Egy ideje már a pult sarkánál ülő pároson tartom a szemem, miközben másokkal foglalkozva folyamatosan jár a kezem és a szám. Tulajdonképpen csak a szokásos este fogad, rengeteg ember, akiknek a nagy része visszajáró vendég, mindenfélék, alvilági nagykutyák, pár szerencsejátékfüggő, egy-két politikából ismert fazon, szóval tényleg csak a szokásos. A nagy részüket tényleg a játék maga és az ezzel járó pénzszerzés lehetősége érdekli, pörögnek a kártyák és a zsetonok, valakinek éppen szerencsenapja van, valaki meg hatalmasakat bukik. Ilyen ez.
Mehetnének ettől puccosabb és legálisabb helyekre is, de nem teszik. Én pedig nem vitatom az okát, hiszen minél többen vannak, annál jobb. Alapvetően ennek az egésznek a vendéglátós részétől behányok, szívesebben tevékenykedem a háttérben, mégis rendszeresen itt pörgök a pultban, és a vendégeinkkel ellentétben nem a lapokat, hanem az italokat keverem - és szemmel tartom, hogy minden oké-e. Na nem a vendégek hogyléte érdekel, felőlem akár itt helyben meg is fulladhat az összes. Nem hiányoznak a plusz balhék, azon túl, hogy így is sokszor csak elslisszanni sikerül a törvény szeme előtt, márpedig bajok mindenhol előfordulhatnak. Én pedig minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy segítsek Hollónak, és bár nem egészen tudom megmagyarázni, miért vagyok itt a kezdetektől fogva, de az kétségtelen, hogy akárhányszor megjelenik, a tekintetem akarva-akaratlanul követi mindenfelé, és beszélgetés közben is gyakran kapom magam azon, hogy már megint túl sokáig vesztem el a gyönyörű szemeiben...
De most nincs itt, szóval biztosra kell vennem, hogy minden a megszokott rendben történik. Nem is tudom pontosan, mikor neveztem ki magam ennek az asszisztensfélének, vagy hogy miért, hiszen ettől öntörvényűbb a természetem, de már nem is szoktam rajta túl sokat agyalni.
Pakolászni kezdek a pulton, elveszem az üres poharakat, letörlöm a kilöttyent italokat, és összeszedem a széthagyott itallapokat, igyekezve jó pofát vágni az egészhez, mintha nem én lennék az a vendéglátós, aki a munkájában semmit nem utál, kivéve a vendégeket. Általában csak néma szemforgatásokat küldök rájuk a hátuk mögött, vagy félig-meddig hangosan elmormogott szidalmakat, amiket aztán ártatlan képpel letagadok, ha nem vitte volna el már önmagában a hangomat a kaszinó zaja.
Miközben az itallapokat a helyükre igazgatom, eléjük csúsztatok egyet észrevétlenül - pont oda, ahol az a páros ül, akiket már egy ideje szemmel tartok. Három fiatal új arc érkezett ma együtt, közülük kettő valahol elveszett az asztaloknál, egyedül hagyva a pultnál a kora-huszonévesnél nem többnek látszó leányzót, aki láthatóan nem tartozik ide és feszélyezve is érezte magát a kezdettől fogva, most pedig még meg is környékezi valami hájfejű részeg forma.
Eltelik egy-két perc, egészen máshova figyelek addig, hiszen ücsörög és vár az italára más is, aztán visszanézek, és látom, hogy a lány int. A dagadék pedig éppen a nyakába lihegve próbálja lekapni.
- Mit adhatok?
- Kipróbálnám ezt az Angelshotot - érkezik a válasz. Tehát észrevette a lapok elé csúsztatott újabbat, az apróbetűs részeivel együtt. Röviden az Angelshot: segíts.
- Tisztán, esetleg kis citrommal megbolondítva? - kérdezek vissza, avagy pontosabban a kérdésem ennyit takar: kikísérjen valaki, elvitessük a fickót?
- Csak egy kis jéggel. - Jól van, tehát csak intézzünk egy taxit, aztán meglesz.
- Egy pillanat.
Néha csak ennyi. Néha pedig egészen sokáig kell sikálni a dolgokat, hogy ne lehessen találni fogást, ami miatt veszélybe kerülhet az üzlet, a zsaruszimatot pedig nem fogja megoldani egy italnak álcázott segítségkérés.



Először azt hittem, hogy valami hülye álom, vagy legalábbis valami furcsa állapot félúton az álom és az ébrenlét között, ami miatt ilyesmik jutnak eszembe, és mindezeknek a gondolatát le is öblítettem a gondolatát a reggeli kávémmal. Nem gondolkoztam rajta sokat, bárkivel előfordul, hogy baromságok jutnak az eszébe, és az, hogy macska lettem volna egy másik életben?! Még ha hajlamos vagyok is úgy viselkedni néha, ez akkor sem lehetett valós.
Aztán egyre többször jutottak az eszembe rövid időre az ilyesmik, aztán pedig konkrétan láttam is. Nem tudom, hogyan - az első gondolatom az volt, hogy kezdek bekattanni, és az ezutáni egy-két napban szinte betegesen kerestem magamon a tipikusan macskás jegyeket. Ijesztően sokat találtam. Ha eddig valaki megjegyezte volna, hogy hajlamos vagyok úgy viselkedni, mint egy rossz ficsúr és túl sokat képzelek magamról, túlságosan sokra értékelem a luxust, soha nem kötöttem volna ilyesmivel - márpedig mindezeket hallottam már egy párszor -, ahogyan azt sem, hogy makacs és szabad módon vagyok képes önérvényesíteni, akkor is, ha másnak ez szúrja a szemét. De hogy valóban macska voltam, vagyok?
A képek pedig egyre biztosabbá álltak össze. Most már emlékszem, mi volt odaát. Ahogy arra is, ahogy... egyszercsak vége. Emberként reinkarnálódtam volna?
Emlékszem a puha párnákra, az elkényeztetésre a finom vacsorákkal... meg arra az idegesítő dögre is. Talán ezért nem jövök ki túl jól a kutyákkal? A lányok... egyik borzalmasabb volt, mint a másik, de határozottan rémlenek.
Az ismerős arcok után pedig kezdenek felsejleni a nevek is. Lady Tremaine, te kedves! Vajon ő is itt van valahol? Tudni fogom, ha találkozunk, vagy már el is rohantunk egymás mellett valaha? Meg kell találnom!


✦ Képes vagyok felvenni a macska alakom.
✦ Kilenc életem van - amiből egyet már elhasználtam.