Just act natural

Kifejezetten rossz szokásomnak tartom, hogy amikor izgulok vagy izgatott vagyok, alig hagyok mást szóhoz jutni, egyszerűen dől belőlem a szó, a kérdések. Mentségemre szóljon, hogy általában észreveszem ezt magamon és igyekszem korrigálni, bármennyire is nehéz csendben és nyugton maradnom. Utóbbival van inkább a probléma.
Szerencsémre Chris remekül tudott alkalmazkodni a cikkcakkos gondolatmeneteimhez és vagy nem zavarta annyira, mint másokat vagy egyszerűen csak megszokta. Mindenesetre hálás voltam, amiért elnézte nekem, ha véletlenül a szavába vágtam.
Mint például most is:
- Tényleg? - csillan fel a szemem azonnal a válaszát hallva, ugyanis teljes mértékben meg voltam róla győződve, hogy nemleges választ kapok. Néha már kezdtem arra gyanakodni, hogy annyira lefárasztom nap közben, hogy ha lehet inkább nem csinál velem semmilyen más programot. Ha nem lennénk barátok, arra gyanakodnék, hogy... nem kedvel. Aggódnom kéne? Sosem firtattam, hogy mikor mi miatt nem ért rá, ha ő maga nem akart mesélni róla, főleg azóta nem, hogy... az elmúlt időszakban a szabadidőm nagy részét Ragnar-ral töltöttem és valamiért én sem akartam beszélni neki erről, és nem tűnt fairnek, ha én viszont kifaggatom. Fura volt ez az egész.
De most nem ez a lényeg!
- Szuper! Lenne esetleg kedved kicsit bent maradni még velem zárás után? Semmi munkával kapcsolatos! Egész véletlenül van nálam egy doboz süti és nem akarom egyedül elpusztítani - random és béna indok, de legalább tisztázom, hogy nem mint a kollégája tartanék igényt a társaságára.
Ki is bukik belőlem:
- Van valami, amiről egy ideje már szeretnék beszélni veled.
Ez így vajon túl baljóslóan hangzik? Miért ilyen bonyolult ez? Remélem nem keltek olyan látszatot, mint aki valami rossz dolgot akar bejelenteni, ezért gyorsan hozzáteszem: - Mármint, nyilván beszélhetnénk most is, de jobb szeretnék erről kettesben beszélgetni veled, négyszemközt... - Úgy érzem, hogy csak rontok a helyzeten, ezért leállok. Inkább igyekszem, hogy könnyed maradjon a mosolyom, hátha az segít.
És hamar tovább szélesedik az a mosoly, amikor bevallja, hogy nem újdonság számára amit meséltem, aminek talán nem kéne nagy jelentőséget tulajdonítsak, de nem olyan információnak tűnik, aminek a suncrestiek egytől egyig birtokában lennének. (Azért ezt a teóriát a nap végéig még letesztelhetem.)
Hogy honnan tudom? Most légy okos, Summer! Egyszerű lenne azt füllenteni, hogy tényleg nemrég olvastam a neten, azonban ennél sokkal biztosabb forrásból tudtam: Kristoffnak hála rengeteg, de tényleg rengeteg extra infóm volt ezekről a patásokról. Ezért nagyon ravasznak érzem magam, mikor azt felelem:
- ...hmm, ismerek valakit, aki nagyon bírja a rénszarvasokat. Igazi szakértő! - Azon kapom magam, hogy oldalra biccentett fejjel töretlenül őt figyelem, ezért inkább elfordulok és a pult mögött sorakozó üvegeket kezdem tanulmányozni, mintha csak a készletünket mérném fel - és csak lopva, a szemem sarkából sandítok néha rá.
- Imádnám! - vigyorodok el a mosolyát látva. - Kár hogy erre sosincs tél, de valahol messze a hegyekben biztos áll egy kastély, amit télen gyönyörű hókabát fed! És arra tuti vannak rénszarvasok is! - álmodozok, nem törődve a téma látszólagos abszurditásával. Errefelé még a homokvárak is elolvadnak, de Arendelle-ben gyönyörűek voltak a telek és a lelkem mélyén abban bízok, hogy ugyanazt a kastélyt képzeli el, mint amit én is.
- Akkor este? - kérdezek rá, és leginkább csak meggyőződni szeretnék arról, hogy valóban nincsenek más tervei. - Igazából most már nem visszakozhatsz, szükségem van rád - próbálom meg elviccelni a dolgot, de az agyam hátsó zugában megszólal egy vészjelző, hogy talán átlépek egy határt, amiről nem tudom, át szabad-e lépnem. - ...A süti miatt!

◉ 566 szó ● zene ●    ◉

Summer & Christian

Feelings change, but memories don't!

Mi tagadás, mindig is tápláltam gyengéd érzelmeket Summer iránt. Mindenki látta rajtam, csak ő volt az a személy, aki nem látta ezt. Mindig ott voltam neki, ha baj volt, vagy… lényegében mindig. Rám számíthatott, mindenben. Még abban a bizonyos helyzetben is… Hans-sal való kapcsolatát végig követtem. Úgy voltam vele, ha boldog és jól érzi magát, akkor az valahogy engem is jó érzéssel tölt el. Persze legbelül arra vágytam, hogy velem jön össze, velem tervezgeti a jövőjét.
Barát zóna! Vajon elkéstem volna? Tudom, hiszen nem beszéltem az érzéseimről vele, így nem is tudhatta, hogy másképpen nézek rá, mint egy átlagos emberre. Pont ezért gondolhatnám azt, hogy késő lenne bevallani… lehetséges, hogy már nem változtatna semmin. De, mi van akkor, ha mégis? Mi van, ha rosszabb lesz a helyzetünk, kapcsolatunk, mint volt? Ha esetleg az érzéseim tudatában, már nem is keresné a társaságomat, ha nem akarna velem tölteni időt, a közelemben lenni, csak azért mert szeretem… Igen, szeretem őt.
Szeretem. Nem véletlenül kezdem és fejezem be vele a napot. Igénylem, hogy ez így legyen. Bár arra a kérdésére, hogy van-e programom, mindig csak azt a választ adom, hogy igen. Menekülök olyankor előle, mert valahogy érzem, hogy nagyon hamar ki tudna szedni belőlem akármit.
Már vagy kétszer mentem végig a poharak tisztogatásán, mire magamhoz tértem a gondolataimból. Persze az is rátett egy lapáttal, hogy Summer pont akkor szólított meg. – Khm… Szia! – Meglepődve figyeltem miféle pózt vett fel. – Ó, semmi gond. – Fogom meg a vállamat közben, ami az imént érintette meg az ő vállát. – Szeretem csinálni a leltározást. – Még mindig a vállamat fogtam és már szinte simogattam is. Próbáltam nem annyira feltűnően csinálni. Belemerülni az érzésbe, hiába… nem tehetek róla, hogy ennyire vágyakozom az érintésére.
Már-már majdnem becsukom a szemem és elvarázsol az érzés, amikor hirtelen egy kérdést tesz fel. Egyszerűen lefagyok. A vállamat el is engedem és először úgy teszek, mintha nem is hallottam volna. Majd a kínos csendet megszakítva válaszolok. – Öhm… most nem… – A válaszom pont akkor hangzik el mikor egy újabb kérdést tenne fel. – …terveztem semmit. – Szokatlan módon, most másképp felelek, mint eddig. Magamat sem értem, hogy miért mondtam ezt ki. Főleg, hogy eddig bármikor kérdezett, mindig kitaláltam valami kifogást. Talán az a bizonyos érintés tehet róla, vagy… vagy az illata… mindennap együtt dolgozunk, most mégis… más volt, olyan kellemesen jó.
Meglehet, hogy nem hallotta meg a válaszom, próbáltam gyorsan a kérdésére ismét válaszolni. – Igen, tudtam… – És ismét akkor nyitottam a számat beszédre, amikor ő is, így megint egymás szavába vágtunk. – de, te honnan tudtad? – Félig felemelt szemöldökkel pillázok rá, mégis honnan ez a nagy érdeklődés a rénszarvasok iránt? Vajon utalni akar valamire? Vagy csak szimplán szereti a jószágokat? Vagy lehet, hogy ő… lenne? – Igen, azt megnézném! Biztosan meseszerű látvány lenne! – Egy kisebb kuncogást is hozzáteszek, majd folytatom tovább a poharak tisztogatását.

Just act natural

Az az igazság, hogy fejben mindig minden sokkal egyszerűbbnek tűnik.
Ami viszont a valóságot illeti... Még mindig a bárszékre vagyok gyökerezve és a pulton heverő füzetemet bámulom, mintha bátorságot meríthetnék belőle - ha már válaszokat nem is.
De nem segít. Idegesen forgatom a tollamat az ujjaim között és ha tovább harapdálom a szám szélét ki fog sebesedni. Abbahagyom.
Szedd össze magad, Summer!
Mégis mi a legrosszabb ami történhet? Ha tévedek, Chris azt fogja hinni, hogy elment az eszem, ami azt hiszem egyikünk számára se lenne túl nagy újdonság, és legfeljebb viccet csinálunk belőle. Ez nem túl borzasztó.
Ha igazam van? Az meg egyenesen szuper, nem? Feltéve, hogy ő is emlékszik rám és... nem utált meg a Hansos malőr miatt, ami után igazából már csak megtűri a társaságomat és...
Oké, ácsi, ezt a gondolatmenetet inkább lőjük ki, mert kezd teljesen értelmetlen lenni. Minek gondolkodok egyáltalán? Az előbb már eldöntöttem mit akarok, és az itt van, épp előttem, szóval... Hajrá!
A képzeletbeli nekifutásom eredményeként lecsusszanok a székről és megindulok. Látom, ahogy Chris épp az egyik asztaltól sétál vissza a pult mögé, tökéletes időzítés. Bependerülök én is az L-alakú építmény mögé és széles mosollyal érkezem meg mellé.
- Hali! - köszönök, mintha ne töltöttük volna együtt az egész napot, de nem baj, legalább egyértelművé teszem, hogy valamiben nagyon sántikálok.
Eddig szuper, csak így tovább! A belső Olafom optimizmusa legalább töretlen.
- Bocsi, hogy a végére így rád hagytam mindent, meggyűlt a bajom a számokkal, aztán meg elkalandoztak a gondolataim. - Mentegetőzés közben a vállam finoman az övének koccan mielőtt még teljesen felé fordulnék.
Eddig fel se tűnt milyen ösztönösen keresem a közelségét, de most olyan, mintha hirtelen mindennek amit a közelében csinálok sokkal jobban a tudatában lennék. Elhessegetem ezt a fura feszültséget.
Bármi is legyen, Chris a legjobb barátom, nem lesz semmi baj.
- Ráérsz zárás után? - kérdezem a csípőmmel a pultnak dőlve és felkapom az egyik törölgetőt, hogy lefoglaljam valamivel a kezeim.
Nem tudom miért teszek úgy, mintha ne kérdezném ezt meg tőle majdnem minden második napon, és ne lenne a válasza szinte mindig ugyanaz. Ez már majdnem rituálé és úgy érzem, hogy most különösen csalódnék ha azt felelné, hogy programja van.
Hirtelen ötlettől vezérelve inkább fecsegésbe kezdek és közben az egyik frissen mosott poharat törölgetem szorgosan.
- Tudtad, hogy a rénszarvas az egyetlen olyan emlős, aminek évszaktól függően változik a szeme színe? - teszem fel a költői kérdést, mintha csak egy most olvasott érdekességet szeretnék megosztani vele. - Nyáron aranybarna nekik, télen viszont kék! Tök menő! Na nem mintha lennének errefelé rénszarvasok, hogy kiderítsem igaz-e. Vagy tél, ha már itt tartunk...
Szórakozottan nevetgélve teszem le a poharat, mintha semmi más szándékom nem lenne ezzel a témával, minthogy elüssem a zárásig hátralévő időt. Figyelem a reakcióját, de magam sem hiszem, hogy bármi különöset felfedezhetnék benne. Ettől függetlenül büszke vagyok magamra: még nem borultam ki!
Nem is szeretnék nekiszegezni semmilyen keresztkérdést amíg kettesben nem leszünk, csak teszem amit máskor is: jól érzem magam a közelében és kimondom, ami eszembe jut. Csak természetesen!

◉ 468 szó ● zene ●    ◉