- Szóval?
A mély bariton, mely az egyébként fülsiketítően néma szobában felér egy ketrecbe zárt vadállat hirtelen feltörő dörmögésével, szemmel láthatóan valahonnan messziről húzhatja vissza testébe az asztal túloldalán helyet foglaló férfit. Akkorát rezzen, hogy ültében kishíján beveri felránduló térdeit az előtte álló masszív fenyőbútor durván munkált szegélyébe, mely incidenst igyekszik azzal elkendőzni, hogy gondosan vasalt nadrágjáról néhány mozdulattal lesöpri az ott sem lévő koszt.
- Bo... bocsánat, hol is tartottam? - kihúzza magát a székben, mintha valamely rendkívül nyakatekert módon, mely csak őrá jellemző, szórakozottsága ruházná fel egy jókora adag magabiztossággal.
- A díszlet.
Attól, ahogyan szemei felcsillannak a válasz hallatán, olyan érzést kelt, mintha hajótörött volna, ki vékonyka deszkát átkarolva hánykolódik viharos tengeren, majd megpillantja potenciális megmentőjét a horizonton. Ám ez az illúzió nem tart sokáig. Ahogy a gondolat felmerül benne, úgy munkás kezek tovább is szövik azt, s csakhamar rájön, hogy szemei megtévesztették. Nincs segítségére siető hajó, de még csak deszka sem, melybe utolsó szalmaszálként kapaszkodhatna, hiszen rossz hír hozójaként nem vár más rá, csak a biztos fulladás.
- Úgy van! A díszlet. A díszlet, ami... egy buta kis baleset következtében... megsérült.
Mély levegőt veszek. Már ennyi elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a férfi enyhén sápadt arcával éles kontrasztban álló sötét íriszei kerülni kezdjék az enyémeket, s helyette bejárják a helység összes létező berendezési tárgyát, sebesen pattogva közöttük, hiába tudja, kiutat egyikben sem fog találni. utolsó mentsváraként vékony ujjaival még teli csészéje felé nyúl, az alátétével együtt emelve magához italát. A porcelán csilingelő melódiát játszik el kettőnknek, mielőtt jobbjával kontroll alá gyűrné remegését. Felvont szemöldökre nézek le előbb kezére, majd fel az arcára.
- Szeretem kicsit felrázni, úgy jobban feloldódik benne a cukor. - megereszt a magyarázata mellé egy gyorsan átvillanó mosolyt. Majd vár. És én is. Belekortyol a teájába.  Hangosan szürcsög. Mikor italáról felemeli tekintetét és feltűnik neki, hogy én még mindig rajta tartom a szemeim, végre leesik neki, hogy nem a preferenciája érdekelt.
- Ó.. igen, igaz is. Az eset úgy történt, hogy hárman éppen próbáltunk és éppen ott jártunk, amikor a szerelmi háromszög miatt vita alakul ki a szereplőink között. Nos, történt egy-két improvizáció, egyik dolog követte a másikat, biztosan tudja, hogy van ez.... - reménykedve tart egy lélegzetvételnyi szünetet, észre sem véve, hogy elbeszélését elhadarta, sem azt, mily hevesen gesztikulált közben. De csak süllyed tovább.
- Khm... biztosan tudja, persze, de azt szeretné, ha folytatnám, s ez, lelkes, és alázatos előadóként örömömre szolgál. - újabb mosoly. Nem kerül viszonzásra.
- Elképzelhető, hogy a felfokozott hangulatban megesett icike-picike lökés. Igazán semmiség volt... nos, a lökést leadó számára, de az azt fogadó színésznő át talált esni azon a förmedvényen.
Vonásaim megkeményednek, miközben előredőlök székemben.
- Természetesen ezt nem úgy értem, hogy förmedvényes munka lett volna, hanem... förtelmes maga a figura, merthogy... a rémalak... esett áldozatául az incidensnek.
Eltelik egy másodperc, aztán kettő. Míg az asztallapon pihenő, összekulcsolt kezeimre pillantok, a csendben töltött idő felépíti körénk a halál fagyos tundráját.
- A medve.
Nem nézek rá, de a füleimet megütő nyelése elég megerősítés a válasza nélkül is.
- A maci.
Villan a tekintetem.
- A medve. Naaaagy, vérmes, gonosz medve.
Gonosz... igen, ebben nem téved. De nem kötöm az orrára, csupán felegyenesedek a székemből.
- Hová megy?
Kérdőn fordítom felé a fejemet az asztal mögül kilépve, ám egyedül annyit érek el vele, hogy értetlen ábrázattal néz vissza rám.
- Megyünk.
- Megyünk?
Türelmetlen szusszanásomra sebtében leteszi csészéjét, majd felpattan a székből.
- Megyünk, persze, hogy megyünk. Hová is?
Fejemmel az ajtó felé bökök.
- Megmutatod a kárt.
Ha ez lehetséges egyáltalán, éjfekete tincsei alatt homloka veszít még néhány árnyalatot a színéből.
- Megmutatom. De meg én! - minden lelki erejét összeszedve megindul a kijárat felé, ahol egy pillanatra megtorpan, a kilincs felé nyúló kezének ujjai pedig lassan kúsznak bele dús hajába, mire egy hirtelen mozdulattal pördül meg.
- Azt hiszem, valamit... - minden további mozdulatának véget vet az, hogy mire megfordul, én már mögötte állok. Pechjére, ezt nem realizálja elég gyorsan ahhoz, hogy lendületének idejében véget tudjon vetni, így arcával a mellkasomba ütközik. A megállíthatatlan erő és a mozdíthatatlan tárgy jelen esetében az előbbi kénytelen behódolni, amint azt bizonyítja, hogy a férfi háta tompa puffanással találkozik a mögötte lévő ajtóval.
- Váratlan fordulatok. Szó szerint, nem gondolja? - ideges kis nevetést hallat a végén, hogy saját feszültségét oldja.
- Bocsánat, de... - mielőtt még azonban befejezhetné, kezem mozdul, mire ő megrezzen, ma már a második alkalommal. Támadás helyett viszont asztalomon hagyott kalapját helyezem gyengéden a férfi fejére.
- Elfelejtetted.
- Elfelejtettem. Deee most már minden adott ahhoz, hogy... - az ajtó felé mutogat, mire én ösztönzően bólintok. Az egész út alatt nem töri meg más a csendet lépteink koppanásán kívül, megérzésem pedig igazolást nyer, ahogy megpillantom a színpadon álló személyeket. Köszönésüket alig látható biccentéssel fogadom, mellettük elhaladva a szebb pillanatokat is látott vászon felé lépek, lassan húzva végig ujjaimat a szakadás mentén. Sérülése ellenére a fenevad még mindig haragtól és vérszomjtól vöröslő szemekkel mered a semmibe.
- Biztosíthatom róla, Mr. Livingstone, hogy egyikünknek sem állt szándékában kárt tenni a színház tulajdonában, ám még ennek fényében is szeretném, ha figyelmbe venné, hogy főszereplőként és a mai próbánk megszervezőjeként a felelősség kizárólag engem terhel.
Nem felelek. A bestia tekintetébe bámulok, s a pillanat alatt füleimet távoli, démoninak tetsző üvöltés tölti meg.
- Illetve... mielőtt felkerestem volna Önt a probléma kapcsán, bátorkodtam felvenni a kapcsolatot az.... úriállat készítőjével. A hiba, bár sajnálatos, de kiküszöbölhető csekély idő ráfordításával. Tehát ez a kis baleset semmit sem kell, hogy csúsztasson a menetrendünkön.
- Hm. - morranok egyet válasz gyanánt, mielőtt megfordulnék. Előbb a férfin állapodik meg pillantásom, róla siklik tovább a nála alacsonyabb, fiatal, vörös hajú leányzóra, aki gyorsan elkapja pillantását. Mikor újra a kalaposra tekintek, feltűnik, hogy követte példámat, de ő ott is felejtette szemeit a nőalakon. Megérezve magán tekintetemet hirtelen felettébb érdekfeszítőnek tartja azt a vékony karcolást, melyet a tribün burkolatán vélt felfedezni cipője orránál. Még egyszer utoljára visszafordulok a "förmedvényhez".
- Többé ne forduljon elő! - a szokásosnál halkabban perdülnek le a szavak nyelvemről. Olyannyira, hogy kérdéses, a hátam mögött állóknak címeztem-e egyáltalán a felszólítást.
Távozásom során hallom, ahogy a színészek egy emberként sóhajtanak fel.
S miként hangjukat elnyomja egy messzi, éhes morgás, óhatatlanul arra gondolok, hogy nem is sejtik, mennyire jogosan tették. Még akkor is, ha megkönnyebbülésük épp olyan indokolatlan, mint fuldoklónak egy közeledő hajóról halucinálni.


✦ Képes magára ölteni mesebeli medve alakját.
✦ Állati formájában szinte sebezhetetlen.