Képek cikáznak egymásután, oly' gyorsasággal, hogy nincs ideje megnézni őket, esetleg elmerülni bennük. Nem tudja mit lát, mik ezek, mégis kétségbeesetten próbál utánuk kapni, megragadni legalább egyet és kicsit, csak egészen kicsit, ott tartani, hátha értelmet nyert. Hátha a temérdek soha, fel nem tett, így senki által meg nem válaszolt kérdése közül legalább egy, nagyon szélsőséges esetben esetleg kettő választ kap. De esélye sincs – sosincs – amint elérne egy képet, egy pillanatot (egy emléket?) az szó szerint szétfoszlik, köddé válik és vakító, hófehér semmibe veszik.

Zihálva ébred, levegő után kapkod – mint egy szomjazó zarándok, úgy nyeli azt. Szíve pontosan olyan hevesen ver amilyen gyorsan a club vendégteréből beszűrődő latinos ritmusok szólnak. Az öltöző-pihenő szoba, ki minek nevezi vagy éppen tartja, levegője meleg, szinte fülledt So-Youn mégis libabőrözik, már-már reszket.

Megint ugyanaz az álom, csóválja a fejét és egyszerűen nem tudja mire vélni.

A mellkasa sajog, noha valódi fájdalomról valójában szó sincs, az orvos szerint is – akihez természetesen a testvére parancsolta el, amikor egy álmos szombat délutáni reggeli epres pirítós felett megemlítette neki, hogy valami furcsa; nem rossz, nem jó, csak furcsa, olyan... üres – egészséges, talán kissé túlhajszolt a sok éjszakai műszak okán, de semmi más, semmi komolyabb, semmi olyan, ami aggodalomra adna okot.

Csak a front és egy kis fáradtság... ennyi az egész, ismétli újra és újra, annyiszor, hogy már-már maga is elhiszi a hazug igazságot, miközben gyakorlott mozdulatokkal hozza rendbe a munkaruháját, csomózz szorosabbra a kötényét és eldönti, hogy Vertának nem szól az álomról, még csak nem is utal rá. A testvérének felesleges még ennél is több dolog miatt aggódnia, inkább, mint idősebbnek, neki kell(ene) gondoskodnia és támaszt nyújtania, nem pedig fordítva...



– Nem tudom, hol lehetnek – harap az alsó ajkába, miközben óvatos bocsánatkéréssel pillant a férfire, ahogy lerakja elé a rendelt italt.
Nem kéne szabadkoznia másik helyett, mégis rosszul érzi magát, hogy Sean majd' egy órája egyedül várakozik a nővérére és a szabadnapos Dudoura – legalábbis, legyünk teljesen őszinték: csak sejti, hogy ez lehet a helyzet, teljesen biztos nem lehet benne. Seant és Dudout elsősorban inkább tekinti Verta baráti körének, mint a sajátjának, noha maga is jóban van velük. Vagy legalábbis... alkalom adták kellemesen, zavart fesztelenség nélkül tudnak beszélgetni, nevetni és viccelődni; nem úgy, mint az első találkozások alkalmával.
– Oh – mosolyodik Sean, ahogy a pohara után nyúl. – Mára nem volt semmi megbeszélve. Terveztük, de Dudou nem a munkahelyén akarta tölteni a szabadnapját, Verta pedig... – akad meg egy pillanatra, mintha gondolkoznia kéne, pedig So-Youn biztos benne, hogy nem ivott még annyit, hogy ezzel gondjai legyenek – Verta azt mondta, hogy az utolsó páciense elég problémás lesz így ő is kihagyja. Szóval egyedül vagyok... nagyjából.
– Csak úgy nagyjából? – szaladnak magasba a szemöldökei, noha a hangja igazán érdeklődő, kissé értetlen a szemei mégis melegek, mosolygósok. – Egy hölgyet vársz esetleg? – kuncog röviden, incselkedve, majd minden hang belé fagy, amint rájön, hogy az imént pontosan milyen szavak is hagyták el az ajkait.

Arcát pipacsvörös, égő pír borítja el – ha ember képes volna elsüllyedni szégyenében, akkor ő most biztosan megtenné. Nem gúnyolni akarta a férfit, azt sugallani, hogy el sem tudja képzelni, hogy valaki érdeklődjön iránta; So-Youn valójában nagyon is el tudja képzelni. Sean jó képű férfi, akivel könnyű beszélgetni és közös témát találni vagy csak úgy nagy általánosságban ellenni.
Szenvedélyesen beszél a saját munkájáról, hobbijáról és az életéről, de ugyanilyen szenvedélyesen képes hallgatni azt is, akinek arra van szüksége, hogy kiöntse a lelkét. So-Youn, ha mást nem is, azt biztosan köszönhette a munkahelyének, hogy látta már a férfit nem csak részegen az asztal alatt feküdni, de zokogó lányok lelkét is ápolni. Hogy ez utóbbit milyen szándékkal? Ebbe inkább nem gondol bele, legalább minimálisan szerette volna idealizáltabbnak látni ezt a világot, mint amilyen amúgy volt.

Nem mond semmit, semmi érthetőt legalábbis. Esküszöm próbál magából kicsikarni valamit, de sikertelenül, csak érthetetlen hebegésre-habogásra futja. Szerencsére a sors és a többi vendég megmenti. Az este sűrű, szinte végeláthatatlan – alig telik bele pár perc, ahogy ellép az asztal mellől és már el is tudja engedni a történeteket, ideiglenesen legalábbis. Munka közben nincs ideje rágódni és gondolkodni, csak dolgozni.
Egy sör a kettes asztalnak, kék mohitó a négyesnek, egy ház specialitása a hetesnek és így tovább.

Seant nem tudná megmondani, hogy mikor vesztette el, már a tekintetével természetesen. (Hogyan máshogy?) Amíg a zsúfolt péntek esti sürgés-forgás, felfordulás engedte addig figyelt, de... valamikortól már nem kért újabb italt a helyére pedig egy éppen csak tizennyolcat töltött tinédzserekből álló baráti társaság telepedett. Ezért lepi meg, amikor a műszak végén, az első hajnali sugarak fényében – amiben még az éjszaka sokszor ijesztő, lelakott keleti városrész is szépnek tűnik – a férfibe botlik, nos... szó szerint.
Bosszúsan dörzsöli az orrát, ahogy hátra lép.
– Hát te meg mit csinálsz itt ilyenkor? – hangja számonkérően csendül; ezt tisztán, összetéveszthetetlenül hallja még ő is. Zavartan harap az alsó ajkába. – Úgy értem... mindegy – sóhajt. Fáradt, nincs kedve magyarázkodni. Sean vagy érti vagy nem, reméli érti.
A férfi nem szól, jobb kezével zavartan a hajába túr, tekintetével kerüli a nő pillantását az bármennyire is próbálja elkapni az övét. So-Youn nem érti mi történik, aztán hirtelen, maga sem tudja miért és hogyan, de megvilágosodik.
– Verta küldött. Ő kért meg hogy vigyázz rám! – fújja ki leplezetlen elégedetlenséggel a tüdöjében ez ideáig bent tartott levegőt.
Igen, ennek így határozottan van értelme!
– Nem! Mármint... de megkért, szóval igen, de közben meg...Nem. De igen?
So-Youn nem igazán érti mi történik, csak oldalra billentett fejjel nézi, ahogy a hajnali tompaságban a férfi zavartan keresi a helyes választ, mintha nem egy egyszerű kérdés volna, hanem valami teszt.
Ahogy azt sem érti, hogy miért érez úgy ahogy – csalódottan, mert Sean nem miatta volt ott, mármint kifejezetten csak miatta, hanem mert Verta megkérte.
Annyira ostoba, hogy ezt akár egy pillanatra is, de elhitte!



Szereti a szabadnapokat – főleg azt, ha kettő követi egymást, csak azt nem szereti, hogy ezek mindig hétköznapra esnek, így a nap nagy részét egyedül tölti, nem pedig a testvérével vagy a barátaival. Napközben mindenki dolgozik, csak este érnek rá.
Noha ennek is megvannak a maga előnyei, mint a délig tartó lustálkodás; noha az utóbbi időben, mióta tudja ki az a Blanca – hogy ő maga Blanca, ölni tudna az ilyen napokért. (Nem szó szerint, még ha az emlékei alapján már tapadt vér a kezéhez, nem is kevés.)

A Húgával ellentétben neki nehezen megy az emlékeinek visszaszerzése; a fel-fel bukkanó migrénről nem is beszélve. Blanca – magában most már gyakrabban hivatkozik így magára, úgy érzi segít valamennyit – legalábbis így érzi. Ez elveszetett események lassan és olykor meglehetősen zavarosan törnek felszínre. Az "álom" és a valóság sokszor nem különült el olyan élesen egymástól, nehéz megmondani, hogy mi történt Blancával és mi So-Younnal.
Olykor szinte lehetetlen.

Próbálja nem erőltetni, nem gondolni rá, nem tanakodni a hogyanokon és miérteken, a múlt – egyszerűen csak hagyni megtörténni; jönnek az emlékek, ha akarnak és nem jönnek, ha nem akarnak.

Ám ez nehéz, főleg az olyan napokon is, mint a mai. Egyedül van, szabadnapon van; csak ő, a gondolatai a reggeli napfény és egy epres-nutellás zabkása ígérete, amit a konyhában kell megcsinálnia. A képessége persze segít, a telekinézis hasznos dolog (nagyon hasznos, főleg ha még a távirányítóért is lusta vagy lehajolni és próbálod lábbal felvenni több-kevesebb sikerrel), elég megállnia a pult egy pontján és úgy összeszedni azt, amire szüksége van. (Tányér, tej, zab, eper, nutella... stb.) Valahogy mégis idegen még ez az egész. Ő tényleg elhitte, hogy csak egy sima, egyszerű ember, egy percig sem érezte magát másnak vagy különlegesnek és ez olyan... ismerős.
Deja Vu.
Az érzés, mintha már megtörtént volna, de nem tudod, mikor és hol – lehet soha. Nem tudja, tényleg nem, hiszen nem emlékszik, próbálkozni pedig hiába próbálkozik nem azt találja amit vár, akar, remél: magyarázatot és emlékeket, hanem csak a jól ismert, régi barátot: az üres hiányérzetet.



✦ Fel tudod venni mesebeli kígyó alakod a kisebbet.
✦ Amint megszerzed magadnak a hajtűdet képes leszel ideiglenesen lemásolni valaki másnak a képességét azonban ez emlékvesztéssel járhat. (Maximum két játék erejéig él a lemásolt képesség.)
✦ Képes vagy telekinézisre és annak köszönhetően rövid távon repülni is.