Hová forduljon az ember - ismétli megint az ismerős.
Borostás arca mintha látna, de szeme semmit se néz, akár a halé.
Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily alapos, erős!
Meghalni semmiért sem tudna, de ha villamos ütné el,
bátran állna a halál elé.

Most mondjam, hogy hosszú volt az út idáig, vagy azt, hogy büszke vagyok magamra és arra, amit elértem? Vagy dicsekedjek másoknak arról, hogy kinek is vagyok a testvére, és hogy ez igazán várható volt? De én csak annyit kérdezek ehelyett, hogy mi értelme ennek az egésznek? Az ember él egy életet, ami boldogsággal tölti el, majd az élet gondol egyet, és azt mondja: ebből elég. Talán ezért mondják azt, hogy az élet egy háború. De az ellenfél mindig rejtve marad. Elvégre, kivel küzdenék? A nálunk hatalmasabb erők ellen felesleges, mások ugyanúgy nem érnek semmit sem, ahogy mi, minden más pedig hiábavalóság. A háborút magad ellen vívod, de aki sosem kerülhet ki győztesen, az is te leszel, nem csak a két fél.

Kibámulok a sötétségbe. Minden feketébe öltözött, mintha érezné, mekkora gyász fogott el egy évvel ezelőtt, és velem együtt kitartana. Ez badarság természetesen, fals elmélet. A világ rendje, hogy éjszaka és nappal más külsőt ölt magára a föld. Semmi köze hozzám. Hisz az egész világnak semmi köze hozzám.

Úgy érzem magam, mintha minden az én hibám lenne, holott tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy erről szó sincs. Az érzéseim fele egy rossz vicc, kifacsart emlékezet egy hajdan még boldog nevetésről, amely a testvéremé volt. Keserű szájíz egy tábla tejcsokoládéba harapva. Mert az élet elveszi az édességet, elveszi az örömöket, macskaként fújtat rád, lámaként leköp, tehénként kérődzik rajtad, majd a keselyűk elé dob, hogy lemarják rólad az utolsó apró húscafatot is. Inkább meg kellene halni, akkor elmúlna az érzés, de ugyan mivel lenne jobb?

Elhúzom a függönyt, hogy ne világítson be ablakomon a Hold. Mintha Tadashi figyelne odafentről, és próbálná bennem tartani a lelket, holott még nem megy. Annyi idő eltelt már a halálát követően, mégsem vagyok képes továbblépni. Akármennyire próbál a csapat támogatóan fellépni a témával kapcsolatban. Persze, kiállunk egymásért, de jelenleg ugyanolyan hitvány munkavállalónak érzem magam mellettük, mintha egy gyári szalagmunkást felküldtek volna a pénzügyi osztályra némi bérszámfejtésre. Muszáj volt kiszakadnom ebből, muszáj volt kicsit tartanom a távolságot és más emberekkel találkoznom. Másokkal, akikhez eddig semmi közöm nem volt, és talán képesek egy olyan ajtót kinyitni bennem, amely mögött jótékonyan eltűnhetek a gondjaim elől.

Hiú remények, igaz? Vajon meddig ringathatom magam abba a hitbe, hogy a magányos feltalálói lét célravezető egy több emberből álló vállalkozás esetén? Vajon meddig érzem magamban a Tadashi miatt tátongó légüres teret, amelyet egyszerűen semmivel nem tudtam betömni? Vajon érdemes egyáltalán azon fáradoznom, hogy túllépjek ezen, vagy csak… vagy csak véget kellene vetnem ennek az egésznek? Egyszerűn, gyorsan… És akkor a halál talán kíméletes lenne, és újra összehozna bennünket. De ezt nem akarná ő sem, csak elszomorítanám, ha követném őt. Muszáj lesz kitartanom, pedig képtelen vagyok rá.

moodboard


✦ Rendkívül intelligenciával rendelkezel nincs olyan kütyü, amit ha megálmodnál az elmédben ne tudnád ténylegesen megvalósítani.
✦ Emlékezeted visszatérésével a küzdősportokban szerzett kiképzésed is visszatér hozzád.