i think we should talk

Nem tudom, hogy vajon minden ember számára ilyen fura koncepció volt-e a harag. Olykor a semmiből jött és mindenen uralkodott, máskor visszahúzódott és csak összezavart. Haragnak nevezhető ez még, vagy már csak valami keserű érzés a csalódottság és a megbánás között? Ugyanaz az érzelem-e, vagy két egymással vetélkedő állapot? Az a baj, hogy valójában nem akartam haragudni Ragnarra, de ez egyfajta önvédelmi mechanizmus is volt - magamra sem akartam haragudni, fájt így elcsúfítani a közös emlékeinket.
Talán sokkal nagyobb problémám volt a ragaszkodással, mint a haraggal.
Mégis mosolyra húzódik a szám a bókot hallva - mosolyra, a szomorú fajtából. Árnyéka annak a kifejezésnek, amivel a megismerkedésünk elején reagáltam rá, de azzal is erős ellentétben áll, amikor megbántottságomban távolságtartásba burkolóztam. Keresem a középutat, keresem azt, ahogy ebben a helyzetben viselkednem kellene.
Utálom, hogy a szabadkozását hallva tudatosul bennem, hogy valószínűleg ő is ugyanígy érez.
- Semmi baj - nyugtatom meg és óvatosan a pultra teszem a virágokat, kettőnk közé. Majd hozok neki egy vázát, de jelenleg nem akarom megszakítani a beszélgetésünket, ragaszkodom ehhez az óvatos, udvariaskodó játszmához amibe fogtunk. Törékenynek tűnik.
- Igen, valóban - értek vele egyet, mert bár üzleti szempontból talán nem kéne osztanom az álláspontját, a csendes időszakoknak is megvolt a maga bája, az emberek így is jól érezték magukat.
Azonnal megérzem, hogy a falaim lejjebb ereszkednek, amikor a gyerekekről kezd mesélni, mégsem tehetek ellene. Nagyon megszerettem az otthon lakóit, ami miatt azonnal elönt a bűntudat, hogy ilyen régen voltam látogatóban utoljára, függetlenül attól, hogy ez volt-e a szándéka vagy sem. Nem akarom, hogy ez így maradjon, a gyerekek nem tehetnek semmiről. Ők is hiányoztak nekem - és félre kell kapnom a tekintetem, mert nem akarok válaszolni a férfi szemében kavargó érzésekre. Rossz érzés volt, nyomta a szívem.
- Remekül hangzik, szerintem odatelefonálok majd és beugrom a hétvégén - bukik ki belőlem rövid gondolkodás után. Szerettem volna látni a gyerekeket, de egyértelművé akartam tenni, hogy egyedül mennék, miattuk és nem miatta. Fájt így meghúzni ezt a határt, de elhatároztam magam és igyekeztem tartani magam hozzá.
Talán az a baj, hogy mindig is voltak köztünk határok. Nem ilyen élesek, és nem ilyen közel a felszínhez, de ha pár lépést tettünk hátra, oda már nem tudott követni bennünket a másik. És úgy éreztem, hogy Ragnar határai mögött nagyon súlyos árnyak húzódtak, amik közé nem tudott nekem helyet szorítani. Bármennyire is önző érzés volt a részemről, mégis fájdalmat okozott ezzel. És én is neki, amikor mégis arra kértem, hogy engedjen közéjük, pedig nem tudta garantálni (és nem is várhattam tőle) hogy nem sérülünk meg. Mindketten megsérültünk.
Némileg bánom, hogy nem köthetem le a kezeimet azzal, hogy csinálok neki egy italt, de nem lep meg a válasza. Szerintem én egy kortyot se lennék képes jelenleg leerőszakolni a torkomon.
Közelebb hajol és tudom, hogy mi következik, tudom hogy azért van itt, hogy arról beszéljünk ami történt és minden félelmem ellenére azon kapom magam, hogy hallani akarom, mit szeretne mondani.
Ez a várakozás az arcomra is kiülhet, de nem törődök vele. Nem elvárásaim vannak felé, egyszerűen csak szeretném megérteni.
De naiv voltam. Azt hittem, hogy fel vagyok készülve arra, amit mondani fog de hamar kiderül, hogy tévedtem. Talán inkább egy magyarázatra számítottam, okokra vagy kifogásokra, nem számít, vagy azokra a válaszokra amiket eddig nem kaptam meg. Az igazságra, hazugságok helyett. De a bocsánatkérése valahogy még rosszabb, az őszintesége a falam repedései közé férkőzik, feszíteni kezdi a mellkasomat.
Összepréselem az ajkaimat, hogy ne szakítsam félbe, ne vágjak a szavaiba.
Az érzéseim nem egy zavaros vízben úsztak, mint ahogy eddig képzeltem, nem, le voltak ülepedve valahol mélyen bennem, és most kavarodtak fel újra, átláthatatlan zűrzavart kuszálva körém. De nem, nem hagyom hogy elsodorjon a káosz, megvárom amíg kisimulnak az érzéseim annyira, hogy bele tudjak kapaszkodni a korábbi elhatározásomba és csak utána szólalok meg.
- Szerintem ez volt az a második esély, amit szerettél volna.
Erős és kegyetlen kijelentésnek tűnik, de csak egy pillanatra ingok meg abban, hogy a megérzéseimre hallgassak.
Furcsa érzés volt hagyni, hogy összemosódjon a régi életem a mostanival. A régi? Melyik volt a valódi? Néha még keresnem kellett ezeket a különbségeket, ezért könnyű volt belezavarodni a párhuzamokba. Nekem nem volt soha különleges képességem, mint a nővéremnek, de a megérzéseimben egyszer már meg kellett tanulnom újra megbízni.
Ostobán ragaszkodtam ahhoz, hogy erre most is támaszkodhatok.
De amit Hans tett velünk Arendelle-ben és amit Ragnar tett itt velem Suncrestben két teljesen különböző dolog volt, ezért így folytatom:
- Nem akarok rád haragudni. Nem akarom gyűlöletre cserélni azokat az érzéseket, amiket érzek és nem is fogom. - Őszinte kijelentés volt, de tudtam, és szerintem ő is tudta, hogy hogyan fogom folytatni. - De nem folytathatjuk ott, ahol félbemaradt mielőtt elromlott. Nem is tudom melyik ponthoz kellene ehhez visszanyúlnunk, vagy ha tudnánk is, akkor vajon hányszor kéne oda visszatérnünk? A bizalom nem olyasmi, amit tiszta alapon tudnánk elkezdeni újraépíteni.
És nem azzal volt a baj, hogy egyáltalán nem tudtam már bízni benne, mert nem úgy tört össze a bizalmam, mint azon a fagyos éjszakán a kandalló előtt. Nem, ez a bizalom megingott, elbizonytalanodott. Sérülékeny volt. Ő nem tudott bízni bennem, de hogyan tanítsam meg erre úgy, hogy én is bizonytalan lábakon állok? Úgy érzem mintha elkerülhetetlen lenne, hogy újra és újra elbukjunk.
Mégis... Kegyetlenségnek tűnt meg sem próbálni. Nem volt rám jellemző, hogy ne próbálkozzak, hogy ha elesek akkor újra és újra neki ne fussak és valószínűleg pont ezt tettem volna, ha az emlékeim között nem jelent volna meg egy olyan élet, amihez azóta is visszahúzott a szívem. És így nem játszhattam ezt a próba-szerencse játékot Ragnarral.
- Szerinted tudnánk barátok lenni? Várj... Inkább máshogy fogalmazok: biztos vagy benne, hogy barátoknak kellene maradnunk?
Nekem is hiányzott mindaz amiről beszélt. De még ennél is jobban hiányzott belőlem valami más. És nem voltam benne biztos, hogy ezt együtt kellene keresnünk, hogy ne ártanánk út közben egymásnak többet, mint amennyit segíteni tudunk. De a régi Hans-szal ellentétben, akinek talán sosem ajánlottam volna fel a segítségem, Ragnarnak valamiért nem tudtam hátat fordítani.  

◉ 991 szó ● remélem, tetszik!  ◉

i think we should talk

Nem állítom, hogy a saját irodámban rejtőzködtem (mert csak a folyosóig jutottam) de amikor vissza akartam menni a bárba, épp akkor lépett be a bejárati ajtón és én... jobbnak láttam elbújni.
Csak amíg összeszedem magam.
Nem féltem Ragnartól és nem is azért pánikoltam be, mert ennyire nem akartam őt látni. Ennél a dolog sokkal... bonyolultabb volt. Rengeteg ellentmondásos érzelem kavargott bennem vele kapcsolatban de még semmi sem volt elég meggyőző ahhoz, hogy ki tudjam őt zárni a gondolataim közül. Vagy hogy ne akarjak beszélni vele. Egyedül attól féltem, hogy megint elkövetem ugyanazt a hibát és elfelejtek ésszerűen viselkedni a közelében.
Elég nevetséges volt, mert már párszor eldöntöttem, hogy távolságot tartok tőle, de eddig nem igazán működött.
Pedig szinte mindig ugyanaz volt a menetrend: ő minden délután eljött, én mindig udvariasan köszöntem, elkészítettem az italát ha én voltam aznap a pultban és kerültem, hogy udvarias csevejnél többre kerüljön sor köztünk.
És ez borzasztóan nehéz volt.
Mert emlékeztem arra, milyen volt, amikor majd' kiugrottam a bőrömből amikor megláttam, amikor kétségek nélkül léptem oda hozzá, hogy köszöntsem és a munkaidőm rovására is odaültem hozzá amikor csak adódott pár szabad percem vagy épp végigbeszélgettük az üresebb délutánokat. Egy részem még most is ezt szeretné.
Egy másik részem viszont tudja, hogy bármilyen jól működtünk együtt, épp annyira tudtunk rosszul is. Ebbe beletörődni viszont még mindig túl fájdalmas volt.
Most mégis mit csinálok? Menekülök?
Kell pár perc, hogy eldöntsem mit fogok csinálni, ha beszélni akar. Vagy ha nem akar beszélni... Vagy ha én nem akarok beszélni...
De az ő kitartása töretlen volt, az én ellenállásom már kevésbé, és tudtam, hogy ha most azt mondja beszéljük meg a dolgokat, nem fogok tudni hátat fordítani. Természetellenes volt ez a távolságtartás. Talán csak az volt a baj, hogy egyikünk se tudta, hogyan is kellene ennek nekikezdeni úgy, hogy ne vesszünk össze újra. Pedig szerintem egyikünk sem akart veszekedni.
Talán ideje lenne megpróbálni.
Veszek egy mély lélegzetet és ellenállok a késztetésnek, hogy megigazítsam a hajam mielőtt kilépek a bártérbe. Egyből a pult felé indulok, ahol Ragnar is vár és lelassítom a lépteimet. Nem teszek úgy, mintha más dolgom lenne és az az opció valahogy sosem létezett, hogy tudomást se vegyek róla.
- Szia! - viszonzom a köszönést és fel vagyok készülve arra, hogy mosolyt kell varázsoljak az arcomra, de egy óvatos fajta már rég az arcomon ül, mikor észreveszem a virágokat. Az az áruló szívem is gyorsabban kalapál, nem felejtette el, milyen szabálytalan ütemre szokott rá Ragnar mellett, de én tudom, hogy ez az izgatottság most más, hogy sokkal több benne a bizonytalanság és izgalom helyett jelenleg inkább az aggodalom táplálja.
Elfogadom a csokrot és kihasználom az alkalmat arra, hogy az arca helyett pár pillanatig a növényekben gyönyörködjek. Imádom a virágokat, ha kellene se tudnék kedvencet választani, a sárga pedig a kedvenc színem. Ezt ő is tudja.
És ezek a szépségek itt most nagyon erősen igyekeznek elfelejtetni velem, hogy jelenleg egyébként neheztelnem kellene rá. De a baj része volt az is, hogy túl jól álltak neki az ilyen gesztusok.
- Nagyon szép, köszönöm! - ismerem el megenyhülve és közben újra ránézek, az arcát fürkészve keresem a tettei mögött húzódó szándékot.
Azzal nyugtatom magam, hogy a virágok nem tehetnek semmiről és egyébként sem csak Ragnar hibázott - engem is folyamatosan kísértett a bűntudat és utáltam, hogy úgy tűnt ezek az emészthetetlen érzések vették át az uralmat abban, ahogy a másikról gondolkodtunk.
Nem tettem még le a csokrot, de mintha az egyik rózsa hiú mosollyal kérdezte volna tőlem, hogy egyáltalán megérdemlem-e?
Nagyot nyeltem.
- Jól, tudod, csak a szokásos, vagy pörgés van, vagy ördögszekereket kergetünk - hadarom a választ, de az agyam közben azon tűnődik, vajon csak nekem ilyen nehéz-e ez a közöttünk húzódó távolság, ami kevesebb mintha idegenek lennénk, de több, mint ami akkor volt normális, amikor minden rendben volt. Hogy áthidalhatatlannak tűnik, pedig ha kinyújtanám karomat, akár meg is érinthetném.
- Hogy vannak a gyerekek? Minden rendben van az otthonban? - érdeklődöm inkább én is, mert az udvariasság remek biztonsági játéknak tűnik.
Sosem voltam ideges típus, bárkivel el tudtam engedni magam és nem féltem kapcsolódni másokhoz. Nem akartam úgy viselkedni vele sem, mintha ez másként lenne, de a torkomat keserű gombóc szorította el ha felidéztem az utolsó valódi beszélgetésünket.
Hol rontottuk el?
- Innál valamit? - kérdezem inkább meg, a szívemet nyomó valódi kérdés feltevése helyett.

◉ 681 szó ●remélem, tetszik!  ◉