furák. Rajta is látszik, hogy abszolút nem százaz. Egyszerűen ránézek, és mintha egy teljesen más világból jött volna. Mondjuk, ha belegondolok, hogy én lehetek Péter a Pán vagy Pán a Péter, akkor egészen visszás, hogy így ítélem meg szegényt. Bár ki tudja? Az is lehet, hogy ebben az istenverte városban mindenki mesehős. Bármi megeshet manapság, ezek ilyen modern dolgok, amiket a fiatalok úgyis jobban értenek.
- Bocsánat, ne is foglalkozz velem. Néha eszembejutnak hangok, amiket talán soha nem hallottam azelőtt. Dalokkal is megesik, de talán ezt nevezik improvizációnak. Ne tudom, a mozgásról tanultam sokat, nem a zenéről. - vállat vonok, miközben beszélek. Számára lehet, hogy egy kicsit furcsának érződött, hogy itt dúdolok, de nekem ez teljesen normális. És mint tudjuk, távol állok a normálistól az élet minden aspektusát tekintve. Tudjátok: Pán a Péter, Péter a Pán.
Látszik rajta, hogy nagyon gondolkodik. Nem biztos, hogy elnyertem a bizalmát, pedig én élvezek csipkelődni és beszélgetni vele, szóval arra kellene törekednem, hogy fenntartom ezt a kapcsolatot. Nézzük, mi jót is tehetek a nemes cél érdekében.
- Hm... őszinte leszek veled. Csak annyit tudok, hogy az igazgató éppen nagyon nagy erőt fektet ebbe az egész esetbe, és látszik rajta, hogy valami nincs rendben a háza táján. Gondolom, ha idefújt téged is a szél - holott látszólag a hátad közepére nem kívánsz sem engem, sem ezt a helyet -, akkor tényleg egy fontos és akár a városi életet felforgató tárgyat loptak el. Amit tudok, az csak megfigyelésen alapul, ezért könnyen lehet téves akár. - nekidőlök a kapufának, közben pedig integetek egy gyerkőcnek és az anyukájának. Jófej kölyök, de azért gyorsan a fejemre tud nőni a felesleges szövegelésével. Hm... talán csak túlságosan hasonlít rám.
- Horgászni? - némiképpen megütközök a kérdésen, de kis hezitálás után azért visszanyerem a lélekjelenlétem. - Nem a kedvenc sportom, de a krokkodilokat bírom. Miért, te ilyen nagy horgász vagy? - nem nézem annak, de üzletember, szóval bármi kitellik tőle.
- Egyébként az igazgatót nem igazán láttam mostanság az iskola környékén, de ha felbukkan, esetleg szólhatok. Meccseljétek le az ügyet, nem állok én senki üzletének az útjában. - kivéve, ha jelentős mértékű társadalmi igazságtalanságot tapasztalok. Márpedig abból nem létezik jelentéktelen. - Ilyen fontos dolgot loptak el? - láthatja rajtam, hogy teljesen komolyan kérdezem. Eskü érdekel, bár amilyen gyerekes arcom van, vagy leszűri ezt, vagy nem. Mindegy... én próbálok komoly lenni, az érdeklődést pedig úgyis látja rajtam. Vagy vak, ki tudja?

@Richard Harris -- moodboard
401 szó

Túl sok a gyerek, akiket annyira nagyon nem szeretek

Oh, szóval a Pán a vezetékneve volt. Hát ez így kicsit ciki, de már mindegy, a lényeg, hogy tisztáztuk, nem rossz, vagy buja szándékból közelítettük meg egymást, vagyis ebben az esetben inkább csak én őt. Válasza amúgy frappáns, el is mosolyodom, utat engedve mimikáimnak, hogy jelezzék, tetszett a reakciója. Persze ettől még nem legyünk csettintésre puszibarátok, de nem is azért jöttem, hogy növeljem a barátaim számát itt az iskolában.
- Maximálisan meg tudlak érteni, hidd el - felelem sóhajtva. Annyiszor megrágtak már, hogy én sem látok az üzletemberek életvitelében semmi kecsegtetőt. Ettől függetlenül az vagyok és az is leszek, mert mégsem ülhetek be egy tanterembe tanítani. Ott pusztulnék meg egy nap alatt, ennyi beképzelt gyerek között.
- Hogy mivan? - szaktíom félbe saját magamat és egyúttal az ő dalolászását. Most ezt nekem mondja, vagy akkora tapló lenne? Szemtelen kölyök, bocsánat, tanár. Szerintem egyébként átvág rendesen és ő egy diák. A bolondját járatja velem!
Érzem, hogy megy fel bennem a pumpa, amire a tik-tak egy szép nagy pontot helyez a végére. Veszek egy mély levegőt és kénytelen vagyok levenni róla a tekintetemet, hogy a bejárat felé pillantsak, ahonnan bejöttem. Toporgok párat, igazából nem sokon múlik, hogy itthagyjam a francba, vagy lecsapjam, mert legszívesebben megszabadulnék tőle. Nem szoktam ennyire ingerült lenni, nem igazán értem, mi történik velem mostanság.
Komolyan magasról leszarja azt, amit mondok neki? Helló, én itt komoly ügyek miatt tettem be a lábam ebbe a retkes pokolba, ő meg mindent félredobva kávézni hív?
- Tudsz egyáltalán bármit az iskolai lopással kapcsolatban? - Nem hagyom magam, visszakanyarodok az én témámra, de szmöldökeim magasba szöknek annyira, hogy érezze, ha segít, még arra is hajlandó vagyok, hogy időt töltsek vele, pedig minden porcikám ellenzi.
- Szeretsz tán horgászni? - Újabb randomnak tűnő kérdés, de ez nem az. Azt állítja, ismerős vagyok neki - megjegyzem, ő is nekem - és nagyon jó lenne, ha csak azért, mert a vevőm és nem több. És mégis... érzem, hogy valami furcsa. Tik-tak. Ő is hallja?  

Soha, soha nincs jobb annál, mint megülni kicsit a napon, hadd forjon az agyam, úgysem kár érte. Testnevelést anélkül is lehet tanulni, sokak szerint az eddigiekben is így történt a dolog. Meg tudom őket érteni, mindenki valami full extra magolós tantárgyat választ, ha tanárnak megy, én meg... A mozgás is elég durva, csak nem hagyják, hogy normális elvárásaim legyenek a diákokkal szemben, hisz még csak általános iskolások? És mi van akkor? Ettől függetlenül még igazán fel kellene tudni mászni a kötélre. Az érettségizők háromnegyede nem képes erre, holott ez haszosabb egy kicsit, mint a matematika meg az irodalom. Tegyük fel, kerget egy medve, akkor mászni kicsit kifizetődőbb, mint matekozni. Bár lehet, hogy a feladat- és szöveggyűjtemény kiüti, ha hozzávágjuk. De csak lehet...
Látszik rajta a kétely és a meglepettség. Nem hibáztatom, a kollégáim is így szoktak reagálni, amikor meglátnak deszkázni az utcán vagy fára mászni a parkban. Mindenkinek van ugye hobbija, nem kérhetik, hogy mindenki rejtse azt hét lakat alá, őrizze tizenhárom griffmadárral, és lehessen feloldani a rajta lévő átkot három jól eltalált jelszóval - figyelitek, mennyire mennek a meseszámok? Figyeltem én órákon, amikre valószínűleg be sem kellett járnom, mert nem ismertem az iskola fogalmát, ha tényleg az vagyok, aki kristályosodik bennem és a tükörben egyaránt.
- Örülök, én is hetero vagyok. Bár van egy olyan érzésem, hogy ellenkező esetben sem lennél az esetem, sajnálom haver. Ott rontottad el, hogy üzletember. - lopva rákacsintok, ha már ennyire méreget. Ez a hetero dolog... tuti a saját figyelmét akarja elterelni a mennyei vonásaimról.
- You don’t understand, you’ll never grow up, you’re never gonna be a man... - halkan dúdolok és énekelek, miközben hallgatom. Igen, megy egyszerre a kettő, ne aggódjon senki. Max hülyének néz, de töredelmesen be kell vallanom, hogy szeretem ezt kiprovokálni másokból. Vele meg különösen jó érzés. Üzletember! Legszívesebben felhorkantanék a szóra, de nyilván nem teszem. Egy piciny jómodor belém is szorult. - Tik-tak, tik-tak. - és ahogy hallom magam és a számból jövő hangot, eddig tartott elnyomni jó mélyre...
- Azt hiszem, ha tőled is elloptak valamit, akkor nem érdemes húznom az idődet, igaz? De azért mégis érdekelne, hogy nem akarsz meginni valamit, ha ennek a kevésbé formális, ám részedről valószínűleg annak induló beszélgetésnek vége lesz? Semmi szexuális felhanggal, de olyan furcsán ismerős vagy nekem. - pont őt ismerném, amikor még magamat sem? Na mindegy, legalább eltereltem a témát a lopott tárgyról. Jó nagy (mű)balhé van körülötte. Ugyan, mi a francot loptak el, ami ennyire sokat ér?

@Richard Harris
409 szó

Túl sok a gyerek, akiket annyira nagyon nem szeretek

Hát elég szar a helyzet, de ezt azért sejtettem, mivel annyira utálok gyerekek közé jönni, mint alkoholmentes sört kérni a kocsmában. Arra azért még én sem számítottam, hogy elfog a rosszullét amint átlépem az iskola kapuját. Milliónyi érdekes és eddig tőlem merőben távolálló érzés kavarog bennem, távolról pedig néhány tinédzser tekintene irányul rám, aki vagy a cukrosbácsit látják meg bennem, vagy egy kiégett és kikészült zsarut, aki keresi a drogosokat, történetesen pont őket. Oh ugyan már, ez egy gimi, itt a fél társaság szív valamit az tuti.
Majdnem átesek az én emberemben, de ha már így útban van, kapok az alkalmon és megkérem, hogy hozza meg elém a tanárát, mert mégiscsak menőbb így, mint végigszambázni a teljes iskolán, vagy megkérdezni a portásokat, hogy ahogy hol van a tanári. És akkor arra ő biztos megkérdezné: "melyik tanári?" Mire én: "Miért, több is van?". Szóval nem, ez a kölyök nekem megspórolhatna igazán pár kilométernyi futást, elég csak rám nézni: nem vagyok valami sportos alkat.
Nem titkolva ugranak ki szemeim a helyükről, mert elég hihetetlennek tűnik, hogy ez a kölyök itt egy tanár. Marhára vicces, a vakbelem is röhög... Teljes testem irtózik ettől a beszélgetéstől és már ezen válaszára is lubickolok a szintiszta gyűlöletben. Haza kellene mennem, el innen a picsába.
- Szóval testneveléstanár... - konstatálom, miközben végigmérem őt. Nem tűnik tanáralkatnak, vagy legalábbis olyan tanárnak akitől én tartanék, de hát nem is tudom valójában, hogy milyenek a tanárok. Pán... Honnan is ismerős ez? Ja, tudom! Ez egy szexualitás.
- Üdv, én Richard Harris. Maximálisan hetero üzletember - mutatkozok be hasonlóképpen, mint ő, miközben a tekintetemet kicsivel hosszabb ideig az arcán tartom. Szerintem mi már találkoztunk, csak fogalmam sincs, hol és mikor. Az biztos, hogy rettenetetesen irritál. Na de hol is tartottam?
- Olvastam a városújságban, hogy betörtek és elloptak valamit az iskolából. Nos, ami azt illeti hasonló dolog történt velem is, szóval keresnék egy személyt, aki tud bármilyen érdemleges információval szolgálni erről a betörésről. - Széttárom karjaimat, majd azzal a lendülettel farmernadrágom zsebeime is fúrom kezeim ujjait. Tuti, hogy láttam már őt. Talán a boltomban, vagy... a bárban még anno.

Mi lenne, ha mégiscsak kipróbálnék valamilyen drogot? Akkor legalább lenne egy kis értelme nnak, hogy Pán Péterként gondolok magamra, meg tündérporról fantáziálok. A meszkalin biztos nagyon jó, és vízben is haláli állítólag. Sokoldalú szer, azt hallottam, de még soem próbáltam semmilyen tudatmódosítót. Tényleg ennyire kétségbe lennék esve? Tényleg szükségem van arra, hogy ne legyen önmagam? Eddig is megvoltam a saját társaságommal elégedve, amennyire lehetett, nem most szeretném ezt elrontani. Kár, hogy manapság már nem csak rajtam múlik ez az egész. Egy kéretlen személy, egy váratlan író képes volt belet(r)ollkodni az életembe, amit még nem volt alkalmam neki megköszönni. Akarom mondani... Nem is tudom, hogy mit lenne kedvem tenni vele, ha találkoznánk, vagy ha egyáltalán tudnám, hogy ki felelős mindezért. Egyáltalán miért kell az életnek író? Vagy csak a mesékre vonatkozik az ehhez hasonló agymenés?
Abban biztos vagyok, hogy nem tesz jót nekem ez a sok új impulzus. Túl sokat gondolkodok, túl sok szót tanultam az utóbbi időben, és már nem vagyok a régi. Ez egyértelmű, hisz nem az vagyok, akinek gondoltam magam eddig. Nem egy szerencsétlen testneveléstanár vagyok béna csajozási dumákkal, hanem egy szerencsétlen zöld sapkás mesehős. Meg persze a béna dumák... Azok maradtak természetesen.
Csukott szemmel gondolkodok egy idő után, talán még le is kellene feküdnö az egyenletes leégés miatt, de sosem érdekeltek ezek a fajta napozási szokások, sem különösebben a bőrszínem vagy a bőröm egészsége. Most meg... azt se tudom hány éves vagyok, csak nem kapok Sohaország túlélése után bőrrákot egy kis leégés miatt.
Sohaország, ez a név is milyen szar már! Ki nevez el így egy szigetet, vagy országot, vagy a jóisten tudja, hogy mi az a hely. Tök mindegy, nem ott vagyunk, S O H A nem is voltunk ott az épelméjű énem emlékei szerint. Na, mégis elég kifejező név ez, ha jobban belegondolok. Soha nem akartam tudni róla, soha nem akartam odamenni, majd soha nem akartam eljönni, mégis most Fata Morganában vagyok, és soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülhetek. Egyáltalán miért van az, hogy soha senkit nem ismertem fel a sztoriból? Biztosan nem csak én hibbantam meg.
- Áh, helló! - kinyitom a szemeimet, és mint aki a nyakát szeretné kitörni, felnézek a mogorva alakra. Ismerősnek tűnik, de biztos ez is valami hazugság, mint az egész eddigi életem. Talán erre mondják, hogy csökkenteni kéne a meszkalin adagomat. - A tanáraim nem igazán vannak a városban. Fogjuk rá, hogy nem itt végeztem el a tanári szakot. - tisztában vagyok vele, hogy diáknak nézett. Nem ez az első eset. Erre nem mondhatom azt, hogy soha nem történt még meg. Túl sokszor, szinte minden fogadóórán és délutáni elfoglaltságon megesik.
- Pán Pé... Tobias Fletcher vagyok, az iskola testneveléstanára. Miben segíthetek? - de honnan ilyen ismerős ez az alak?

@Richard Harris
452 szó

Túl sok a gyerek, akiket annyira nagyon nem szeretek

Az megvan, mikor az ember belenéz a tükörbe, nézi-nézi a saját bamba arcát, aztán elkezd a kép homályosodni és a semmiből megjelenik egy másik alak? Melyik film is volt ez, baszki? Először én is azt hittem, hogy totál be vagyok állva, hagytam is a csudába az egész tükröt, egy ideig nem érdekelt, de aztán csak-csak visszamentem, hogy megbizonyosodjak a látottakról. Újra a tükörbe nézve ismét csak a béna fejem ordította, hogy ugyan mi az istenért nézek ennyire rémülten. Elengedtem a dolgot, történt már velem annyi minden az elmúlt időkben, hogy bármit be tudjak kamuzni magamnak még ilyen események indokaként is.
Volt nekem elég bajom, például az, hogy megloptak. Valójában közvetlenül nem engem, hanem Felixet, de én ezt akkor is magamra veszek, hiszen lényegében az én halaimról van szó és az én bevételemről, amit így nem kaptam meg. Nem vagyok az a típus, aki csak úgy hagyja magát meglopni, szóval lebeszéltem Felix-szel, hogy mindketten körbeszimatoljuk a várost, információkat gyűjtünk, aztán holnap megbeszéljük a dolgokat. Hallottam, hogy az iskolába is betörtek pár hete és bármennyire próbálom, nem sikerül nem meglátnom az események közti párhuzamot. Egy próbát megér, gondoltam.
Utálom az iskolát. Gyerekek mindenhol, hangosan, rosszalkodnak, a nagyok azt képzelik, hogy ők mindenre is képesek és ha valamit elcsesznek, akkor a legrosszabb, ami történhet velük, hogy bevésnek egy jó nagy rossz jegyet, vagy netán azzal büntetik őket, hogy nem kell többet iskolába járniuk. Gyerekek a jövő, a jelen, sokkal fontosabbak, mint egy kifejlett erős férfi. A nők is odáig vannak értük.
Az iskola területére érve elfog az émelygés. Kétszer meggondolom, hogy átlépjem a kaput. Nem tudom, hogy én csak úgy besétálhatok-e a főbejáraton, de amíg nem állítanak meg, addig ugyebár minden szabad. Lehet a betörő is így gondolta...
Az émelygés nem szűnik meg, látok diákokat beszélgetni, csak beszélgetnek a kertben lévő padon ülve, de én mégis többet képzelek a cselekedeteikbe. Indiánok... krokodil? Repülő srác, idegesítő fénylő minielf igencsak mini szoknyával. Kampó, hajó, még több indián, megint ez az idegesítő kölyök, tikk-takk, anyámfasza... Félek. Félek??? Mégis mitől?
- Áááááh, helló! - Mikor került elém ez a kölyök? Majdnem belerúgtam itt a betonon. Kell néhány másodperc, hogy újrakalibráljam magam a jelen eseményeibe és összeszedjem a gondolataimat, hogy amúgy mi a jó istent keresek én egy ilyen helyen? Csettintek a babaképű srácra.
- Mondd csak, nincs a közelben esetleg az egyik tanárod? Vagy azt sem venném zokon, ha  történetesen pont az igazgató bóklászna errefelé. - Csak ismeri az igazgatót, elég csibésznek néz ki, biztosan kellett már találkoznia vele.

Már idejét sem tudom... Mármint, tudom, hogy mióta tudom... Áh, ez így csak rosszabbul hangzik. De mégis hogyan tudnám megfogalmazni azt, hogy vajon mióta is lehetünk itt, mióta vagyok az, aki? Egyáltalán ki vagyok? Értem én, hogy elviekben Pán Péter, de ezt egy kicsit nehéz feldolgozni még nekem is, akármennyire nem voltam százas eddig sem. És igen, ezt már sok ember el is mondta rólam a legnagyobb örömömre. Legalább felismerték, és nem nekem kellett szembesítenem őket a szomorú igazsággal, de ez mégis egy kicsit más. Nem mindennapos mutatvány az, hogy mesehősnek hiszi magát az ember. Pán Péter... Már a gondolatra is száz évet fiatalodtam, mégis szinte megőszülök, ha erre gondolok.
Mégis ad egy kis reményt. Talán nem vagyok egyedül a világon, talán van egy Wendy, egy Csing, egy Hook, Smith, a fiúk, bárki... A lényeg, hogy legalább sorsszerű, hogy szeressenek. Legalább egy ember szeressen engem. Tudom, önző dolog mindig a szerelmi életem sikerén és bukásán gondolkodni, de ezek szerint teljesen normális, hogy megszállottja vagyok a témának. Érted, mert Pán Péter száll... Haha, pont olyan gyorsan, mint ahogy az agyam elillant melegebb tájakra. Mondjuk az már nem mostanság történt.
Nagyot sóhajtok, ahogy a harmadik próbálkozásom sem találja el a palánkot az iskola udvarán. Nincs mit tenni, oda kellene repülnöm, hogy érjek bármit is. Hit, bizalom, tündérpor. Minden egyes hibámnál felsejlett ez a kis mottó, és már értelmet is nyert. De vajon tényleg így van? Tényleg tudnék repülni, vagy ami fontosabb: tényleg nem nőhetek már soha fel? Nem lehet családom, feleségem, gyerekeim? Nem azért, mert annyira prioritás lenne jelen helyzetben, de azért foglalkoztatott mindig is ez a gondolat. Kezdek letenni erről a rajtam túlmutató tervről...
Leülök a betonra, és érzem, hogy a forróságon túl történni fog velem más is a mai napon. Bele se merek gondolni. Biztosan megjelenik majd Csingiling, és rám fogja szórni a tündérport. Mi egyáltalán az a tündérpor? Biztos valami drog. Kokain, vagy nem is tudom. Vagy rosszabb! Rám fog támadni Hook. bár, ahhoz csak egy krokodilt kell szereznem - ami ugye olyan nagyon könnyű feladat.

@Richard Harris
337 szó