Azt beszéltük Felix-szel, hogy másnap ugyanekkor találkozunk az üzletben, vagy ahogy én hívom, a "Krokodilban". Én azt hittem, hogy ennyi idő alatt jóformán egy kört tudok futni a város körül, hogy aztán aludjak még néhány órát és netán egyek is valami jót, arra viszont valahogy nem számítottam, hogy ebben a kicseszett huszonnégy órában az énképem is kilapul, mint a sertéshús a panírozás előtt. Azzal, hogy bementem az iskolába, úgy isten igazából két dolgot tudtam meg, megsúgom, egyik sem az, amiért eredetileg betettem oda a lábamat. Az egyik, hogy még mindig utálom a gyerekeket. A másik meg az, hogy miért.
Igen. Kalóz vagyok. Oké, eddig is úgy tekintettem magamra, csak nem így hívtam, mert ez elvileg illegális tevékenység és ebben a városban annyira nem szívlelik az ilyesmit, ami mondjuk szintén nem hat meg, mert ha visszagondolok, milyen terveim voltak az exemmel anno, meg egyébként a kenyerem nagy részét is feketekereskedelemmel szerzem, akkor azért érezhető, hogy nem fogok rögtön paphoz rohanni gyónni, csak mert... tudod, van itt ez a kampó izé, ami nagyon hasznos tud lenni, ha fel akarom akasztani magam. De... a helyzet az, hogy nem akarom. Legalábbis még, hiszen ahhoz túlságosan érdekelni kezdett minden, ami körülöttem zajlik és legyen ez bármi, kétségtelenül a részese vagyok.
A reggeli órákban, még nyitás előtt megyek az üzletbe. Két szélsőség között hullámzok, az emlékeimben és a jelenlegi életemben, merthogy a kettő nem igazán összeegyeztethető még épp ésszel számomra, de dolgozok rajta. Ahogy benyitok az üzletbe, hirtelen felfogom, hogy miért ezt a nevet adtam a boltnak... Csodálatos, de komolyan, a felerősödő kattogásról nem is beszélve. Én azt hittem, hogy én vagyok az első, aki nyit így korán reggel, de ahogy beljebb megyek, szembetalálkozok az egyik alkalmazottammal, aki egészen vidám, isten se tudja, miért már megint.
- Helló Főnök, mi a helyzet? - Nincs helyzet. - Csak a kattogás ne erősödne!
-
Mi van a kezeden? - állít meg még mielőtt eltűnhetnék az irodámba. Megtorpanok és a kampóra nézek.
-
Ohh, ez? - mutatom fel a fémet. Kiváló minőségű rozsdamentes acél mellesleg.
-
Ez a cucc nem a kezemen van, hanem az helyett. Ez maga a kezem, ha nem látnád... - Próbálom neki magyarázni, de látom rajta, hogy szemei egyre inkább ködösödnek el és ha nem teszek valamit, ötezer kérdést fog talicskával rámzúdítani az elkövetkező pár percben.
-
Á, felejtsd el, így csak könnyebb kikötni a hajót... tudod, megkönnyíti az életet - hagylatyolok neki össze-vissza, ő elkezd bólogatni, de hétszentség, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Mindegy, inkább megindulok az irodám felé, aztán eszembe jut Felix, úgyhogy megtorpanok és hátrálva pár lépést kidugom az orrom a fal takarásából. A csávó még mindig ugyanolyan pózban áll, ahogy hagytam.
-
Egyébként, ha jön Felix, küldd már be az irodámba, jó? - Újabb bólogatást kapok válaszként, nyakamat rá merem tenni, hogy még mindig a kampómot van leragadva. Pedig még csak nem is a teljes igazságot tudta meg.
Magamra csukva az irodám ajtaját aztán nyerek egy kis időt, hogy tovább emésszem az életemet. Ezúttal még nem veszek elő két sört a hűtőből, csak egy jó dohányt kerítek elő a fiúkból, hogy meggyújtsam és elfüstöljem a hátralévő percekben, míg a drága magány hozza rám a csendet.
Fél óra múltva hallom, hogy benyit Felix, mire előre dőlök a kényelmes, ám veszettül nyikorgó hintaszékemben. Őszintén mondom, örülök, hogy itt van.
-
Áh, Felix! Öhm, foglalj helyet... - mutatok az irodaasztal egyik székére, míg én felállok a hinteszékből és elfoglalom a vele szemben lévő, eredeti helyemet, ahol akkor szoktam ülni, ha menőn akarok kinézni.
-
Sikerült bejutni a szerkesztőségre? - nézek rá úgy, mintha mi sem történt volna az utóbbi találkozásunk óta.
Legutóbbi képek
