Az incidens óta teljesen máshogy telnek a napjaim, mint azelőtt… Persze a reggeli készülődés, Richard fogadása és egyúttal a halak eladása… nem változott… de miután lerendeztük az üzletet… más szóval, megvolt az adás-vétel… következő lépés az lenne, hogy már hajóznék is ki a vízre. Nem… még vagy egy-két órát a kikötőben töltök. Várok. Várok… nem is tudom… a csodára, mert abban reménykedek, hogy megtalálom a tolvajt, aki meglopott és megrongálta a hálómat. Igen… a csodára… valljuk be, nem hiszem, hogy bármilyen szerencsém is lenne, ilyen szempontból. Azt hallottam, hogy a bűnözők mindig visszatérnek a tetthelyre… de lehet, ez csak elméletben van így, és a valóság teljesen más. Előfordulhat, hogy feleslegesen kémlelem a környéket.
Nagyot sóhajtok, majd egy újabb strigulát húzok a hajónapló utolsó lapjára… – Ma reggel sem találtam rá… – Egy gyors mozdulattal csukom be a kis könyvecskét. Hangot is ad, ahogyan a napló két vége összeér. – Négy nap telt el… – Állapítom meg a kis vonalak alapján. A szekrényhez sétálok elég kedvetlenül. Kinyitom azt, majd a könyvet behelyezem a megszokott helyére. – Rendben, Melody! Lassan indulunk is. – Simítom meg a falat… végül a kabinból kilépve, haladok a leengedett rámpa felé. Hiába nézelődtem a hajóról, azt nem emeltem be. A szerkezet segítségével legalább kettő percbe telik, míg a stég és a hajó közé teszi azt az emelkedőt, hogy le illetve fel tudjunk szállni… így időt spóroltam vele. Útközben a köteleket ellenőriztem… mindennek tökéletesnek kell lennie, mert bármikor lehet tragédia. Jön egy vihar és a hajóval együtt borulunk a vízbe… hmm… ha jobban belegondolok, egyszer sem fordult elő semmi hasonló. Nem. Sőt, még felhőket sem lehet látni az égen. Egyet sem. Ilyenkor lehet áldás az időjárás, viszont a túlzott meleg sem tesz jót. Főleg, ha hosszabb időt tölt az ember a hajó fedélzetén… az árnyék hiánya azért megviseli a szervezetet…
Leérkezve a mólón haladtam egészen az ottani kötelekig, melyekkel a hajót rögzítettem oda, hogy el ne sodorja a víz az éjszaka alatt… bár a vasmacska sem engedte volna, viszont az csak fél megoldás, mert ha eltávolodik a stégtől, akkor maximum egy csónak segítségével tudnánk feljutni Melody-ra…
A köteleket lazítottam meg és közben a vállam köré tekertem, hogy majd könnyen fel tudjam vinni a fedélzetre. Már majdnem végeztem, amikor egy erőteljes nyomást kezdtem érezni a jobb vállamon. Konkrétan azt hittem, hogy valaki le akar kényszeríteni a földre. A fejemet hátra fordítottam és a látványtól szinte a testem magától mozdult. Egy nőt pillantottam meg, aki épp megcsúszott egy hínárban. – Ohh, hoppá… Segítek! – Nyúltam a karja után, így időben kaptam el őt. Nem csodálkoztam az egész miatt, mivel egy olyan lábbelivel kész életveszély a kikötő területére lépni. – Nem tesz semmit! Minden rendben van, hölgyem? – Tettem fel udvariasan a kérdést, de láttam, hogy a cipője sarka letörött, így felesleges volt. Ügyesen egyensúlyozott, pont ezért nem is engedtem el, nem akartam, hogy elessen. – Mi já… – Kérdeztem volna tőle, hogy mi szél hozta, azonban bemutatkozott és a halak érdekelték. – Felix Wright! Nem gondoltam volna, hogy egy ennyire csinos hölgyet, érdeklik a halak! – Mosolyogtam rá. – Nos, sajnos kifogytam… Az imént adtam el mindet. De délután öt fele tudok hozni még, ha a kedves vásárlónak megfelel! – Próbáltam poénkodni, még nevettem is hozzá. – Rendben, viccet félretéve… a halakon kívül miben lehetek a szolgálatára? – Kérdeztem tőle. Mivel a Szerkesztőségtől jött, így sejtem, hogy a rablásról szeretne majd érdeklődni... emiatt vártam a válaszát, hogy beigazolódjon a "gyanúm".

Gyufafejű. Talán a legelterjedtebb kedves megszólítás, amit a vörös loknik az ember fejére hoznak. Nos, általában. Talán a  legjobb a sztereotípiákban, hogy az emberek kesztyűs kézzel bánnak veled. A lángoló haj mellett, tele vagy lángoló dühvel, amit nem tudsz féken tartani, temperamentumos vagy, ami a szíveden a szádon, boszorkány vagy, vámpír,  bla bla bla. Pedig a vörös szexi.
Most biztosan őrültnek gondol mindenki, aki rám vet egy pillantást. Ahogy magamban vigyorogva csóválom a fejem, mintha legalábbis stand up műsort hallgatnék. Talán jobban járnék vele, mint azzal, hogy hagyom a gondolataimat ide oda csapongani, egyik sarokból a másikba futni, és értelmetlenül - röhejesen - viselkedni. Arról már nem is beszélve, hogy a csendes utcán minden lépésemnél fülsüketítően hangosan koppan a magassarkú, és már magamat kergetem vele az elmebajba. Csakhogy... professzionálisan akartam kinézni. Tornacipő helyett magassarkú, és még arra is figyeltem, hogy a dzsekim színe passzoljon a lábbelimhez. Bár kétlem, hogy a szettem összeállításának minősége bármekkora mértékben hozzásegít majd a mai nap sikerességéhez.
Amióta ismét képes vagyok hangokat kicsikarni magamból a bizonyítási vágyam túlnőtt rajtam. Ez a fő oka annak, hogy most itt vagyok hajnalok hajnalán a vízparton, a kikötő kellős közepén, holott már abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet -e, amire készülök. Vajon megéri -e kutatni egy halászt, és arról kérdezősködni, nem -e tudja véletlenül, mégis miért rabolhatták ki. Ennél talán csak az a nagyobb butaság, ha elkezdem elhinni hogy bármi összefüggés lehet az ügyek között, amiknek papírjai az irodai asztalomon hevernek szanaszét szórva. Sosem voltam valami rendmániás. A káosz az én rendem. Oké, Dee, mély levegő. Menni fog.
Egy másodperc talán, annak a töredék része, amíg a szempilláim az arcomat súrolják, lassan telik a tüdőm az éltető oxigénnel, magamban pedig számolni kezdek. Érzem, hogy izzad a tenyerem, és egészen biztos vagyok benne, hogy ha most szólalnék meg, talán még a hangom is megremegne. Csak pár lépés választ el a hajótól, amit pár napja alaposan megnéztem magamnak, és a férfitól, akit egy pillanatra látni véltem, mielőtt azon az éjszakán elhagytam a kikötőt. Most pedig itt lennék, tíz lépésnyire tőle, és mintha bunkósbottal vágtak volna fejbe. Zsong a fejem, és egy cseppnyi remegés fut végig rajtam. Három kérdés, Dee. Három kérdés, aztán sarkon fordulsz, és továbbállsz. Ne most gyere a szociális fóbiáddal. Megrázom kissé a fejem, és elindulok felé. Kihúzom magam, próbálok kevésbé ijedt kislány ábrázatot magamra ölteni, már nyújtanám a kezem, hogy megkocogtassam a vállát, amikor a szerencsétlenség Istennőjévé avatom magam. Na, persze, csak a gondoltaimban, mert ez az első, ami beugrik, amint megérzem, hogy meginog alattam a talaj. Mármint, szó szerint, kicsúszik alólam, és ösztönösen a hozzám legközelebb álló dologba kapaszkodok - kár, hogy ez a dolog egy hús-vér ember, aki ki tudja mit gondol magában, ahogy mint egy kis majom csimpaszkodok belé egyetlen másodpercig. Talán tovább, szégyenemben végig kellett gondolnom elsüllyedni, vagy vízbe fulladni lenne most jobb megoldás.
- Francba, sajnálom én... - amennyire csak lehet magabiztosan próbálok egyensúlyozni a kitört cipősarkam ellenére is. Ezt neked magassarkú, önbizalom, meg a többi nyalánkság - Nem így akartam lerohanni, elnézést - őszintén nem tudom, a helyében mégis hogy reagálnék, de nem azért jöttem, hogy hebegjek habogjak, és egy cipősarok az utamba álljon, szóval ha csak el nem küldött még a fenébe, amin nem lepődnék meg, azért még bemutatkozok, és ha lehet a legfurább mondattal zárom a mondandómat. Istenre esküszöm, ha megérti mi ezzel a célom meghívom egy kávéra.
- Cordelia Belmont, a Szerkesztőségtől. A... halak, igen a halak miatt jöttem - valaki tapsolja meg ezt a professzionális vöröst! Nevetséges.