Kihasználom a fickót.
Mentségemre szóljon, ő jött hozzám. Talán gyanakodnom kéne, de nem olyan pasasnak tűnik, aki kölyökként még színjátszókörbe járt, hogy aztán felnőve már profin játssza a szerencsétlen. Nem, inkább úgy néz ki, mint akinek valódi szenvedés, hogy fenntartson alapvető társas interakciókat. A tenyere izzad, tudom, pedig az asztal alatt próbálja rejtegetni előlem, de az ide-oda ugráló tekintete enélkül is elárulja, mennyire ideges.
- Talán vár még valakit? - kérdezem higgadtan, mert így a legkönnyebb elérnem, hogy rám nézzen.
Így is tesz, a kérdéstől viszont összezavarodik. 
- Mi? N-Nem... Nem várok. Várnunk kéne....? - kérdez vissza, én pedig valahogy megállom szemforgatás nélkül. 
Sajnos szükségem van erre a pojácára. 
Lassan előredőlök, hogy az asztalon heverő dossziét felé fordítsam. Úgy néz rám, mintha egy fegyvert tettem volna le elé, ezért megerőltetem magam és rávillantok egy mosolyt. 
Máris kevésbé gyöngyözik a homloka. Remek.
- Ezt nyugodtan olvassa át, minden benne van amit a múltkor megbeszéltünk. 
Röviden összefoglalom most is a szerzői joggal kapcsolatos paragrafusokat és kiemelem azokat a részeket, amikre az első találkozásunk alkalmával már hivatkoztam. Akkor keresett meg azzal, hogy a szellemi tulajdonának jogtalan felhasználása miatt szeretne kártérítést igényelni a volt munkáltatójától, én pedig javasoltam, hogy pereskedés helyett egyezzenek meg a bíróság bevonása nélkül.
A szerzői jogi kérdések eddig még nem képezték részét az ügyvédi palettámnak, viszont büntetőjogi vonalon otthonosan mozgok és egyébként is csiszolnom kell kicsit a hírnevemen, mióta szárnyra kelt a pletyka, hogy előszeretettel töltöm a szabadidőmet az Argentum berkein belül, ráadásul ennek nem az ellenük való szaglászás az oka, mivel - állítólag - személyesen is ismerem John Silvert, a hely tulajdonosát, akinek még a kocsmájánál is rosszabb híre van. 
Már csak a gondolat is fáradt sóhajt csal ki belőlem, a velem szemben ülő fickó pedig aggódva néz fel rám. Kap még egy hamis mosolyt, miközben a halántékomat dörzsölgetem.
Nyugi haver, erről te nem tehetsz.  
Ami azt illeti, tényleg ismerem Johnt, és tényleg nem szaglászni szoktam az Argentumban tett látogatásaim során - legalábbis nem Silver ügyei után. Egy nőnek is ki kell eresztenie valahol a gőzt.
Bár az Argentum remek hely információszerzésre, az mégsem épp kedvemre való, hogy hírbe hozzanak az ottani ügyletekkel. Mhmm, jó... Néha tényleg elsimítottam nekik egy-két ügyet, olykor megtettem pár szívességet (kellően előnyös kompenzációért cserébe, persze), de ügyvédi körökben könnyen megromlik egy ember hírneve, ha rossz arcokkal üzletel és szerettem volna még egy darabig nem eladni a lelkem.
Nyilvánosan legalábbis. 
Ezért van most szükségem erre a papucsállatkára. Kellően ártatlan képe van ahhoz, hogy az emberek elhiggyék, nem rosszfiúkatkal reggelizek.

Oh, Pinokkió, ha tudnád anyád mit meg nem tesz érted... 
Persze valójában nem nehezteltem rá. Magam döntöttem arról, hogy a "jó anya" szerepbe mi illik bele és mi nem, de milyen gáz már ha a kölyködet azért cikizik a suliban, mert az anyja menőbb, mint a többieké...?
A kamaszok borzalmasak, de náluk már csak a szüleiket nehezebb elviselni. Ha a következő szülői értekezleten Mrs. Wilkinson csak felém rebbenti a szempilláit, tisztáznom kell milyen következményei vannak annak, ha mások jóhírével szórakozik. 
Fogalmam sincs mióta gondolok magamra szülőként és mióta lett a megküzdési stratégiám része, hogy más szülőkre panaszkodok. Mikor úgy döntöttem, hogy magamhoz veszem a kissrácot határozottan nehezemre esett úgy gondolnom magamra, mintha valami hiteles anya-pótlék lehetnék, sokkal inkább voltam felvigyázó és börtönőr (már ha adhatok valamit Pinokkió véleményére). Sok volt a konfliktus, nem értettük egymást. Aztán összeszoktunk. Megkedveltem, ő megnyílt nekem. És végül belerázódtam a szerepbe. 
De amennyire nem jellemző rám, hogy betartsam mások szabályait, pont annyira vagyok rossz azok felállításában meg a betartatásukban is - úgy néz ki, egyedül ahhoz értek, hogyan számoltassam el a következményeket. Ez ahhoz pont elég, hogy jó legyek a munkámban, de annyira már én se lehetek szerencsés, hogy ennek a gyereknevelésben is sok hasznát vegyem. Szerintem jelenleg egyszerre tart szövetségesnek és ősellenségnek, de úgy döntöttem, hogy  azonosulok a szerepemmel.
A fiú miatt egyébként is gyökeres változások álltak be az életemben: például többet dolgozok otthonról, jóval több pénzt költök és sokkal többször vagyok ideges. Nem értem az emberek miért vállalnak manapság gyereket...?
Jól van, közel sem annyira vészes, mint eredetileg gondoltam, de ebben elég sokat segít, hogy mindketten krónikus igazmondásban szenvedünk: ő nem tud hazudni, én meg nem szoktamszeretek. Könnyen átlátunk egymáson.
Éppen ezért tudom, mennyire hiányzik neki Gepetto - az őrült vénembert mégsem pótolhatom, bár ami azt illeti, nem is áll szándékomban. Az utóbbi időben egyre több hülyeséget hord össze az öreg, nekem meg egyre kevesebb türelmem van ahhoz hogy végighallgassam, ahogy mesékről meg ajtókról hadovál - valamiért mégis minden egyes alkalommal megteszem, talán a lelkiismeretem, vagy a Pinokkió miatt érzett felelősségérzetem miatt, magam sem tudom. Az agysejtjeim határozottan nem értékelik ezeket a találkozókat. 
Tudok arról, hogy Pinokkió is meg szokta látogatni őt a tiltásaim ellenére, de úgy csinálok, mintha nem sejtenék semmit. Azt hiszem jót tesz neki, ha hagyom, hogy legyenek titkai. 
Mindannyiunknak vannak. 

Kivéve talán az előttem ülő férfinak, ő úgy néz ki mint aki képtelen leplezni a legalapvetőbb érzelmeit is, nem hogy titkolózzon. Talán irigyelném, ha ne járna szemmel láthatóan krónikus szorongással számára mindez. Örülök, hogy nem én vagyok a pszichológusa, mert egy aláírás, és már be is rekesztem a találkozót. 
Mindketten felállunk, de megtorpan mielőtt felvenné a kabátját. 
- Miss Morgenstern...? - olyan óvatos a hangja, hogy elgondolkodok vajon csak ellenőrzi, hogy jól emlékszik-e a nevemre, vagy valami mást akar. 
Elteszem a mappát és felveszem vele a szemkontaktust. Meglep, hogy nem kapja el egyből a pillantását, de nem kell sok hogy újra a kezemet bámulja. Az ónix körömlakkom hibátlanul csillan az iroda lámpájának fényében, kintről ugyanis nem sok világosság szűrődik be, az esőfelhőknek és a délutáni időpontnak köszönhetően. Ha eddig nem szakadt le az ég akkor csak percek kérdése. 
Úgy érzem bátorításra vár, mert magától nem folytatja. 
- Igen?
- K-Köszönöm - bukik ki belőle és én meglepődök, mert nem erre számítottam.
Őszintének tűnik, de nagyot nyel, mintha... valamitől félne. Eddig az idegességére fogtam, de...?
Kezet fogunk és közben összeáll a kép. Az óvatosság, az idegesség, a körültekintés.
Nem várom meg, hogy kisétáljon az ajtón.
- Várjon.
A hangom továbbra is nyugodt, mintha csak mellékesen jutott volna eszembe még valami apróság. - Ki küldte hozzám? - A kabátomat veszem közben én is, de a vállam felett a férfit nézem.
Hezitál, de már tudja, hogy szeretem ha választ kapok a kérdéseimre. Még akkor is, ha előre tudom, mit fogok hallani.
- Egy Megara nevű hölgy ajánlotta Önt... M-Miért?

Hát mire valók a jó öreg barátok? Még az olyasfélék is, akiknek a híre ironikus módon jóval rosszabb, mint amit érdemelnének.
John Silver úgy döntött, hogy törleszt egy szívességet.
Illik felírnom a listára.

Azt hiszem, minden történetnek megvannak a maga hősei és gonosztevői.
Mi mik vagyunk, Boreas?
Háború, vér és kegyetlenség vagy kétségbeesett küzdelem az igazságért?
Sértett dac, hiú gőg vagy fájdalmas árulás? Ha tudtuk volna, hogy ez lesz a vége,
akkor is ugyanazokat a döntéseket hoztuk volna?
Kit áltatok? Régen mindig tudtuk, mit miért csinálunk.
Ha úgy akartuk, senki sem állított meg minket.
Most mit csináltunk másként, testvérem?

✦ Hatalmas Fekete mágia lakozik bennem és a színe, amikor használom, zöld. Az erőmnek csak a fantáziád szabhat határt.
✦ Kiegészítés: képes vagyok a teleportálásra egész Fata Morgana területén.
✦ A képességem jelenleg nem aktív, hiszen az emlékeim sem tértek vissza.