Most örülj, hogy van ki vár,
és a két karjába zár.

Mind tudjuk azt, miféle jelentőséggel bír az otthon melege, a szülők gondviselése, a testvérek verekedése. Mind a családi élet része, nem hagyható el, nem fosztható meg tőle a gyermek. Az egyedülieknek nehezebb. Az egyedüli szülőnek, és az egyedüli gyermeknek. Nem lehet megbirkózni a muszájból végzett munkával, a nélkülözéssel, a tehetség mellékességével és azzal, hogy nehéz megértenie egy kiegyensúlyozott családból érkezőnek, milyen is az, amikor a gyermek ugyanúgy dolgozik, mint a szülő. Egy nő nem keres annyit, mint egy férfi, mindig így volt. A tehetség is addig fontos, míg eladható. A kis faragott figura szép, lefestve bájos egy tizenévestől, a kalap a szutykos macskakövön pedig mindig piszkos marad, és gyenge, üres. Elszáll, ha az ember nem vigyáz.
Az otthon melege nem elérhető mindig. A fából csinálunk tüzet, de a gyereknek nem szabad elpazarolni azt. Tiltja az atyai szigor. 'Csak tanulj és légy jó.' Nincs hát nagy tűz, sem kreativitás. Hónap közepe van, és már csak pár szál gyufa maradt a dobozban, pár szál hasított fa a szín alatt. A takaró is elég ilyenkor, az egy ágy áldás, az ölelő karok ereje és melege pedig életet ment. Minden alkalommal. De mi van azzal, akinek nem forró ölelés jut az egyedüli szülőtől, csak magány.

Nem kell, hogy eltitkold,
mi a lelkedből szólt.

'Tűrd csendben az életet.' Apám mindig óva intett a világ magamra haragításától. Jót akart, féltett, és félt. Nem ismerte a világot. Nem az enyémet, csak a sajátját. Mégis hallgattam rá, és csendben voltam bábukkal, festékkel, érzelmekkel és az aznapi újság receptjeivel vagy rejtvényeivel. Azt akartam, hogy jobb legyen a világ, általam. Tanultam, terveket dolgoztam ki, majd elégettem őket, és tanultam. Kerültem az embereket. Nem értettek meg, én sem őket. Először csak egy fiú, majd még egy, és soha senki rajtuk kívül. Nem bántam. Csendben voltam sokáig, aztán döntöttem. Nem kiabáltam. Nem akartam, hogy apám féltsen. A hallgatás beleegyezés. Én nem értek egyet sok mindennel, mégis hallgatag vagyok. A fiókban és szívben forgács, festék, hangok művészi egybefonódása, a véső karcolásának ritmusa, lüktetések zaklatottsága. A felszín csak halk, tiszteletteljes, óvatosan érző. Így biztonságos.


Rám tör a hajnal,
nem lesz már ugyanaz a nap sosem.

Új nap, új remények, utak, lehetőségek. Minden nap új küzdelmek, új csaták és újabb bukások. Hogy a remény már elveszett a világban, biztosra veszem. Nyerni ember nem tud a lélek ellen, az érzelmek ellen, Isten ellen. Csak ember ellen, ész ellen, de az nem harc. Az nem küzdelem, ha az ember sakkozik. A hegedű keserves sírásába, boldogan vinnyogó hangjába lehet beleőszülni és beleszeretni. Az érzelem irányít, az ész visszafog. Hajnalban pedig nincs ész, csak könnyek. Ha nem könnyek, vércseppek. Ha nem vér, csak törmelék. De ha az sem, megteszi a halál is. Méltatlan a vezekléshez, de reményt már nem kelt. Nem hagy új napot, nem tör be az élet keservei, emberi játszmái közé a lelket nyújtó hajnal.
Nincs ébredés nélküled. Nincs ébredés fájdalom nélkül. Szenvedni kell, vezekelni, kiadni gyomrom tartalmát. Az sem elég. Semmi sem elég, mindig más kell, de te már nem vagy itt. Te már máshol vagy, máshol kelsz, máshol kell lenned.
Nem hibáztatlak. Nincs hozzá jogom. Fordított esetben lenne, de így eladtam a lehetőséget, és vásároltam az árán egy látszatot. Vásároltam egy boldog életet. Hirtelen, elméből. Emberi befolyás, nem a lélek üzenete volt mindez. Bocsáss meg, kedvesem, de mást nem tehettem. Így kellett lennie. Egyikünk pályája sem törik így szét. A szív majd begyógyul. A halál gyógyszer lehet még, de ne essünk kétségbe. A vacsoraasztalnál semmiképp, az idilli hármasban.
Mikor hangod ébresztett fel.
A reggel hallott első pisszenések az egész napra kihatnak. Mikor te ébresztettél, halkan suttogtál, meghatároztad, bearanyoztad a napomat. Nem volt többé semmi, ami elvehette a kedvem az élettől. Pedig az élet kegyetlen, szeszélyes játékos. Sosem ad, mindig vesz, és csak ritkán köt alkut, mi előnyös az embernek. Jól emlékszem azokra a reggelekre. Mindig én aludtam tovább. Nem volt, hogy hamarabb keltem fel. Soha. Nem is akartam. Mindig téged akartalak először meghallani. Bevett szokásom volt. A kávé, a reggeli mellékes volt. Sosem kellett. A hangod annál inkább. Kardinális szempont, a boldogság hozója.
Már nem hallom a hangod, csak ilyenkor, hármasban. Egy csésze tea, régi történetek a személy teljes hiányával elmesélve, csokoládés sütemények széles választéka és segélykérő pillantások rejtett jelenléte. Hangom hozzád, érted szól. Könyörgök minden betűmmel. Bocsánatért, törődésért, érzelmekért, egy szebb jövőért. De az élet kegyetlen, és nem alkuszik. A lélekkel soha, csak az elmével. Nem hallunk már.

Csak álmom mélyén őrzöm a lángot még.

Érdemes-e vajon emlékezni? Attól függ, mire. Sokak szerint semmire. Szerintem mindenre. Abból tanul az ember. Abból építkezik. Azt szövi bele álmaiba a vágy mellett. Mert az álom nem az élet. Az álom ad, sosem vesz el. Az álom könyörületes, enged emlékezni a kellemesre. Ad, és csak ad mindig, hogy gyarapodjon az ember boldogságban, bizalomban, egyensúlyban és értelemben. Mert ez nem az élet, mégis jelen van az elme. Az álom beengedte az éji birodalomba. Az álom nem embertelen, nem isteni, nem lelki és nem testi. Az álom csak álom. Táplál, ad, néha viszont mégis minden a felsoroltak közül. Egyszerre is akár. Néha elvesz, szipolyoz, megrémít, vagy feltár. Üldöz, mardos minden képkocka, és csak annyit lehelsz az éj leple alatt: 'Elég!' Máskor pedig, ha téged vetít, csak azt mondom: 'Tovább!' Tovább a végtelenbe, tovább a pokolba, a mennyországba, a földön és a föld alatt ezerszer is. Csak tovább, ismét veled, akivel annyi mindent megéltünk. Aki felkorbácsolt a sztoikus hallgatásból. Aki robbant, zúz, épít, és leginkább szeret. Szeretett.

Már mindent elfújt a szél.


✦ Rendkívüli fizikai erővel rendelkezel, képes vagy megmozdítani a testtömeged százszorosát is.