Sötét, esős éjszaka volt aznap, amikor megtörtént az első. Senki sem számított rá, senki sem nézte volna ki belőle, mégis megtette. Az eső nem csupán esett, ömlött a földre. Hatalmas jégdarabkák gurultak mindenfelé a mocskos utcákon, a szél lesöpörte a házakról a cserepeket, és kutyák vonyítottak szerte a faluban. Olykor fénylő villámok szelték ketté, majd a kettő többszöröseivé az eget, és az ezt követő dörgések megannyi gyermeket kergettek át szüleik ágyába. Borzalmas, sorsdöntő éjszaka követte a nyugodt, idilli napot.

A legtöbb kutya fél, egyenesen retteg a mennydörgéstől. Odafent a skandináv istenek söröskupáikat verik a pulthoz újabb köröket kérve, míg az írek Patrik szentje hullajtja a földre hamis aranytallérjait. Pattognak a macskakövön, a kutyák hátán a jégdarabok, akik erre csak egyre tompuló józanságukkal képesek felelni. Futnak, menekülnek arra, amerre a legnagyobb biztonságot sejtik. Egy beagle is ezt teszi. Ő nem szökött el messzire a házától, csak a közeli erdőben kóborolt, ám sejtette, hogy otthon a legjobb. Visszafordult hát, és hazafelé vette az irányt. Kár volt, tovább kellett volna mennie, de nem tudta, nem is érezte meg, hogy rá vadásznak, az ő vérét akarják. Miután meglőtték, lassú, kínkeserves halált halt gazdája karjaiban.

Tristan sírt, hullajtotta könnyeit, de nem úgy, mint ahogy odakint a söröskorsókból már csak csöpögött a hab és a sör különös egyvelege. A vihar elcsendesült, a kutyák is elhallgattak. A félő, síró gyermekek visszamásztak saját ágyukba, Tristan azonban nem tudta ennyiben hagyni a gyilkosságot. Kutyáját takaróba bugyolálta, és az ágyára tette. Ezzel próbálta megadni neki a végtisztességet, de tudta, hogy haragosai által igen kegyetlen halált kapott, és ezen ő sem tudott változtatni. Egy ember jelenléte talán csak fájdalmat keltett a kutyában. Már nem tudhatja meg senki.

A fiú elindult ahhoz a házhoz, ahol haragosai laktak. Tudta, hogy kik ölték meg a kutyáját, bár az indítékra azóta sem derült fény, és már soha nem is fog ez megtörténni. Nincs már, aki el tudja mondani.

Véres kézzel, késsel felfegyverkezve rontott a házba - ajtóstól, ahogy mondani szokás. Tristan ekkor még csak alig múlt tizenhét, nem akarta besározni a kezét, de nem gondolkodott tisztán. Elméjét legalább annyira elhomályosította a könnyáradat és a fájdalom, mint amennyire az eget korábban a dühös, fekete esőfelhők. Ezért kellett a kés. Triviális eszköz, de megteszi. A gyilkos nem érdemli meg, hogy ennél komolyabbat fecséreljenek rá. Inkább megalázza egy késsel.

Se szó, se beszéd szúrta szíven a ház minden lakóját. Elsőként a férfit, majd a rettegve ellenkező feleségét - persze, csak a kényszer miatt -, majd végül a lányukat, aki békésen aludt a ház másik felében. Nem volt szíve ahhoz, hogy árván otthagyja a pillanatnyi megoldás pedig a kezében volt. Hát megtette. Ma már csak annyi vigasza van, hogy gyorsan haltak meg.

Azóta minden álmában felsejlik a kislány vérbe fagyott teste, élettelen tekintete, és néhány remegő kézzel írt, vérvörös tintával a levegőbe futtatott betű: gyilkos. Próbál jó ember lenni, de ha az nem is lehet, legalább… csak jobb. Próbálja jó irányba terelni azokat, akiket szeret. Így például Elyon szüleinek az éttermét is próbálja megőrizni eredeti fényében, de Phobos mesterkedése ellen alig tehet valamit. Talán mégsem lehet már soha jobb ember? Örökre behálózta szívét a sötétség?


✦ Képes vagy áthatolni szilárd felületeken, de minél vastagabb és nehezebb dologról van szó, annál lassabb vagy; egy fal nem okoz problémát, de egy páncélterembe bejutni akár órákba is beletelhet.
✦ A közelharci képességeid mellett kardforgatásban is képzett vagy és van egy varázskardod, amit mindig magadnál hordhatsz, mert ha nincs szükséged rá, átváltoztathatod egy egyszerű tollá, el sem tudod hagyni, mert mindig visszatér a zsebedbe.