Mi történt velem?
A folyosó kong az ürességtől, így még inkább idegőrlőnek tűnik a taligám kerekének csikorgása. A hátsó kerék kilazult és balra húz. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem tud a közelemben semmi sem rendeltetésszerűen működni.
Odakint már mindenütt sötétség honol, a hétköznapi emberek már rég nyugovóra tértek, csak én vagyok ennyire ütődött, hogy késő este is dolgozzak. Kelletlen fintor ül ki az arcomra, ahogy a vállam felett hátra lesve a legutóbbi találmányom darabjaira siklik a tekintetem: a hatodik kísérletem romokban hever, mert egy ostoba fal kiszúr velem. Odahúzom a taligát a műhelyem ajtaja elé: a belépőkártyámat követi az ujjlenyomat-olvasó, amelyet retinaszkennerrel spékeltem meg. Nem bízom a véletlenre, hogy kutatásaim kiszivárogjanak.
Ahogy belépek a helyiségbe, automatikusan felvillannak a fények és Ruddiger – az általam készített robot – közelít hozzám a kezeiben egy vékony mappát tartva.
- Bonsoir, monsieur Varian! A legújabb kémiai vegyület eredményei – nyújtja felé vékony robot karját. Kikapom a kezéből a papírokat, és utasítom, hogy addig a sikertelen kísérletem maradványait pakolja ki a munkaasztalomra. A székemre huppanok az oldalakat tanulmányozgatva, miközben Ruddiger türelmesen áll a háttérben, és vár a következő parancsra.
Felsóhajtok. Dühösen szusszantva hajítom a keskeny, mégis papírokkal telepakolt íróasztal a mappa tartalmát.
- Köszönöm, Rudi. Kikapcsolhatod magad. – Küldöm el a robotot. Az asztalra könyökölök. Lehunyom a szemeimet, és a homlokomat kezdem masszírozgatni, miközben hallom, ahogy az apró kerekek végiggördülnek a padlón, majd Rudi megállapodik a helyén.
- Gyerünk, Varian, szedd össze magad! – zsörtölődök az orrom alatt, amint teljesen egyedül maradok. Oldalra fordulok, hogy frusztráltan méregethessem a félig kibelezett gép maradványait. A rugók és fogaskerekek már-már könyörgően zokognak, amiért nem találják a helyüket. Teljesen átérzem a helyzetüket. Amióta emlékszem a másik életemre, azóta minden egyes elvesztegetett másodperc vagy a WHOOP számára készített lányos kütyü időpocsékolásnak tűnt. Ennél sokkal többre vagyok hivatott.
- Hatos számú kísérlet – szólalok meg, miután a papírhalmaz alól kitapogatom a hangrögzítő gombját. Mindig felveszem az elmélkedéseimet, halk és hangos motyogásaimat, ugyanis ha elsőre nem látom meg a megoldást, de ezeket a hanganyagokat visszahallgatva serkenthetem a gondolataimat.
- Újabb kudarc.Feltolom a fejem tetejére a maszatos, kicsit olajfoltokkal tarkított védőszemüveget és letörlöm a homlokomról lecsorgó izzadtságcseppeket.
- A fal áttetsző hatású, tapintás alapján üvegnek hat, mégis állaga bírja az ütést és mindennemű terhelést: nem hat rajta semmilyen általam próbált fegyver, ütés, fúró, de még vegyszer sem. Fontolóra vettem a bontógolyós daru bérlését, de attól tartok, hogy a fal környezetében nagyobb kárt tennék vele. Bizonyára van rá valamilyen tudományos magyarázat, hogy ennyire törhetetlen anyagból készült. Holnap újra próbálkozom. – Lekapcsolom a gépet, halk kattanással jelzi, hogy leállt a rögzítés, én pedig azt teszem, amit mindig is szoktam: próbálkozom, kísérletezem és megoldást keresek.
Leporolom a köpenyemet, előkeresem az összes jegyzetemet
Clover eltűnéséről, a falról és a barátaimról, abban a reményben, hogy ha újra és újra átnézem őket, akkor észreveszek valamit, ami felett eddig elsiklottam. Szükségem van egy kiindulópontra, amely előremozdíthatja az ügyet. Kellett egy apró reménysugár, hogy ne adjam fel.
Jerry válaszokat akar,
Alex és
Sam pedig joggal dühösek és feszültek, amiért nem találjuk a barátnőjüket, és bevallom, cseppet én is unom már, hogy a tehetségemet és a tudomásomat ezen a helyen vesztegetem el, amikor lenne ennél fontosabb teendőm is. Mindig is volt bennem egy megmagyarázhatatlan érzés, hogy nem tartozom közéjük, és végre megértettem miért. Én
Cassie-hez tartozok, apámhoz,
Aranyhajhoz és
Flynnhez. Arról pedig tudomásom lenne, hogy ha itt lennének. Mindennél jobban vágyok arra, hogy átjussak a túloldalra. Ott kell lenniük. Biztos vagyok benne, hogy ott lesznek valahol…
A jegyzetlapokat újra és újra átolvasva, a hanganyagokat hallgatva váratlanul ötletem támad. Úgy pattanok fel a helyemről, mintha villámcsapás ért volna. Először a szerkezethez lépek, hogy módosítsak rajta néhány részletet. Fogaskerekek csúsznak olajozottan a helyükre, kábeleket távolítok el, forrasztok, kalapálom ki a csorba felületeket, hogy előkészítsem a terepet egy új alkatrésznek. Hatalmas gonddal építem be a helyére a tartályt, amely megtartja az általam fejlesztett folyadékokat anélkül, hogy lyukat égetne a géptestbe. Már csak a Rudi által hozott eredmények alapján módosítanom kellene a formulát, és utána készen állnék a hetedik kísérletre.
Annak a lehetősége, hogy sikerrel járok, vajmi kevésnek tűnt. Miféle tudós lennék, ha hagynám, hogy a kudarc az utamba álljon? Egy igazi zseni képes volt megfejteni a lehetetlent és eltakarítani az útjába kerülő akadályokat.
A biztonságaikon és néhány hozzám hasonló furcsa szerzeten kívül senki nem tartózkodik az épületben, és a fontosnak tűnő holmijaimat felnyalábolva indulok meg a laborom irányába, amely csupán egy saroknyira volt a műhelyemtől.
A félhomályos folyosón sétálva nem számítok arra, hogy valakibe rohanok. Megtántorodok, azonban még időben megtalálom az egyensúlyomat, nem úgy, mint a nő, akit majdnem magammal sodortam.
- Elnézést. Mindig is tudtam, hogy le tudom venni a nőket a lábukról, de nem feltétlenül gondoltam komolyan – mosolyodok el zavartan, miközben a kezemet nyújtom a nő felé, azonban abban pillanatban, ahogy egy ismeretlen szempár tekint vissza rám, bizalmatlanná válok.
- Ki maga? Egy jó indokot mondjon, hogy ne riadóztassam az egész épületet…Képességem
✦ Alkímiával kapcsolatos ismereteid és mérnöki készségeid lehetővé teszik számodra, hogy megépítsd és életre keltsd alkotásaidat, ötleteidet: gépeket, kütyüket, vegyi keverékeket, azonban ezek a találmányok elsőre nem mindig működnek úgy, ahogy te szeretnéd.