Szeretem Suncrestet: mindig tök jó idő van, süt a Nap és elég egy lenge top, vagy póló és egy farmer. Persze a kabátom most is ott fekszik a padon mellettem, hiszen otthon azért néha elég cudar idő van. De most jól érzem magam itt a parkban, a kedvenc kis asztalos padomnál.  Gyakran ülök ide ki, hogyha hiányzik a meleg és a napfény. A fülemben egy lágy dallam szól fülhallgatón keresztül, előttem pedig egy nagy vázlatfüzet, amire skicceket rajzolgatok. Egy futó lányról, a kutyusról, aki a fűben játszik. Szerintem, ha végzek ezzel, odaadom nekik – mosolyodom el egy picit elidőzve a fehér kis kutymorgón, aki tényleg a fűben fetrengve élvezi a szabadságot. Még társaság sem kell neki. Még néhány faágat rajzolok a rajzra, megerősítem a fűszálak vonalait és kicsit a kutyus alakját és szőreit is. Ahogy felpislogok, egy hangos „Jajj, nee!” tör ki belőlem, ahogy csalódottan keresem a kutyust és a gazdáját, akik már távolabb sétálnak a kis padomtól. Mivel minden cuccom itt van, nem akarok távolabb menni, ahhoz, hogy összecuccoljak, már késő, addigra ki is ér a kedves páros a parkból. Kicsit szomorkásan nézegetem a képet és mivel most már nem sietős, részleteiben dolgozom a képen. Látszik rajtam, hogy nincs túl jó kedvem, ami egy napsütéses parkban, zenével a fülemben rajzolgatva elég furán mutathat.