I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2023-04-29, 20:44
Lucy & Arthur
Hierarchy or food chain?
Még érzem a fát a talpam alatt. Súlypontomat áthelyezve elérem, hogy az ág reccsenve adja meg magát, s zajára egy közelben tanyázó madár riadtan emelkedjen a magasba, ahol nem érheti el a veszély. Még érzem az erdő jellegzetes illatát, ahogy épp úgy dominál orrjárataimban, akár száraz falevelek teszik azt a környezet látképével, aláhullásukkal festve világunkra a vég sokszínű palettáját. Valahol az ember zajától távol egy patak a csordogálásával kíséri zongoraszóként a természet orkesztráját, én pedig elcsábulok monoton, lágy dallamára. Hűvösség a nyelvemen, a hideg itallal együtt temporális nyugalom árad szét az ereimben, hogy alig néhány szekundummal később, mikor a fülemet megütő neszek beszennyezik eme idilli kristálytisztaságot, vörös ködnek szorítása vegye át a béke a helyét. Még látom magam előtt a víz tükröződésében alakomat, ám ahogy korábban a faág meghajlott az én akaratom alatt, úgy adom én át azt a dühnek, mi lelkemből maradt, meglendítve karmos mancsomat...
... de a mélyen zengő dobbanás jelzi, hogy már csak időközben ökölbe szorított kezem ér le az asztalra. Szemeimet lassú fújtatás kíséretében nyitom csak ki, holott tisztában vagyok azzal, hogy a viszonylagos késői óra miatt az ablakon beszűrődő fény nem válhat zavaró tényezővé. Tudom, milyen kockázatos az, amit csinálok. Tudom, hogy minden alkalommal, mikor átengedem magam a feneketlenségből érkező hívásnak a fák rejtekében, azt kockáztatom, hogy egyszercsak már nem egy látványomtól megszepenő vad lesz az, mi megzavarja magányomat, hanem hatóköreik peremvidékét járó vadászok. A bőröm alatt lényemet marcangoló, mások számára láthatatlan bestia pontosan ezt akarja. Azt viszont nem tudom, ha egyszer újra karmazsin festi majd karmait, képes leszek-e leállni. Ezért vonulok egyik hazugságból a másikba... a hajnal birodalmában még egy békésen vándorló erdőlakó, a későbbi órákban pedig már ember. Annyi közös mégis akad kettejükben, hogy mindketten a csendet keresik. Most is azért tértem vissza az irodába, mert legjobb tudomásom szerint ilyenkor már nem kell egy esetleges szóváltásnak véget vetve rendet teremtenem a színészek között.
Ennek tudható be, hogy meglepetésként ér a kopogtatás az ajtómon, s az is, hogy egy pillanatig hezitálok. Lenézek kezemre, végre kinyújtva ujjaimat, de egy pillanattal később mégis zsebembe süllyesztem őket. - Szabad! - töröm meg a várakozást az emelt hangú közléssel, székemben hátradőlve, az ajtó nyílása után fejemmel a velem szemben található ülőalkalmatosság felé bökve. - Gyere csak beljebb! - a felajánlás szelíd, nem utasító, még annak ellenére sem, hogy bensőmben a halk morgás kérdésessé tehetné az invitálás valódi szándékát. Szerencsére, ezt ő nem hallhatja, én meg el tudom zárni oda ahová való: a ketrecébe, az ember hazugságába. Ezután csak várok. Felvethetném a kérdést, mit keres még itt, miért hajszolja túl magát, de már az, ahogyan Lucy Watson arcát fürkészem, betudható a "Miben segíthetek?" kérdés egy sajátságos változatának. Jóllehet, szótlanul, homlokomat ráncolva ez inkább egy "Na, ki vele!" felszólíással ér fel.