Néha úgy érzem, mintha minden és mindenki összeesküdött volna ellenünk. Persze tudom, hogy egyáltalán nem ez a helyzet, Mégis nehéz, hiszen gyakorlatilag ketten vagyunk mindenki ellen. A családjaink tiltanak minket egymástól, bár arra még nem sikerült rájönnöm, hogy mégis mi a problémájuk azzal, ha Joyjal töltöm az időmet. Ráadásul anyával sem sikerült megegyeznem, így azt hiszem, rá sem számíthatok. Pedig azt hittem, vele talán sikerül egyezséget kötnöm, de... hát legyen. Szóval most ketten vagyunk a világ ellen, de legalább mi összetartunk. Remélem, még sokáig így is lesz, mert nem tudom mit csinálnék, ha Őt is elveszíteném.
- Nincs veszve minden, bár tény, hogy nem sok esélyt látok rá, hogy anya a mi oldalunkra állna ahelyett, hogy a húgomra és apára koncentrálna. Néha olyan, mintha én csak muszájból lennék a családban, de hogy egyébként mindegy lenne, ha nem lennék. Ezt persze nem mondom nekik, mert bőven sok gond van már a húgommal is.
Egy halk sóhaj szakad ki belőlem, ahogy elhagyják a számat az utolsó szavak is. Fura, hogy meg tud könnyebbülni az ember, ha elmondhatja a gondjait valakinek. Örülök, hogy Joy mellettem van, és tényleg számíthatok rá, nem csak úgy mondja. Érzem, hogy tényleg segíteni szeretne, de egyelőre még nem tudom, hogy is adhatnám tudtára, mi a helyzet. Vagy egyáltalán elmondhatom -e neki valaha ezeket a dolgokat. Nem szeretném, ha ő is megutálna, vagy elfordulna tőlem emiatt. Ugyanakkor nem tudom meddig bírom még úgy cipelni ezt az egészet, hogy nem tud róla senki sem.
- Tudom, és köszönöm! Amikor készen állok rá, hogy elmondjam, akkor szólni fogok! Megígérem, jó?
Nem szeretnék most ezzel foglalkozni. Végre sikerült összehozni ezt a találkozót, és nem akarom elrontani azzal, hogy problémázok. Amikor felhozza, hogy üljünk be valahova akkor legszívesebben azonnal igent mondanék neki, de eszembe jut, hogy már így is tovább maradok el otthonról, mint kellene.... nem akarok gondot.
- Nagyon jó lenne, de nem hiszem, hogy díjaznák, ha még tovább maradnék ki. Ezt se lehetne, tudod milyenek. Bár ne lennének ilyenek, és nyugodtan tudnánk találkozni! Ne haragudj, jó? Ígérem, legközelebb hamarabb összehozzuk!
Tényleg sajnálom, hogy itt kell hagynom szegényt, de... azt sem kockáztathatom meg, hogy esetleg tényleg bezárnak otthon, aztán ugrott minden tervem. Kösz, abból nem kérek. Viszont bízom benne, hogy valahogy meg tudjuk oldani, és a következő találkozót már hamarabb össze tudjuk hozni, mint ezt. Még utoljára szorosan magamhoz ölelem, adok neki egy búcsúcsókot, majd, ha egyikünk se akar mást mondani, akkor nagy nehezen kibontakozom az öleléséből, és elindulok hazafelé, még mielőtt az eddigieknél is nagyobb bajba kerülnénk.

Nem tudom, hogy pontosan mégis miért akarnak minket távol tartani egymástól, de talán rákérdezhetnék, hogy mégis miért igyekeznek annyira óvni minket egymástól. Én nem látom akadályát a dolognak és nem is értem igazán, hogy mégis mi rossz van abban, hogy mi ketten találkozunk. Önzőség, hogy nem vagyok hajlandó lemondani róla, de túlságosan sok minden köt össze minket egymáshoz, hogy csak úgy hátat fordítsak mindannak, ami kettőnk között van.
- Megvédjük egymást akármiről is legyen szó. - Nem számít, hogy mivel kell szembenéznünk, amíg itt vagyunk egymásnak nincs, amit ne tudnánk együtt leküzdeni valamilyen módon.
Talán eddig nem öntöttük szavakba az érzéseinket, de most, hogy kimondtuk úgy érzem, hogy ezzel is csak erősebb lett a kettőnk kapcsolata és ezért is bújom úgy az ölelésébe, mintha csak az életem múlna rajta.
Nem tudom, hogy mégis a szülei válásának lehetőségén kívül mégis milyen terhek nyomják a vállait, de azt tudom, hogy mindennél jobban szeretném őt megfosztani minden terhétől. Ugyanakkor, ha van valami amit nem akar velem megosztani azt nem húzhatom ki belőle erőszakkal csak reménykedhetek abban, hogy egy napon majd hajlandó lesz megosztani velem mindezeket önmagától. Addig is töretlenül ki fogok tartani mellette.
- Még nincs minden veszve akkor. Az nagyon jó lenne! - Határozottan pozitív dolog lenne, ha legalább egy valakit az oldalunkon tudhatnánk. - És megértem.. Mindenben támogatlak így is, ha ez esetleg nem lenne egyértelmű. Ha pedig úgy érzed, hogy megnyílnál a másik dologgal kapcsolatosan is, akkor itt leszek, hogy meghallgassalak. - Nem tudom, hogy mégis mi az, ami láthatóan még jobban érinti, mint a szüleinek a válása. Csak remélni tudom, hogy segíthetek neki abban, hogy feldolgozhassa azt is.
Hogy egy kicsit feldobjam a hangulatát egy aprócska puszit lehelek az ajkaira. - Mi lenne, ha megfeledkeznénk minden problémánkról és beülnénk valahová, vagy valami? - Azt hiszem, hogy mindkettőnknek szüksége van arra, hogy egy kicsit elterelődjenek a gondolatai.  

Azt hiszem, mindketten tudtuk mit vállalunk, már a kezdet kezdetén. Mármint... tudtuk, hogy nem lesz egyszerű a családi tiltások ellenére találkozni, de mindketten kimondatlanul is egyetértettünk, egyetértünk abban, hogy igenis megéri kockáztatni. Tudom, hogy Joy nem szeretné, ha bajom esne, és minden erejével azon van, hogy megakadályozza az ilyesmit. Én szintén igyekszem védeni őt. Bármitől, ami csak egy kicsit is veszélyt rejthet magában próbálom óvni... de tényleg, szó szerint bármitől. Egy dolgot kivéve: saját magamtól. Nem, arra még mindig nem tudom rávenni magam, hogy búcsút intsek ennek az egésznek, ami köztünk van, és távol tartsam magam Joytól. Jelenleg ő jelenti számomra a biztonságot és az egyetlen dolgot, ami miatt boldog vagyok. Hát hülye vagyok én, hogy megfosztom magam az egyetlen jó dologtól az életben? Na, azt biztos hogy nem!
Ezért is örülök annyira, hogy ő is így áll a helyzethez. Értem én, hogy nem szeretné, ha bajom esne, de azt hiszem, a legnagyobb bajom akkor esne, ha ő nem lenne a közelemben.
- Tudom... én sem szeretném, hogy bajunk essen. Egyikünknek sem. De azt hiszem, együtt meg tudjuk oldani, hogy ne legyen semmi gond. Egy csapat vagyunk, és csak ez számít!
Nem mondok semmi többet. Nincs szükség szavakra, a tekintetem és az ölelésem mindent elmond szavak nélkül is. Szerencsére ezzel nem vagyok egyedül, hiszen Joy szorosabbá váló ölelése és mosolya megerősíti bennem az érzést, hogy semmi rosszat nem tettem azzal, hogy szavakba öntöttem érzéseimet. Az pedig csak hab a tortán, hogy viszonozza a szavakat. Pár pillanatig nem szólok semmit, csak az ölelésébe burkolózok és élvezem a pillanatot.
- Tudom! Tudom, hogy bármit elmondhatok neked, Csak az a baj, hogy még én magam sem tudom, mi lesz ebből az egészből. A családból gyakorlatilag csak én tudok róla.. a szüleimen kívül, persze. Megpróbálom a valószínűleg lehetetlent... amikor anya elmondta, hogy válás közelbe kerültek apával alkut ígértem neki. Azt mondtam, hogy én segítek neki megpuhítani apát és a húgomat, ő pedig segít nekem. Segít nekünk... hogy könnyebben tudjunk találkozni. Még nem kaptam választ, de remélem, számíthatunk rá, hogy segít. Van még egy dolog, ami zavar, viszont azt.... azt egyelőre tényleg nem mondhatom el! Nem azért, mert nem akarom elmondani, hanem mert nem tudom. Most még nem... ne haragudj!
Nem szeretném, ha megharagudna rám amiért nem mondom el a bajomat, csak egy részét... viszont tényleg nem tudom, hogyan mondhatnám el neki anélkül, hogy esetleg őrültnek nézne. Márpedig elég nagy csoda lenne, ha azok után, hogy elmondom neki, időnként egy oroszlánt látok a tükörben nem nézne őrültnek. De minimum furának. Hát... nem hibáztatnám érte, ha így tenne.

Mindenképpen szeretném elkerülni azt a lehetőséget, hogy bármilyen okból baja essen. Nem akarok én lenni az indok, amiért keményebb eszközökhöz fordulnának a szülei, hogy elválasszanak minket egymástól. Talán azzal tudnák igazán elérni, hogy kettőnk között egy kisebb távolság jöjjön létre, ha őt bántanánk valamilyen módon, mert nem tudnám elviselni, ha miattam kerülne bajba. Mindent megtennék annak érdekében, hogy neki soha ne essen baja.
- Nem szeretnék kiszállni ebből az egészből, mert igazán fontos vagy a számomra, de ugyanakkor remélem megérted, hogy nem bírnám elviselni, ha miattam bajod esne. Nem szeretnélek bajba sodorni azzal, hogy önző módon nem vagyok hajlandó lemondani rólad. - Avagy lemondani az egyetlen dologról, ami elfeledteti velem a legsötétebb gondolataimat. A karjaiban mindig olyan biztonságban érzem magam, mint senki máséban. Mintha egy különleges buborékba vonna, amely minden kételyemet képes kizárni. Nem számít senki és semmi rajta kívül.
Következő szavaira azonban olyan erőteljesen kezd el verni a kicsi szívem, hogy szinte ki akar szakadni a mellkasomból. Akaratlanul is olyan széles mosolyra húzódnak az ajkaim, hogy szinte megfájdul az arcom, de mégsem tudom abbahagyni. Szorosabban húzom magamhoz, ami szinte már lehetetlen, de egy pár pillanatig még fürdőzöm a boldogságban mielőtt megszólalnék. - Én is szeretlek. - Tudom, hogy sosem beszéltünk arról, hogy mik is vagyunk egymás számára, de nem is éreztem, hogy szükséges lenne. Vele valahogy minden olyan szinten klikkelt a helyére, hogy nem volt szükség ilyen beszélgetésekre. Fontos volt számomra, fontosabb mint bárki. Az pedig, hogy az érzéseimet végre szavakba is önthetem így, hogy ő is megtette valahogy még különlegesebbé tette ezt a pillanatot.
- Bármit elmondhatsz nekem, Daniel. Ne fogd vissza magad azért, mert azt hiszed, hogy ezzel terhet helyezel rám. Én is épp elég terhet helyeztem rád és mindig meghallgattál, úgyhogy kérlek engedd meg, hogy viszonozzam. Nem akarom, hogy egyedül érezd magad ebben a helyzetben, mert nem vagy egyedül. - Nem számít, hogy miről van szó én mindig mellette leszek. Ő is kitart mellettem annak ellenére, hogy senki nem tudja igazán ki vagyok, honnan jöttem és a többi. Egy elveszett bárányka vagyok, akit valamiért megkedvelt. Talán részben annak köszönhetem, hogy ennyire tiltottak minket egymástól. A tiltott dolgok mindig sokkal érdekesebbek.

Néha nem tudnám megmondani, hogy melyikünk az aggodalmaskodóbb vagy élénkebb fantáziával rendelkezőbb. Amikor azt mondtam, hogy a találkozásainkkal a lovaglásnál jóval veszélyesebb dolgot művelünk, akkor eszembe sem jutott olyasmire gondolni, mint fejberúgás vagy kidobás. Mármint... oké, az megfordult a fejemben, hogy ebből még baj lehet, mert tényleg nem örülnek neki, hogy Joyjal találkozom, de odáig azért nem merészkednének el. Talán. Nagyon remélem. Na jó, inkább nem gondolok bele jobban, mert a végén még befészkeli a gondolat a fejembe magát, aztán megnézhetjük magunkat.
Elfintorodok azt hallva, hogy ha esetleg bántanának azért, hogy együtt töltjük az időnket, akkor ne menjek a közelébe. Hát az eszem megáll, de komolyan.
- Naaa! Joy, ilyet még csak ne is gondolj, rendben? Még ha tényleg megjárnánk, hogy a saját kezünkbe vesszük az életünket, akkor sem tudnának rávenni, hogy ne legyek valahogy a közeledben. Kizárt dolog. Kivéve persze ha te döntesz úgy, hogy kihátrálsz ebből az egészből.
Eltökélten, mégis aggódón és érdeklődve keresem a tekintetét, hogy kiolvashassam belőle a választ. Remélem, hogy ő sem gondolja azt, hogy távol tudnának tartani tőle. Na nem, ennél azért keményebb fából faragtak.
Szoros ölelését érezve elengedem magam, mintha minden erő kiment volna a testemből. Talán ki is ment, de nem bánom. Most nem zavar az sem, ha esetleg gyámoltalannak, sebezhetőnek tűnnék Joy szemében. Viszonzom az ölelését, hiszen jelenleg úgy érzem, csak ő van nekem, akibe kapaszkodhatnék, és még véletlenül sem szeretném elveszíteni. Fejemet a lány vállára hajtom, szorosan lehunyom a szemem, és próbálok megnyugodni, összeszedni magam. Ami persze nem egy olyan könnyű vagy gyors folyamat, ahogy azt gondolná az ember... mert hogy az milyen könnyű. Na igen, a húgom szerint nekem minden is könnyű. Csak sajnos nagyot téved.
- Annyira szeretlek!
Hangom halk, suttogásnyi, szinte sóhajtásnak is beillene, ezért aztán nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán meghallja - e. Őszintén szólva abban sem vagyok teljesen biztos, hogy egyáltalán voltam olyan balga, hogy elhagyták a szavak a számat, nem csak gondoltam őket. Ha viszont kimondtam, akkor meg már kezdhetem azon járatni az agyam, hogy mit fog reagálni, és esetleg nem most rontom -e el végleg a dolgot kettőnk között.
- Őszintén szólva fogalmam sincs, mennyire helyrehozható. Anya nagyon elszánt, apa meg... hát, anya elmondása alapján sokmindent csinál meg érez ezzel kapcsolatban, csak helyrehozással kapcsolatos vágyat nem. Nincs minden veszve, de az sem jó, ha így maradnak. Úgy értem senkinek sem jó... se nekik, se nekem. Ráadásul egyedül érzem magam... tudom, itt vagy te, de nem szeretnék mindent a nyakadba önteni. Az nem lenne helyes. Azt hiszem, a legtöbb amit jelenleg tehetünk az, hogy várunk és figyelünk. Remélhetőleg különösebb gond nélkül megússzuk.
Tényleg nem tudom, mit hoznak ki ebből az egészből a szüleim, illetve azt sem, hogy mennyire fogunk sérülni. Mert sérülések lesznek, az szinte biztos. Jó lenne, ha képesek lennének felnőtt módjára megbeszélni a gondjaikat, de a mostani állapotot látva valahogy erősen kétlem, hogy ez bármikor is bekövetkezne. Vagy ha mégis, akkor az nem a közeljövőben lesz.

Álmodozni még lehet a pillanatról, ahogy megjelenik fehér lovon, de ennél tovább inkább nem terjeszteném ki a dolgot. Még a végén valami baja esne és abba talán bele is betegednék.
Arról nem is beszélve, hogy nincs szükségem semmiféle bónuszra, hiszen már mikor megpillantom őt sokkal jobb kedvem van. Nincs szükségem semmi nagy dologra, hiszen már pusztán attól, hogy megpillantottam úgy rohantam hozzá, mint egy bolond. Talán őrültnek is néztek páran, hogy nem törődtem az időjárás viszonyokkal. Eleshettem volna, vagy nagyon menő módon a karjaiban csusszanhattam volna, de hálás vagyok a lábaimnak, amiért többé kevésbé hozzászoktak már a nehezen járható terephez.
- Azért remélem, hogy a szüleid nem dobnának ki vagy rúgnának fejbe azért, mert találkozol velem. Ha mégis ilyen jutna az eszükbe, akkor inkább maradj tőlem távol, mert nem szeretném, ha nem lenne hová menned miattam. - Nem tudom, hogy mégis milyen ötletekkel állhatnának elő, hogy érvényesítsék az akaratukat, de remélem sosem jön el az a nap, amikor meg kell tudnom. Túlságosan is mélyre süllyednék Daniel nélkül. Legalább annyira szükségem van rá, mint a levegőre. Ami kicsit ijesztő lehet, de koránt sem mondhatom, hogy rászoktam vagy valami ilyesmi, hanem neki köszönhetően érezhetem magam felszabadultnak. Ezért is nem szeretném, ha magában tartaná az őt érintő gondokat, hiszen úgy érzem, hogy mi ketten egy remek csapatot alkotunk attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtünk a tiltások ellenére találkozgatni.
Így figyelmesen hallgatom végig, hogy mégis mi minden történik most körülötte és összeszorul a szívem ahogy végig hallgatom. Nem lehet egyszerű számára, hogy úgy tűnik széthullik a családja a szemei láttára és semmit nem tehet ellene. Nagyon jól ismerem a teljes tehetetlenséget, hiszen folyamatosan így érzem magam minden egyes alkalommal, amikor semmit nem találunk, vagyis inkább senkit, akinek számíthatnék.
- Nagyon sajnálom, Dan.. - Olyan szorosan ölelem magamhoz, ahogy csak kitelik belőlem, mintha ezzel elszívhatnám minden fájdalmát. - De ha nem mondta biztosra akkor még valamennyire helyrehozható, nem? Mármint biztos nincs minden veszve. Még az is lehet, hogy meg tudják valahogy beszélni a dolgot. - Nem tudom, hogy mégis miért döntött így az anyja, de nem hiszem, hogy csak úgy fellángolásból. Ugyanakkor ez még nem jelenti a dolgok végét, hiszen lehet ez az ébresztő majd az apja számára. Kétlem, hogy el akarná veszíteni a feleségét. Mert, ha így lenne akkor már ő maga engedte volna el. Legalábbis gondolom. Amíg semmi nem biztos még nem szabad feladni a reményt a változásra.

Nem szeretem, mikor szomorúnak látom. Egyébként sem szeretem, ha valakit szomorkodni látok, de Joyra aztán különösen igaz. A baj csak az, hogy néha nem tudom, hogyan, mivel is vidíthatnám fel. Aztán eszembe jut, hogy nem kell mást tennem, csak legyek önmagam. Na persze... ez nem feltétlenül tűnhet jó ötletnek, de igenis működőképes. Legalábbis az esetek többségében az. Szerencsére most is, így valamivel nyugodtabban figyelem a lányt. Nem tudom, mit csinálnék, ha egyszercsak már nem tudnánk találkozni, mert úgy döntenek, hogy ennek itt a vége. Igazából azt sem tudom, hogy mégis mi is van köztünk... nem beszéltünk róla, nem lett kimondva. Abban sem vagyok biztos, hogy bármikor is akarunk -e róla beszélni, vagy csak kimondatlanul lebeg kettőnk között a levegőben az a valami, az a bizonyos érzés, amit én egészen biztosan érzek. De azt hiszem, ő is, különben nem kockáztatna a velem való találkozásokkor. Nem tudom, de azt hiszem, nem is számít.
Felháborodást tettetve hallgatom őt, de persze egyáltalán nem haragszom rá... sőt, valahol számítottam is egy ilyen válaszra. Akkor viszont már még csak tettetni sem tudom a felháborodást, mikor arról kezd el beszélni, hogy hagyjuk a lovakat, mert nem szeretné, ha bajom esne. Aranyos... még ő félt engem.
- Ne aggódj, vigyáznék magamra! Egyébként pedig... most komolyan, egy lótól kellene megijednem? Oké, persze... leeshetek róla, megrúghat, meg nem is tudom, de... ha belegondolsz, akkor már most sokkal veszélyesebb dolgot csinálunk, mint a lovaglással való próbálkozás. Már csak azt kell eldönteni, melyikünk a veszélyesebb.
Megpróbálom elviccelni a dolgot, de van, amit nem lehet. Én is tisztában vagyok vele. Ráadásul ő sem hagyja szó nélkül azt, hogy azt mondtam, zavaros, és nem szeretném belerángatni. Úgy érzem bármennyire is próbálom védeni ő mintha magától is jönne utánam... így viszont nem tudom megvédeni, mert... képtelen vagyok távol tartani magam tőle, legalábbis huzamosabb ideig biztosan nem menne. Így aztán úgy döntök, hogy lesz ami lesz beleugrok a szakadékba és elmondom amit tudnia kell. Legszívesebben mindent elmondanék neki, de tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet. Még nem. Csak épp azt nem tudom, hogy mikor lesz a mégből már.
- Szóval... anya pár napja jelentette be, hogy elválnak apával. Valószínűleg. Nem mondta biztosra, de őt ismerve, hát... meg mernék rá esküdni, hogy már dolgozik az ügyön. Nem tudom, mi lesz így... mi lesz így velem? A családdal? Velünk...? Majdhogynem mindenki veszekszik mindenkivel, de leginkább a húgom van nagyon ki... én pedig nem tudom, hányadán is állok ezzel az egésszel. Szét vagyok esve. Haragszom anyára, mert ezzel megpecsételi a családunk sorsát... haragszom apára, mert nem képes legyűrni a büszkeségét és megbeszélni anyával. A húgomra, mert csak magára gondol. De leginkább magamra haragszom, hogy semmit nem tudok tenni, pedig szeretnék. Nagyon szeretnék. De nem megy... nem tudom, mit tehetnék. És akkor még tőled is tiltanak, amit megintcsak nem értek... tudom, hogy ez most összevisszaságnak tűnhet, de... ezért mondtam, hogy nem akarlak belekeverni.
Gyakorlatilag szinte egy lélegzetvétellel mondom ki ami a szívemet nyomja, és csak nagy nehezen tudok megálljt parancsolni a további szóáradatnak és az idegtől, illetve a feltörő érzésektől kiszökő könnyeknek. Nem szeretném, ha sírni látna és esetleg azt gondolná, hogy gyenge vagyok. Elég, ha én tudom, mi a helyzet. Na meg... inkább azt se adom a tudtára, hogy teljesen megértem, ha ezután úgy dönt, hogy köszöni, de többet nem kíváncsi rám. Azt hiszem, rögtön megnyugodnának a családjaink.

Valahogy teljesen abszurdnak tűnne számomra a jelenet, ahogy megpróbál megmenteni mindentől és mindenkitől. Mégis akaratlanul is felnevetek és mosolygok, mint egy idióta a ló elképzelésétől meg a szőke hajtól. Meg igazából az egész jelenet lejátszódott előttem. Lehet, hogy tényleg egyszerű engem jobb kedvre deríteni, hiszen Daniel-nek szinte mindennel sikerül ezt elérnie. De ha tényleg ennyire egyszerű lenne, akkor miért nem képes igazán senki más sem rá? Olyan hihetetlen, hogy mennyire nagy befolyással rendelkezik a hangulatom felett. Mégis egyáltalán nem bánom, mert mikor vele vagyok megfeledkezem arról is, hogy nagyon sok mindenre nem emlékszem.
- Hát nem mondanék nemet egy ilyen előadásra azt hiszem. - Újabb nevetés tör fel belőlem.- Viszont inkább kerüljük a lovakat meg az ilyen veszélyes dolgokat, hiszen mivel nincs túl sok tapasztalatod még a végén valami bajod esne. - Nagyon sok esetben előfordul, hogy leesnek a lovakról az emberek vagy azok megrúgják őket. Nem szeretném, ha neki pedig azért esne baja, mert egyszerűen csak meg szeretne nevettetni.
Ölelésébe szinte beleolvadok és élvezem egy pár pillanatig mielőtt még feltenném a kérdésemet. Érzem és látom rajta, hogy valami nem stimmel és nem szeretném, ha csak azért elnyomná magában, hogy én jobban érezhessem magam.
- Akármi is legyen nekem elmondhatod. Szívesen meghallgatlak, ahogyan te is engem. Szóval.. Mi az ami ennyire zavaros? - Nem tudom, hogy tudok-e segíteni neki kigubózni akármiről is legyen szó, de nem szeretném ha azt hinné egy percig is akár, hogy nem számíthat rám. Szeretnék legalább akkora támaszként szolgálni a számára, mint ő nekem. Nagyon sok mindenen átsegített és a legkevesebb, hogy ezt megpróbálom viszonozni akármikor csak szüksége van rám.

A próbálkozásomat siker koronázza, és Joy elneveti magát, minek hallatán én is vidám mosolyra húzom ajkaimat. Ez az... ezt a hangot már szeretem hallani. Legszívesebben örökre elhallgatnám, nem számít, hogy csak beszélgetünk, vagy megnevettetem. Azonban sajnos keveset tudunk találkozni - kevesebbet, mint amennyit mi szeretnénk, az egyszer biztos.
A szőke herceges viccelődésemre adott válaszát hallva én is elnevetem magam. Igen, valami ilyesmi választ vártam, nem vitás. Bár még csak viszonylag rövid ideje ismerjük egymást, az együtt töltött idő alatt mégis kiismertük annyira a másikat, hogy tudjuk, mire hogy fog reagálni. Legalábbis van egy sejtésük, ami, legalábbis esetemben elég gyakran talál is. Most pedig nagyon örülök neki, hogy célt ért az ügyködésem.
- Hát... nem tudom, te hogy vagy vele, de azt hiszem, megmaradok az eredeti hajszínemnél. Na meg... nem tudok lovagolni, úgyhogy azt hiszem, a ló is jobban örülne, ha nem kellene velem szenvednie. Viszont te lehet, hogy jól szórakoznál miközben azt nézed, hogy én szerencsétlenkedek.
Egy boldog, örömteli mosolyt eresztek meg Joy felé, és az örömöm csak még nagyobb lesz, mikor eljut a tudatomig, hogy mit is mondott. Nem szólok egy szót se, csak magamhoz ölelem és kiélvezem a pillanatot. Mert egy ölelés néha többet ér minden szónál. Csak akkor engedem el, mikor rákérdez, hogy minden rendben van -e velem. Akkor is csak azért, hogy kicsit hátrébb húzódva a szemébe tudjak nézni.
- Öhm... nem akartam elrontani a hangulatot, de hazudni sem szeretnék neked, szóval... nem, azt nem mondhatom, hogy minden rendben lenne. Zavaros az egész, és nem szeretném, ha azzal, hogy elmondom esetleg téged is belerángatlak valamibe... akaratomon kívül is.
Még nekem is új az egész, ráadásul anya is csak lehetséges forgatókönyvként mondta el a múltkor. Bár azt azért hozzátette, hogy valószínű, szóval... őt ismerve el is éri, amit akar. Most minden bizonytalan... még én is, hiába próbálok erős maradni. Pedig az egyszer biztos, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy erős maradjak.

Nem számít, hogy mégis milyen akadályt gördítenének elénk azt hiszem mindegyiken átküzdenénk magunkat azért, hogy találkozhassuk. Leginkább azért is, mert elég rossz állapotba tudok kerülni, ha nem találkozom vele. Túlságosan is magába szippantanak a negatív gondolataim amelyek elől szerintem soha nem leszek képes igazán elmenekülni. Mégis nagyon sokra értékelem ezeket a pillanatokat, amelyek Daniel társaságában tölthetek, mert pontosan tudja, hogy miként is lehet mosolyt csalni az arcomra.
Ahogyan az várható volt szavaira jóízűen felnevetek. - Szőke még mindig lehetnél valahonnan lovat is szerezhetnél, ha akarnál.. - Gondolkozom el a lehetőségen, ahogy megjelenik fehér lóval szőke hajjal. Bár utóbbitól egy kicsit kiráz a hideg, mert valahogy nem tudom elképzelni hozzá a szőke hajat. Valahogy úgy érzem, hogy az nem lenne igazán neki való. - De az igazság az, hogy nincs szükségem ilyesmikre.. Nekem pusztán elég az, hogy te vagy. - Senki nem ért meg annyira, mint ő. Vele érzem igazán felszabadultnak magam. Neki úgy érzem, hogy mindent elmondhatnék anélkül, hogy aggódnom kellene egy percig is, hogy mit gondol rólam. Szeretem a kettőnk közötti kapcsolatát akármi is legyen igazából. Hiszen még hivatalosan nem beszélgettünk róla, de úgy érzem, hogy ez nem is szükséges tekintve, hogy jól érezzük magunkat együtt és leginkább csak ez számít.
- Minden rendben van veled amúgy? Mert, mintha kicsit magad alatt lennél. - Szinte mindent megoszthatok vele és szeretném, ha ő is hasonlóképpen érezne velem szemben. Annyiszor vigasztalt már meg miután kiöntöttem neki a lelkemet, hogy a legkevesebb, hogy én is ugyanúgy meghallgatom és láthatóan most szüksége is van rá.

Mikor megérzem közelségét és karjaimba zárom rögtön megnyugszom. Akkor pedig méginkább, amikor kiderül, hogy nem haragszik, csak aggódott miattam. Hát... azt hiszem, akinek itt aggódnia kellene a másik miatt, az én vagyok. Ezt persze nem adom a tudtára, csak elhúzom kicsit a számat, ezzel véleményezve a helyzetet. Nem szeretek teher lenni. Sem a családomnak, sem a barátaimnak. Joynak meg aztán végképp nem. Szegénynek épp elég a maga bajaival megbirkóznia, valószínűleg nem kell még egy a nyakába. Az meg, hogy bezárnak a szobámba... egyrészt a szüleimet ismerve szinte biztos vagyok benne, hogy az enyhébb büntetések közé tartozna. Másrészt pedig... legfeljebb átültetem a gyakorlatba a "ha kidobnak az ajtón bejövök az ablakon" mondást. Vagy... az nem így van? Akkor vissza az egész... de a lényeg akkor is megvan: nem hagyom magam megfélemlíteni, valamit akkor is kitalálok, hogy kijussak. Szerintem ezt Joy is tudja. Vagy ha nem is biztos hogy tudja, de legalább sejti.
- Nem baj! Lényeg, hogy még nem történt semmi galiba amiatt, hogy találkozunk... bár tény, hogy nem nézik jó szemmel, de megoldjuk. Ha meg esetleg a tettlegesség mezejére lépnének, akkor... majd kimentelek! Én leszek a te fehér lovon vágtató szőke herceged! Jó, mondjuk se fehér lovam nincs, se szőke nem vagyok, de az már részletkérdés. Na, mit szólsz?
Próbálom jó kedvre deríteni, hogy ne búslakodjunk itt, főleg ne akkor, amikor végre együtt tudunk tölteni egy kis időt. Mostanában pedig sajnos viszonylag ritkán sikerül találkoznunk, mert valahogy mindig közbejön valami. Egészen "véletlenül". Aha... biztos. Ráadásul el kellene mondanom neki amit nem olyan rég tudtam meg, viszont fogalmam sincs, hogy hogy is kezdjek bele... bár ezt valószínűleg ő is látja rajtam, és rákérdez. És mivel nem tudok neki hazudni, így el is mondom neki, hogy mi a helyzet, bár biztosan nem lesz könnyű... az ilyesmi sosem az.