Egy fárasztó nap után mi is lehet jobb, mint az egyik alkalmazottadat helyettesíteni a pult mögött, akinek ezen a héten már háromszor halt meg a nagyija, ezért megint nem tud bejönni. Igazából már kezdem megszokni, hogy a Halszálka alkalmazottai lusta dögök, de mégis bevállaltam, hogy segítek, ha már családi bizniszről van szó. Más állást pedig még nem sikerült találnom, így hát maradt a jó öreg Sovngardék üzlete, a Halszálka Baltahajító Kocsma.
- Jó estét! Baltát vagy whiskey-t? - teszem fel a kérdést az első érkezőnek, akinek még üres a keze és bizonyára szomjan halhat már munkaideje után. Bár ahogy jobban megnézem magamnak a férfit, valami roppant ismerősnek tűnik rajta... Ó! Azt hiszem már tudom... Hosszú esténk lesz.
- Étlapot és egy korsó sört! - vágja vissza mogorván, amit nem veszek magamra, de azért szívesen kinyilvánítanám a véleményemet erről az illetlen birkafejűről. Ehelyett viszont lenyelem a durva, kikívánkozó szavakat és csak elé csapom a rendelt korsóját a menüvel együtt, hogy aztán bájos mosollyal arcomon pördülhessek egy másik vendég irányába. Hihetetlen mennyire ki vagyok merülve... A központban egyre több szálak folynak be. Az egyházzal és a rendőrséggel is próbálunk szorosabb kapcsolatot kialakítani, hogy együttműködhessünk Bloomcrown lakosaiért. Az adományok, újabb játszóterek kiharcolása, szabadidős programok leszervezése... Eléggé ki tudja venni az energiát belőlünk. Nem is tudom miként boldogul ilyen jól polgármesterasszonyunk, hiszen neki azért jóval több minden foroghat a fejében nap, mint nap. Mély levegőt is veszek, csak aztán drágalátos birkafejű vadbarmunk meg akarja zavarni ezt az idilli nyugalmat.
- Hé má'! Kiscsaj, gyere csak ide! Ez a sör nem elég hideg! Adj újat! - löki felém korsóját felháborodottan, de azért még látom, hogy jóízűen nyammogja le bajszáról a sör habját. Emellett viszont nem volt valami jó kézügyességgel megáldva, ugyanis a lökése olyan béna, hogy fel is borítja az üveget a pulton. Naná, hogy én takaríthatok!
Kezembe csapok egy rongyot, majd idegesen trappolok vissza Mr. Birkafej elé és levágom a sörpocsolyába a takarító kellékem. Néhány csepp természetesen a férfi képében landol, amit nem feltétlen terveztem így, de mégis megmosolygat a végkifejlett.
- Na idefigyelj fafej! - támaszkodok meg a pult szélén, egyelőre még nem rángatnak a szemeim az idegtől, de úgy érzem, ha még egyszer megszólal ez a faszi, akkor végképp eldurran bennem valami. A taplókhoz ma különösen nincs kedvem! - A sör jéghideg, tudom jól, hogy csak azért csinálod a feszkót, hogy ingyen kaphass majd valamit, mert a kocsma elcseszte neked. Ma balszerencséd van, mert engem fogtál ki. Nincs ingyen kaja se pia annak, aki ilyen otromba dög. Mellesleg nem elég neked, hogy minden héten eljátszod ezt a baromságot Bloomcrown minden létező étkezőjében és bárjában? Biztos vagyok benne, hogy nem csak nekem van tele a hócipőm veled. Tehát vagy kifizeted az adagodat, haver, vagy takarodás van. - lököm el magam a pulttól, majd összefont karokkal várom a válaszát, melyet előbb vagy utóbb sikerül is kiböknie, de azt is csak hebegve-habogva sikerül.
- Hogy engedhetnek egy ilyen taknyos libát egy kocsmában dolgozni? Vagy te egyáltalán tizennyolc? Fel tudlak jelenteni ám, majd meglátod! Ez hallatlan! Beszélni akarok a menedzsereddel! - feszülnek az erek a homlokában, de ami még viccesebb, az a méregtől vörösödő feje. Ó jaj, csak fel ne robbanjon.
- Egy pillanat. - emelem fel mutatóujjamat, hogy türelemre intsem, majd lebukok a pult alá, s ezzel a lendülettel vissza is pattanok. Ez a kedvenc részem. - Én vagyok a menedzser. - mosolygom neki ártatlanul. Az ajánlatom még mindig áll, de ha nem akar majd fizetni, akkor...azt hiszem tudja merre van a kijárat.
Pár perc kell neki, hogy feldolgozza a látottakat, melyek nem ösztönzik a maradásra, hanem csak durván ellöki a székét magától, majd kiviharzik az ajtón nagy hisztit levágva mindeközben. A többi vendégre csak bocsánatkérő szemekkel mosolygok és csak legyintek. Bizonyára némelyikük jól ismeri a fickó fajtáját. Viszlát, Mr. Birkafej. Emlékeinkben örökké élni fogsz...
A fárasztó történések után átadom a stafétát az egyik pultusunknak, aki valamiért mindig "hónap dolgozója" szeretne lenni, holott mi nem is ajánlunk fel ilyen titulust... Na mindegy, az efféle gondolatok most még inkább lefárasztanának, így csak intek a lánynak, hogy lelépek egy rövid szünetre.
A mosdókat becélozva simítom fonott copfomat a hátamra, majd csípőmmel belököm a már szakadtas, de még egész jól bíró lengőajtót. Egy lélek sincs itt, legalábbis nem a női mosdóban, tekintve, hogy a férfinemű egyedeink jóval többet vedelnek a fajtámnál, ráadásul ők más ügyekből töltik a wc kagyló felett a mosdóidejüket. Tisztelet a kivételnek.
A szükséges rutinomat elvégezve végül a mosdókagylóhoz lépek, hogy egy pillanatra el is képedhessek a tükörképemen. A szemem alatt lévő táskák nem épp vakációról társalognak, a hajam pedig minimum úgy néz ki, mint egy szénakazal az egész napos sürgés-forgás miatt. Erre csak kelletlenül grimaszolok egyet, majd amennyire csak tudom próbálom visszatuszkolni a rakoncátlan tincseket és hajszálakat, hogy ne úgy nézzek ki, mint akibe minimum egy villám csapott, hurrikánnal körítve.
A nagy igazgatásba belemerülve észre sem veszem, hogy szinte már a mosdóra felmászva bámulok a saját tükörképemre, körülbelül két centi távolságra. Egyetlen pislantás... Mi máson múlhatna az ilyen? A másodpercek röpke pillanatnak tűnnek, mozdulataimat még én magam is alig tudom követni. A túloldalról egy szőke viking lány mered vissza rám, melyet nem fogadok túl jól, figyelembe véve a most már szilánkokra repedt tükörfelületet az öklöm lenyomatával megspékelve. Nem ez az első eset. Hogy is lehetne az? A nyomasztó rémálmok arról a szent napról lidércnyomással teli érzésekkel fojtogatnak. A testem először nem akarta elfogadni. Ellenkezett, megtagadta a valós formáját, ugyanakkor most már tudom, hogy ki vagyok. Ha pedig túl akarom élni ebben a pokoli világban a szeretteim nélkül, akkor a legkeményebb páncélt kell magamra rántanom. Ám mindenekelőtt be kell olvadnom, ahogyan eddig is... A múlt viszont nem hazudik. Mindenre emlékszek: a viharra, a menekülő sárkánykolóniára, Viharbogárra...és ő rá. A lány a tükörben én magam vagyok. Én vagyok Astrid Hofferson. Mindig is ő voltam.
Két kezemmel rámarkolok a mosdókagyló szélére, miközben hagyom, hogy a víz szüntelenül zuhanjon a csapból. Öklöm a véres tükörszilánkoktól csillog a sárgás lámpa fényében, de nem érzem a fájdalmat. Nem ezt a fajtát, legalábbis.
- Hablaty... Hol a fenében vagy már? - finoman, csupán kevés erőt beletéve csapok rá a zománc mosdótál keretére. Szükségem van rá. Mindig is ő volt az ész, a vezér, a fiú, akit mindenki követett... Nélküle mégis mit érek egyáltalán?



✦ Képes vagy megmondani, hogy éppen mit is érez a másik így sokkal könnyebben tudsz segíteni másokon, avagy tanácsokat adni.
✦ Képes vagy Hablaty gondolatai között olvasni. (Egy idő után azonban kimerítővé válik.)