Mindig is imádtam alkotni. Sokáig emiatt azt hittem, hogy a képzőművészet területén fogom megtalálni az utamat, hiszen már gyerekként is rengeteget rajzoltam és ez a szenvedély később sem hunyt ki. Anya mesekönyveket illusztrált, és bár én őt alig ismertem, a rajzai velem voltak miközben felnőttem és úgy éreztem, hogy ezen keresztül képes lehetek kapcsolódni hozzá, megérteni őt, elképzelni, hogy ő milyennek látta a világot amíg élt.
Gyerekként szerelmes voltam a rajzolásba, egyfajta varázserőnek láttam, ami életeket és világokat képes teremteni. A nagynéném, aki a valódi anyaszerepet töltötte be az életemben, nem volt művészlélek. Ő csak szelíd mosollyal figyelte, ahogy sorra rajzolom a kedvenc karaktereimet, a barátaim kedvenceit, a tévében látott mesehősöket, majd megsimogatta a vállam, homlokon csókolt és elment dolgozni. Ő egy végtelenül racionális nő volt, aki az élete nagy részét mégis a fellegek között töltötte - ekkoriban ugyanis légiutaskísérő volt.
Hatévesen én is szerettem volna az lenni, aztán megtudtam, hogy ahhoz minimum milyen magasnak kell lennem, és ez akkoriban annyira elérhetetlen célnak tűnt, hogy hamar lemondtam róla. A rajzoláshoz ennél valamivel mélyebb elköteleződés fűzött.

Idővel azonban be kellett látnom, hogy bármennyire is imádom megrajzolni a kedvenc karaktereimet, nem biztos, hogy a grafikusi pálya nekem való. Szerettem a rajzaimmal örömet okozni másoknak, de az egyetemi éveim alatt a rajzolás egyre kevesebb örömet okozott nekem és szép lassan kezdtem elveszíteni a lelkesedésemet. Nehezen vallottam be magamnak, hogy talán mégsem ez az, amivel foglalkoznom kellene a jövőben - rettenetesen fájt. Akkoriban olyan érzés volt, mintha csalódást okoztam volna a gyerekkori énemnek és még valakinek, akit valójában soha nem is ismertem.
Szerencsére a nagynéném egy talpraesett nő: megragadta  kezemet és megkérdezte, hogy mit szeretnék csinálni, hogy ha nem ezt, mert vannak szenvedélyek, amik tökéletes hobbik, és vannak munkák, amiket lehet szenvedéllyel csinálni.
Ekkor még nem tudtam, hogy nekem mi lesz az, pedig már ekkoriban is rengeteget sütöttem. A nagynéném lakásában éltem, eddigre már egyedül, mert ő a fővárosba költözött, amint elég nagy lettem ahhoz, hogy ne gyújtsam magamra a házat. Szerencsére ennél jobban boldogultam a konyhában.


Sok minden megváltozott ekkoriban. Lett egy ideiglenes munkám és lett pár új hobbim: napközben egy kávézóban dolgoztam, esténként videójátékstreameket néztem és sütirecepteket vadásztam a neten, amiket hétvégente próbáltam ki és a barátaimmal kóstoltattam meg. Akik leginkább a kollégáim voltak, mert barátaim ekkoriban már főleg az interneten voltak, mert idővel nem csak néztem ahogy mások játszanak, hanem én magam is kipróbáltam azokat, amiknek tetszett a története vagy a grafikája.
A  "mégsem nekem való az egyetem, nem ezt kellene csinálnom" korszakomban nagyon sokat segített az a közösség, amibe ennek köszönhetően kerültem, és az a játék, amire akkoriban találtam rá. A Sky of Seeler-rel keltem és azzal feküdtem, Yomias, az ottani karakterem lett a jobbik én, akinek nem csak menő felszerelése és lándzsája, de még társasági élete (és felesége!) is volt. Itt ismertem meg Ashe-t (azaz Pranee-t), aki szép lassan netes ismerősből olyan személlyé nőtte ki magát, akit a legközelebb éreztem magamhoz. Miatta a rajzoláshoz is visszajött a kedvem és meg sem tudnám számolni, hányszor kívántam azt, bárcsak ő is megkóstolhatná a sütijeimet.

Merthogy a sütés lett végül a legújabb szenvedélyem. Miután teleírtam három noteszt kipróbált sütireceptekkel beiratkoztam egy tanfolyamra és elkezdtem a saját ötleteimet is bevinni a konyhába. Imádtam kísérletezni és élveztem, hogy az összes kreativitásomat beleadhattam a dekorálásba, tényleg csak a képzeletem szabott határokat. Az édességeimmel pedig újra mosolyt tudtam csalni mások arcára, ez pedig szépen lassan helyrehozott engem is. Ha pedig elbizonytalanodtam abban, hogy megint meg fogom ölni a lelkesedésemet, ha ebből próbálok meg megélni, már volt mellettem valaki, aki fogta (képletesen) a kezemet és megnyugtatott, hogy minden rendben lesz.


Lehet valaki a legjobb barátod úgy, hogy valójában sosem találkoztál vele? Csak képeken és videóhívásokon látod, mégis ő az aki ott van veled életed legmagányosabb pillanataiban és ő ismer a világon a legjobban?
Nekem a legtöbb tartós barátságom online született és ezek közül is Pranee a legkülönlegesebb. Vele valahogy az első perctől kezdve passzoltunk és soha sem féltem attól, hogy ne lehetnék vele teljesen őszinte. Ő volt az első, akinek elmeséltem a cukrász-terveimet és ő volt az első akinek lesokkolódva beszámoltam arról, hogy kiderült: a szüleimnek köszönhetően örököltem némi pénzt. Természetesen nem lettem milliárdos, de ahhoz éppen eleget, hogy elkezdhessem megvalósítani az álmaimat. Hogy belevágjak valamibe, amit tényleg szeretnék. Például nyissak egy saját cukrászdát.  
Persze az univerzumban örök egyensúly uralkodik és a jó hírrel szinte egy időben kaptam egy kevésbé jót is: ki kellett költöznöm a lakásomból, mert egy új épületet terveztek felhúzni a régi helyére.
Az élet néha nagyon ijesztő fordulatokat tartogat egy olyan lánynak, aki addig nagyon unalmasan élte az életét. Ha egy tündérmese főszereplője lennék, akkor ez a váratlan fordulat egy olyan drámai eseméynsorozatba torkollna, aminek a végén sárkányháton elrepülök a naplementébe, miután megtaláltam életem szerelmét és közösen megmentettük a világot. De legalábbis nagyon sok embernek adtunk sütit.

Az én drámai eseménysorozatom első lépése az volt, hogy beletörődtem, hogy költözöm. És bár ebbe igazából nem volt beleszólásom, abba igen, hogy a szomszéd kertvárosba, a fővárosba vagy a szomszédos országba kölzözzek-e.
Ennél végül sokkal nagyobb őrültséget találtam ki.
Mégis mi baj lehet abból, ha a csendes lány őrült döntéseket kezd el hozni, és elköltözik abba a városba, ahol az a lány él, akit az interneten ismert meg? És akit talán egy kicsit, egy egészen picikét, jobban kedvelt, mint egy barátot?
Teljesen elment az eszem, ugye?
De ha ez kell ahhoz, hogy legyen egy saját tündérmesém, akkor talán megéri kockáztatni, nem?