- Ha ügyesek vagyunk, igen. - teszem hozzá, mert ne felejtse el, hogy ott van az a kis „de”… De a munka nem fogja megcsinálni magát, inkább az a kérdés, milyen ügyesen osztjuk be az időnket? Ha jól, akkor igen, egész hétvégén szóba sem fogom hozni a sulis dolgokat.
- De én meg úgy is ismerlek annyira, hogy tudjam, nem vagy az. - néha – néha?! - hajlamos kicsit túlpörögni a dolgokat, vagy totál rákattanni egy-egy témára, de nyújtsa fel a kezét, akinek egy rossz tulajdonsága sincs. Ettől rosszabb ne legyen, én azt mondom.
Na jó, talán néha tényleg képes túlontúl lelkesedni. Hogy ez a semmiből jött gyerektéma most éppen hogyan juthatott eszébe?! A lakástűz miatti stressz és érzelmi kombó hozta felszínre, vagy az, hogy már egy ideje itt lakik nálam, nem tudom, de hogy nem számítottam rá így vacsora közben, az biztos.
- Ó, az a szentháromság nem csak náluk játszik, van az nálunk az oktatásban is, csak kicsit más felállásban. De nézzük a jó oldalát, inkább legyen drága, ha normálisan megcsinálják és utána semmi gondod vele, mint hogy olcsón letudni, aztán két évente kibukik valami probléma… - nem jól szigetelték a vizesblokkokat és eresztenek, vagy repednek a falak, csütörtököt mondanak az elektromos vezetékek, elszáll a fűtés, penészedik az ingatlan, vagy még sorolhatnám, elég sok eshetőség fel tud merülni egy lakás kapcsán.
- Jajj már… nem hiszem el, hogy rajtam kívül senki se bír velük a tanári karból. - morgok két kanál leves közt, mert bár imádom a kölyköket, de na, annyira azért nem, hogy 0-24 velük töltsem minden időmet. Az meg hagyján, hogy ja ennyire inkompetens kollégáim vannak, hogy mindig én vagyok az első, aki ilyen ügyeknél felmerül.
- Ugyan! Csak nincs más balek akire rá tudná sóznia a macskáját, ha vigyázni kell rá. - legyintek Lynn megjegyzésére – De ha nem erről lenne szó és tényleg igazad lenne, akkor sincs az a pénz, hogy bármi legyen köztünk. Mármint nem csak most, egyébként se. Hülye lennék kollégával kezdeni. - mert amíg minden szép és jó, addig nincs gond, de amint kiderül, hogy mégsem működik a dolog, onnantól kezdve üdv a pokolban. Pletykálnak így is eleget a kollégák, ilyen csontot azért nem dobnék nekik.
- Ez egy ilyen műfaj, Lynn. Azt hittem, ha már felhoztad, nem jössz zavarba, ha beszélni is kell róla. - feleltem minden vádaskodás nélkül, pusztán érdekességként megemlítve a dolgot, mielőtt még beszélni kezdene, amikor azonban szóba kerül a ballagás meg a nyugdíjas lét, akaratlanul is kicsúszik egy „köszi…”. Tekintve, hogy kettőnk közül én vagyok az idősebb, még ha nem is nekem szánta a szavakat, de az üzenet azért átjött. Még jó, hogy nem tudja, valójában mennyi idős vagyok, szerencsétlen itt fordulna le a székről… Inkább csak hallgatom szótlanul, néha-néha bólintva, vagy hümmögve egyet neki jelezve, hogy itt vagyok, figyelek. És értékelem a gondolatait, csak most egyszerűen túl váratlan ez az egész, se erőm, se kedvem ilyen komoly dolgokat ilyen fáradtan megtárgyalni. Most nincs kedvem – ennél is jobban – elvenni a kedvét, esélyesen egy kiadós alvás után úgy is teljesen másképp fogadnám a témát. Ismerem már magam ennyire.
- Egy kis salsa az erdei fenyő mellé, ugyan, mi az? - legyintek – Mást nem majd azt mondom, olyan szép példány volt, hogy megtartottam, később felhasználhassam oktatási célból. - ezen aztán ne stresszeljen, megoldom, de szerintem ha elmondanám a srácoknak, hogy bocsi, ez történt, akkor se vennék a szívükre. Mást nem kompenzáció gyanánt a következő röpdogánál kap pár plusz pontot a szerencsétlen áldozat. Amíg Lynn a nassolni valókat hozza, én nekilátok, hogy a nappaliban helyet csináljak a munkához, meg odakészítem kupacba a javításra váró préselt lapokat, piros, zöld tollak mellé az esetleges javításokhoz, megjegyzésekhez.
- Ugyan már, mégis hova lépnék le? - mutatok közbe komolytalanul, elvégre az én lakásomban vagyunk, bajos lenne máshova menni, de komolyabbra véve a témát, a pakolás közepette inkább odahajolok hozzá, hogy megcsókoljam.
- Ne stresszelj miatta, így szeretlek, amilyen vagy. Nem tervezek lelépni. - ha meg olyan szinten túlpörögne, hogy nekem is sok lenne, ismerhet már annyira, úgy is szólok neki, vagy segítek neki visszavenni egy kicsit.
- Részemről rendben! Vagy akár a tengerpartra is elmehetünk sétálni. Igaz, ilyen időben a fürdés felejtős, de ki tudja, lehet, hogy korcsolyázni azt lehet majd. Van egy egész védett kis öböl a várostól nem messze. - gondolkozok hangosan, de hol van még a hétvége? Úgy két szempillantásra…



//Hacsak nem írsz olyat, akkor szerintem ez részemről most záró volt, köszönöm a játékot! <3 aztán majd jöhet a következő //

- Ez azt jelentené, hogy a hétvégén nincs semmi sulis program, vagy dolgozat javítás? - csillannak máris fel a szemeim, pedig csak egy kis főzőcskézést ajánlott fel. Így járt, tudja, hogy milyen vagyok, a kisujját nyújtja és leharapom az egész kezét. Rég volt már egy nyugis hétvége, amikor sem az iskolai dolgok, sem a lakástűz vagy más közepesen nagy katasztrófa nem csapott be közénk. Persze, hogy egyből fel is lelkesedek, pedig még nem is biztos, hogy ráérne egy kis romantikázásra. Kit akarok átverni? Már annak is örülnék ha le tudnánk ülni és együtt megnézni egy filmet vagy ilyesmi.
- Szóval nincs szabad hétvége, vagyis, csak azután, hogy átnéztük a levél gyűjteményeket. - bólintok, miközben próbálom leplezni a csalódottságom. Lehet, hogy ez a hontalan élet teszi, de valahogy mostanság szívesen töltenék el vele több időt, mint amennyi jut. Ez van, majd besegítek a gizgazokkal, hátha akkor nekem is jut némi Wolf-idő.
- Amilyen jól ismersz, te vagy az egyetlen, akitől pedig még el is fogadnám ha azt mondaná, hogy szörnyű vagyok. - mosolyodok el halványan a levesem felett. Nem mondom, hogy rossz, de nem is ez lett életem remekműve. Mindenesetre meleg és tápláló, egy nehéz nap után ebben a városban talán nem is kell több.
Nem teszek megjegyzést, érzem, hogy most megint valami olyasmit mondtam amit emésztenie kell majd pár percig. Ha valamit megtanultam az elmúlt években az az, hogy vannak olyan pasik akiknek idő kell még ahhoz is, hogy feldolgozzák ha őszintén elmondom az érzéseim. Nem arról van szó, hogy ásó-kapa-nagyharang, és nem is várok el tőle ilyen végleges döntést vagy lépést. Egyszerűen csak most jó, talán ilyen jó még sosem volt, és valahogy természetesnek tűnik, hogy ezt a kellemes állapotot minél tovább megtartsam. Kettesben vagy kicsit később akár hármasban, ez igazából rajta áll, de már megint előre szaladtam a gondolataimban. Különben is, talán butaság a részemről ez a nagy tervezgetés, hiszen fogalmam sincs miért vagyok itt, vagy meddig, így még az is benne van, hogy ahogy ide cseppentem úgy el is tűnök egy szépnek nem nevezhető napon. Nem szakíthatok Wolfgang nyakába egy házat meg egy családot, és reppenhetek tovább, hogy gyűjtsem a fogakat és emlékeket. Egyáltalán, elmondjam neki ezt az egészet? Tutira hülyének nézne, én legalábbis annak nézném ha hasonló őrültséggel állna elém.
- Állítólag gyorsan és szépen dolgoznak. Kíváncsi vagyok az árajánlatra, mert az építőipari szentháromság szerint ez a kombó bizony drága lesz. - húzom el az orrom, majd csalódottan vonom meg kissé a vállam. Lassú és tróger (és cserébe nem is olcsó) brigádhoz már volt szerencsém, de ahogy mondani szokták, a minőség, sebesség, ár tényezőkből maximum kettő valósulhat meg egyszerre. Már az sem érdekel, csak készüljön el még az idén, és vagy egyedül vagy ketten, de jussak vissza a fészkembe.
- Nem tudom ez milyen buli lehet, nekem úgy tűnt, hogy felügyelő tanárnak kellenél, hogy ne kanászodjanak el a srácok. - csóválom meg a fejem. Nem túl sok programunk van kőbe vésve, de speciel a kedves tanárnő által említett péntekre pont lenne színház jegyünk. Nem szívesen mondanám le emiatt, elvégre néhanap mi is randizhatnánk mint más normális emberek. - Oké, majd megbeszélitek. Amúgy szerintem az a csaj teljesen rád van kattanva. - a hangomban semmi féltékenység, nem is érzek ilyesmit. Wolf remek pasi, és egy csomó más esetben biztosan előjönne belőlem a terület jelölő ösztön, de Gloria annyira félre ismeri őt, hogy biztos vagyok abban, hogy ha egy szál semmiben feküdne a párom íróasztalán, akkor sem történne köztük semmi. Szóval rá nem vagyok féltékeny, és szerintem nem is leszek, hiába erőlködik, mert abban is biztos vagyok, hogy engem próbál felheccelni ilyenkor.
- Jó, én emlegettem, de nem azért, hogy nekem szegezd csak így a kérdést, nem voltam rá felkészülve. - mormolom az orrom alá, miközben próbálok valami elfogadható választ összetákolni fejben, de már menet közben rájövök, hogy fölösleges. Kit akarok átverni? Előbb vagy utóbb úgyis kibukna a dolog, és akkor már jobb túlesni rajta mint a foghúzáson.
- Nem tudom, hogy mennyi a nemsokára, de… azért jó lenne még addig belevágni amíg fizikálisan alkalmas lennék a dologra. Vagy mondjuk nem nyugdíjasként üldögélnék a ballagásán. - csóválom meg a fejem. Nyílt kártyák. Fáj mint letépni a sebtapaszt, de hazudni nem akarok neki. Olyan túl sok éve nincs merengeni ezen a témán.
- Megértem, ha nem állsz rá készen, és nem is akarlak erőltetni ha még nem akarod. - oké, ez még nem azt jelenti, hogy elengedem a témát, de nem is járok majd két naponta a nyakára. De azért havi egy emlékeztetőre számíthat, ez a minimum. - Nem félek tőle. Talán butaság, de valahogy mindig bennem volt ez a fura gondoskodó ösztön vagy nem is tudom minek nevezzem. Eddig nálam sem merült még fel a téma sem, senkivel, mert hát… tudjuk milyen gyatra próbálkozásaim voltak. - húzom el a szám egy halvány mosoly mellett. Van akit ismert van akit nem, de abban megegyezhetünk, hogy válogatott lókötőkkel hozott össze az élet. A “haverja” szinte tökéletes is lett volna, ha nem lenne ő maga is egy nagy gyerek. - Veled valahogy más, így egyáltalán nem tűnik ijesztőnek az egész. Olyan, nem is tudom. Természetes. - vonok vállat, majd mielőtt letörne teljesen, hogy benne inkább pánikot kelt még az említés is, inkább a pulthoz megyek. Nincs arra szükség, hogy önerőből törjem össze a szívem még mellette is.
- Rendben, vegyük elő a témát a hétvégén. De csak ha te is szeretnél róla beszélni vagy gondolkodtál már rajta. - annak nincs értelme, hogy megint oda lyukadjunk ki, hogy beparázik a gyerek gondolatától is. Akkor inkább ne beszéljünk róla, csak ha már valami végleges álláspontra jutunk, és nem egy helyben toporgunk.
A levél gyűjtemények és egy kis nasi már biztonságosabb terep, így inkább próbálok afelé elmozdulni. Elvégre az aztán elvonná a figyelmünket egy kis időre!
- Csak egy kis nachos meg csoki, mi baj lehet? - salsa a papírra, csokifolt a levelekre… na igen, kellemetlen lenne kimagyarázni. Nem vitatom, de talán már csak elég nagyok vagyunk hozzá, hogy tudjunk maszatolás nélkül is enni.
Egy közepesen nagy sóhaj mellett viszonzom az ölelést, és egészen a válla alá fészkelődök, hátha így még hatásosabb lesz a szeretgetés. Valamivel jobb is, talán csak ennyi kellett, és csak az elmúlt napok eseményei miatt vagyok ilyen extrán ragaszkodó és szeretet hiányos.
- Bízom benned, nem az a baj, hogy nem bízom. - megrázom a fejem röviden, majd a tekintetét keresem - Szólj ha már nem bírod a tempót, tudom, hogy néha elragadtatom magam, és nem akarom, hogy te is besokallj tőle és lelépj a végén. - túl sokszor estem pofára. Örömmel teszek bele kétszáz százalékot a kapcsolatba, ha legalábbis örömmel fogadják, és nem fogja magát ő is menekülőre. Eleve félve vágtunk bele ebbe a kapcsolatba, mert túl sok a vesztenivaló, így tényleg nem szeretném ha bepánikolna, csak mert én nem bírok magammal. Nem rángatni szeretném magam után, és tényleg erősen próbálkozom, hogy ne akasszam ki túlságosan. De ismer, tudja, hogy milyen vagyok, ha valamit a fejembe veszek azt biza ki nem veri onnan még a Holdbéli ember se. Tényleg, vajon vele mi lehet? Eltűnt ugyanúgy mint a barátaim, vagy azért még figyel minket? Mivel erre a kérdésre se ma kapok választ, el is engedem, és így teszek Wolffal is.
- Menjünk, mert minél előbb végzünk a növényekkel, annál több időnk lesz a hétvégén egy kicsit kikapcsolni. Mit szólsz a túrázáshoz? - igen, hízelgek. Én ha száz méterig nem látok betont, szédülök, de tudom, hogy ő nagyobb természetjáró nálam (nem nehéz), szóval a kedvéért hajlandó lennék bakancsot húzni.

 - Rendben, de ne aggódj, igazából jól is esnek az új ízek, néha elég monotonná tud válni, ha az ember mindig csak a saját főztjét eszi. - és mit szépítsünk, az én étrendemet elnézve a város néhány éttermében sem valami fényes a helyzet, holott ha megnézzük a különféle nemzetközi konyhákat, egészen változatos fogásokat lehet összedobni pusztán növényi alapú étrendet követve – De ha gondolod, hétvégén főzhetünk együtt, aztán mutatok néhány praktikus trükköt. - dobom be ötlet gyanánt, mert lehet, hogy elsőre ijesztőnek, vagy nehéznek tűnhet, de egyáltalán nem ördöngösség.
- Lehet, de legkésőbb akkor hétvégén muszáj ellenőriznem őket. - veszem sorban fejben, hogy mi mindennel kéne haladnom. Eddig úgy voltam vele, hogy inkább a hétvégék legyenek szabadak, ha már hétköznap így is sok a munka, de egye fene, velem lehet alkudni. Pláne, ha hétvégére is érvényes a segítős ajánlata, lehet, hogy kicsit több meló lesz így egyben, mint esténként elosztva, de annyira talán még nem vészes.
A levesem kanalazása közben fel sem tűnik a többes szám, csak egy-egy fáradt hümmögéssel jelzem, hogy figyelek ám… már amennyire tőlem telik egy fárasztó nap után, nagy csodát meg világmegváltást azért nem kell várni tőlem ilyenkor.
- Nem mondtam egy szóval sem, hogy szörnyű lennél. - emlékeztettem, attól, hogy ő egyből erre a következtetésre jutott a korábbi szavaimból. És nem, nem is gondoltam ilyet, mielőtt még túlgondolná a dolgot.
Viszonozom a tekintetét, és hazudnék, ha azt mondanám, egy kicsit sem érzékenyülök el a hallottaktól, valahogy mégsem találom hirtelen a megfelelő szavakat a válaszomhoz.
- Azt hiszem, igazad van. - szólalok meg végül. Nagyjából ezer meg egy gondolat kergeti egymást a fejemben, az egyik felemmel madarat lehetne fogadni, és örömében legalább háromszor körberohanná az egész várost, míg a másik… nos, akarva akaratlanul is eszembe jut, hogy nemsokára itt a húsvét, és a Húsvéti Nyusziként kötelességeim vannak, még ha épp elég korlátozva is a város falain belül… Miért is ne élhetnénk boldogan addig is? De mi lesz ha valahogy kiszabadulok egyszer? A gyerekekkel, akik várják a tojásokat? A többi őrzővel? És mi van, ha soha többé nem látom őket…? Mondjuk teljes állásban nyusziskodni a tanári pályával sem összeegyeztethetőbb, mint egy komolyan párkapcsolattal, szóval miért is kattogok annyit rajta? Ráérek majd akkor stresszelni a jövő problémáin, ha már aktuálisak lesznek?
- Áh, oké, akkor valószínűleg értenek a dolgukhoz. Ha már egy építész ajánlja őket… mondjuk a múltkoriaktól rosszabbnak lenni már tehetség lenne. - azoktól isten őrizzen, szerintem egy életre megjegyeztük a cég nevét, előbb építenék iglut az erdő szélén, mintsem megint az ő szakértelmükre szoruljak. Vagy Youtube alapján megtanulok én lakást felújítani… inkább!
- Hmm… érdekes. - hümmögök a telefonhívásra, de hiába részletezi Lynn a beszélgetését, akkor sem leszek okosabb – Azt tudom, hogy van ilyen, de biosztanárként mégis, mi közöm a kosárlabdához? Biztos nem a tesitanárt akarta hívni? Úgy tudom ott szinte minden osztályból játszanak, nem csak az enyémből. - értetlenkedek tovább, de mielőtt még válaszolhatna a másik, legyintek is rá – Hagyd csak, majd rákérdezek holnap, mégis mit akart. - vonok vállat, azzal elintézettnek is tekintem az ügyet, kár több szót fecsérelni rá. Valószínűleg csak a szokásos fontoskodás Gloria részéről, valami olyan dolog kapcsán, ami amúgy az égvilágon teljesen mindegy lenne, mint például, hogy limonádét vagy gyümölcslét osztogassunk a diákoknak két meccs között frissítő gyanánt?
- Most ezen mi ilyen meglepő? Te emlegetted az előbb még a gyerekszobát. - derülök jót a lányos zavarán magamban, ő volt az, aki először felhozta a témát, most mit kell ennyire meglepődni azon, ha visszakérdezek?
- Persze, tudtam, ismerlek, csak valahogy az sosem került szóba, hogy mennyi is az annyi. - pontosítok némileg, de ha már lúd, akkor legyen kövér, ki tudja, mikor kerül megint szóba a téma – Oké, nem most rögtön, értem, a vacsit legalább nyugodtan be tudjuk fejezni. A nemsokára mit takar pontosan, hogy készüljek? Pár nap, pár hét, pár év? - nem, a kis naptáramba nem tervezem beírni, de azért a jövővel kapcsolatos tervezés kapcsán nem árt tisztában lenni vele, no. Ha elballag a mostani osztályom, belefér még egy osztály, vagy igazából a mostani osztályt is hívhatjuk meg a keresztelőre…?
- Jah, kettőt, persze. Pont olyannak ismerlek. - ettől még azt is előbb elhinném, ha azt próbálná beadni nekem, hogy a Föld lapos. Talán. - Nézd, igazából nincs bajom a gyerekekkel, bírom őket, azért is mentem tanárnak, csak… a fenébe is, hogy mondjam? Neked ez az egyik régi nagy álmod, nálam meg valahogy sosem voltak olyanok a körülmények, hogy ilyesmiről fantáziáljak, ne csodálkozz, ha kicsit ráparázok. Te egyáltalán nem félsz tőle? Hogy milyen lenne? - azért más dolog 30 gyereket napi 6-8 órában felügyelni meg a tudást a fejükbe tömni, meg más az, amikor a sajátodért 0-24 te vagy a felelős…  Legalábbis az első pár évben, utána legalább néha fellélegezhetnek a szülők, amíg a lurkók a padot koptatják, meg a diákok idegeit tépik…
- Tudod mit? Úgy látom, az lesz a legjobb, ha te is alszol rá egyet, aztán majd hétvégén kipihenten, nyugodtan, átgondolva visszatérünk rá és megbeszéljük. Mit szólsz hozzá? - úgy is úgy tartják az okosak, hogy az ember ne hozzon semmi fontos döntést, ha elöntik az érzelmek, legyen szó akár pozitívakról vagy negatívakról, jobb, amíg kicsit csillapodnak az érzések.
- Ha azt szeretnéd, veselkedjünk… csak ne kajáljuk le szerencsétlen kórókat, mert magyarázkodhatok a srácoknak. - kelek fel én is az asztaltól, hogy a hűtő elé lépve Lynn útját álljam, és magamhoz ölelve megszeretgessem kicsit, ha már láthatóan ennyire kavarognak benne még mindig a mindenféle érzések.
- Hé, minden rendben lesz, oké? Valamit majd kitalálunk, hogy mindenkinek jó legyen, elvégre mindig mindent megoldottunk eddig is együtt, nem igaz? Csak bízz bennem. Bennünk.

- Kár is lenne, de szerencsédre én már elég jól ismerlek ahhoz, hogy ne érdekeljenek ezek az apróságok. - a mosolyom mellé még kacsintok is egy aprót. Tény és való, hogy az évek során voltunk már mindketten fent és lent, láttuk egymást jobb és rosszabb napokon is. Bár tény, hogy neki többször kellett adogatnia a zsebkendőket, mint ahányszor én voltam a lelki támasza. Ettől függetlenül, nem véletlenül vagyunk most együtt, hanem talán pont azért mert én tudom, hogy morcos ha éhes, ő meg tudja, hogy minden második csütörtök este egy tálka tészta levessel kuckózok be a fotelba és nyálas sorozatokat bámulok.
- De nyugodtan szólj, ha legközelebb másképp készítsem. - teszem még hozzá, mert bár a konyha nem ismeretlen számomra, de a vegán ételek azok egyelőre nem tartoznak a specialitásaim közé. Igaz, fejlődök, és a neten is rengeteg recept és lehetőség van!
- Rendben, majd segítek átnézni őket. Bár reméltem, hogy lesz jobb programunk is estére… - elég sok jobb programot is el tudok képzelni vacsora utánra, habfürdő, bekuckózni a kandalló elé, kivételesen még azelőtt ágyba bújni, hogy két percen belül elaludnánk. A lehetőségek száma szinte végtelen.
- Én is így gondolom. Egyébként meg eredetileg is befektetési céllal vettem a házat, felújítva csak többet fog érni. Ha esetleg egyszer szeretné(n)k máshová költözni, könnyebb lenne eladni. - a többes szám annyira halványan szaladt ki a számon, hogy talán meg sem hallotta. Vannak pasik, akiket kitör a frász, ha az ember elkezd a jövőről elmélkedni. Van egy olyan megérzésem, hogy Wolf is közéjük tartozik. Nem lep meg, úgy tűnik ez a keresztem.
- Nem muszáj ott lennie a rendelőnek, ha… - aztán inkább megcsóválom a fejem - mindegy. - ma végképp nincs kedvem vitázni vele, inkább örülnék, hogy ma még egy sírási rohamom se volt az otthonom miatt. De az is igaz, hogy ha eszében sincs összebútorozni, akkor akár lehetne ott is a rendelő, Ha viszont szeretne összeköltözni, természetes, hogy figyelembe venném, hogy a hideg szaladgál a hátán a szakmám említésétől is, nem még a gondolattól, hogy házon belül legyen egy fogászati rendelő.
- Ennyire azért nem vagyok szörnyű. - tiltakozok egy fejrázás mellett, és vissza temetkezem a levesem kanalazásába. Oké, kicsit, de csak egy kicsit túlárad bennem a lelkesedés, és azt is elismerem, hogy nagyon ragaszkodom hozzá, de eddig sem kényszerítettem semmire sem. Ha nem akar velem együtt élni hosszú távon, elfogadom, csak szörnyen rosszul esne. Pláne, ha a kérdés egyáltalán nem kerülne napirendre.
- Tényleg. - őszintén keresem a tekintetét, mielőtt folytatnám - Tényleg szeretlek. Olyan sok időt pazaroltunk másokra, hogy a hátralévő évekből szívesen töltenék veled annyit amennyit csak lehet. Ennyi az egész. - szó sincs róla, hogy azért szeretnék vele összeköltözni, mert ez valami hóbort. Szeretném, ha ez ahogy most vagyunk nem csak átmeneti állapot lenne, hanem valami végleges. Végtére is, ha hónapokig együtt fogunk élni amíg felújítják a házat, amúgy is furcsa lenne megint külön lenni. Már úgy megszoktam a szuszogását éjjelente.
- Nem nem, ezt a brigádot annak a diákodnak az apja hozza, aki a terveket készítette. Megbízhatónak tűnik, nem kóklernek mint az előzőek. - ne is beszéljünk róluk, egyetlen szobát kellett volna glettelni és kifesteni, és azt sem sikerült se jól, se határidőre. Ha nem lennék ilyen nyúlbéla, tutira kiabáltam volna velük néhányszor.
- Veled. Azt mondta, hogy többen is jelentkeztek az osztályodból vagy ilyesmi. Nem tudom, meglepettnek tűnt, hogy én vettem fel a telefont. - egy kicsit zavarba jövök, mert valóban, fura, hogy felvettem, elvégre nem az én lakásom, nem az én telefonom. Valahogy automatikusan jött, ha cseng, felveszem. Minek is szépítsem, tapintatlan voltam.
- Nem hinném, hogy téves volt. 24 órás kosárlabda, a jövő hónapban lesz, azt hiszem. - vonok vállat. Nem ütöm bele az orrom a dolgába, de vannak emlékeim, hogy néha vannak ilyesmik a gimiben. 24 órán keresztül, mindig van két csapat, akik egymás ellen játszanak, ez egyfajta hagyomány vagy mi.
- Hogy mit? - kiesik még a kanál is a kezemből, ahogy hallgatom a magyarázatát. Bele is vörösödök rendesen. Ennyire átlát rajtam, ilyen kiszámítható volnék? Vagy ilyen erőszakosnak tart, hogy rá kényszeríteném az egészet? - Én csak… - jövök zavarba, és egy pillanatra a kezem mögé rejtem az arcom, amíg megpróbálok a hirtelen jött kérdésére válaszokat találni - Csak szeretnék egyszer gyereket vagy gyerekeket, de ezt mindig is tudtad rólam, én nem… A fenébe is, nem azt mondom, hogy most rögtön, csak szeretnék majd, nemsokára - annyira meglepett az eddig nem tapasztalt érdeklődése, hogy még én sem értem mit beszélek. Aztán sóhajtok egy nagyot. Kit akarok átverni? Persze, hogy pontosan tudom. Persze, hogy lennének név javaslataim is. De ha elmondom, akkor totál hülyének fog nézni. - Kettőt…. Igazából négyet, de úgyis tudom, hogy már a kettőtől is kiborulsz. Ha azt mondanám, hogy egyet, az is sok lenne, teljesen mindegy. - mint már említettem, ez a keresztem. Eddig még egyik kapcsolatomban sem merült fel konkrétan a gyerek gondolata sem. Ha őszinte akarok lenni, még bennem sem. Voltam már szerelmes, fülem hegyéig, de mind más volt, mint ez ami köztünk van. Annak ellenére, hogy alig néhány hónapja tart, messze ezt érzem a legerősebb, biztosabb lábakon álló kapcsolatomnak. Néha amikor békésen hozzábújok, elfog az érzés, hogy mennyire sok időt pazaroltunk el. Milyen jó lehetne minden, ha most fejest ugranánk az életbe, hiszen biztos vagyok benne, hogy jól sülne el. A csontjaimban érzem!
- Elismerem, hogy ez a tűzeset nem jött a legjobbkor, és az sem, hogy olyan csodás terveket készítettek a felújításról… Meg az sem, hogy az emeleti szoba látványervén édes kis zsiráfok vannak, és kis rácsos ágy meg minden. - húzom el a szám keserű mosollyal. Elragadott a hév, velem az ilyesmi megesik. Évszázadok óta ilyen vagyok. - Tudod mit, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Csinálják meg a házat úgy ahogy volt, és kész. Minek bonyolítani? - inkább összeszedem az üres tányérokat az asztalról, és a mosogatóba teszem őket. Kikészít ez a hely! Azelőtt boldog voltam, a kis tündérkéimmel, minden éjjel begyűjtöttük a fogacskákat és vele az emlékeket. A palotában boldog voltam, ott voltak a barátaim, az Őrzők is, akikről most semmit sem tudok. Itt rekedtem ebben a városban, és megpróbálok úgy tenni, mintha normális ember lennék, de hát nem vagyok az. Sosem voltam, de ezt mégse mondhatom el Wolfnak. Azt sem várhatom el, hogy megértse vagy egyáltalán elhiggye, hogy ki vagyok. Néha én sem tudom, hogy ki vagyok.
Megtörlöm az arcom, nem mintha sírtam volna, de biztos ami biztos… nálam sose lehet tudni.
- Van egy kis tortilla és némi salsa tegnapról, előveszem, és neki veselkedjünk a préselt növényeknek? - igen, most próbálok úgy csinálni mintha mi sem történt volna. Ha nem beszélünk az elefántról a porcelánboltban, talán nem tör össze semmit.

 Csak egy rövid morranással veszem tudomásul, hogy a kis Duracell nyusziban lemerült az elem, hála a magasságosnak, hogy nem akkor pörög ezerrel, amikor én is itthon vagyok. Azt meg már csak remélni merem, hogy azért, mert Lynn nap közben véletlenül sem hagyja aludni – igen, tudom, főleg éjszakai állatok, de ha megint egész este a mókuskerekét fogja pörgetni, én nem tudom, mit csinálok vele! Vagyis ötletem lenne néhány, csak valószínűleg a kedves gazdija nem díjazná a kreativitásomat…
- Oké, ezzel nem szállok vitába. - ismerem el, hogy néha tényleg nehéz eset tudok lenni, pláne, ha épp az éhenhalás szélén állok. A világ szerencséje, hogy amúgy egy nagyra nőtt nyúl vagyok, nem valami kardfogú tigris, vagy hasonló.
- Hm, az illata alapján finomnak tűnik. - szimatolok a levegőbe, a konyha irányába fordulva, miközben lecuccolok, nemes egyszerűséggel vállat vonva Lynn megjegyzésére – Ha már a diákok is veszik a fáradtságot, hogy több órányi munkát beleöljek… az a minimum, hogy át is nézem. Amúgy meg annyira nem változatos a növényvilág erre felé, hogy olyan vészesen sok időt felemésszen. - legyünk őszinték, az állandó hótakaró nem sok növénynek kedvez, szóval szinte mindig az örökzöldek teszik ki a nagyját. Olyan hú-de-sok -féle fajta meg azokból sincs erre…
- Annak tényleg nem. Meg ha már úgy is romokban van, egyszerűbb most rászánni az időt, és rendesen megcsinálni, mint pár év múlva a félig felújítottat szétverni meg összekoszolni. - úgy is bármikor beköszönhet egy csőtörés, vagy bármi hasonló égi áldás, elég azokkal kínlódni amikkel nem tud előre tervezni az ember, csak meglepetésként zuhannak a nyakába.
- Ühüm. - hümmögök egy sort a megerősítés hallatán, miközben kényelmesen helyet foglalok az asztalnál, majd néhány pillanattal később már bőszen kanalazom a levesemet. Eddig fel se tűnt, hogy ennyire éhes vagyok…
- Aha, vagy úgy. - erre mégis mit mondhatnék? Sovány vigasz, attól a fogászat még úgy is a lakás alatt lenne. Persze, az ő lakása, ő rendelője, csak… na.  Van egyáltalán az a hangszigetelés, ami tényleg elég lenne? Bár, még akkor is ott a fertőtlenítőszag… Ha már közösben gondolkozik…
- Miért, fordított esetben neked nem lenne? - kérdezek vissza óvatosan két kanál leves között, mielőtt megráznám a fejem – Tudod mit? Vedd úgy, hogy meg se szólaltam. - fordított esetben valószínűleg már pattanna is fel az asztaltól, hogy rohanjon és kezdje az esküvőt szervezni…
- Tényleg? - kérdezek vissza némi meglepettséggel, mert… na. Egy hete se lakunk együtt, meg nem is túl régóta vagyunk együtt, annak ellenére, hogy évek óta ismerjük egymást. Vagy igazából ez sem mostanában merült fel benne? Rákérdezni biztos, hogy nem fogok, ahhoz nyuszi vagyok, a kedves exéhez meg kár hasonlítgatni magunkat, ég és föld a két kapcsolat. Mondanám, hogy ha nő lennék, vele akkor se költöznék össze soha a büdös életben, de tisztában vagyok vele, náluk Bodhi volt a nagyra nőtt gyerek, aki képtelen felnőni és bármit is komolyan venni. A hülyéskedésen kívül, az valahogy nagyon megy neki.
- Hm, az annyira még nem is vészes. Csak a végén ne úgy haladjanak, mint akit a vendégszoba felújítással bíztál meg. - mert akkor még két év múlva ilyenkor is itt fogunk ülni, mert félkész lesz a tető.
- A matektanárnő? Gloria? Velem akart beszélni a kosárlabdáról? - vonom fel értetlenül a szemöldököm, majd csak lemondóan ingatom a fejem, zakkantabb már ez se lesz. Nők… Mégis mi közöm nekem a kosárhoz?
- Váltottunk néhány szót az egyik szünetben még délelőtt, de ott szó sem volt semmi bajnokságról vagy kosárlabdáról. - rázom meg a fejem, és ötletem sincs, hogy mégis mi a túrót akarhatott – Nem lehet, hogy téves? - tudom, elég sovány az esély rá, de na, így hallva elég abszurdnak tűnik az egész. Mindegy is, csak legyintek az egészre, mást nem ha annyira fontos, úgy is megtalálnak a suliban, estére a halál se akar a kollégáimról cseverészni, inkább váltsunk témát. Vagy kanyarodjunk vissza az előzőhöz, addig úgy sem szabadulok, amíg nem beszéljük meg, ha nem ma, akkor holnap, vagy holnapután.
- Na jó, ki vele… hány lurkót szeretnél? - csapok bele a dolgok közepébe, miután az utolsó néhány kanálnyi leves is eltűnt a tányéromból, ha pedig nem értené, honnan is a hirtelen témaváltás, akkor segítek neki némi magyarázattal – Az előbb mondtad, hogy vendégszoba, vagy gyerekszoba, vagy ilyesmi… Téged ismerve, fogadni mernék, hogy már névjavaslataid is vannak, nem csak a darabszámról elképzelés, szóval… ne kímélj. Gondolom nem Pöcök lenne az a gyerkőc… - adom be a derekam, inkább beszéljük meg most amit kell, mint hogy megint napokig olyan letört legyen itt nekem, mint a bili füle. Eléggé padlóra küldte a lakástűz is, most meg ne én legyek már a hangulatgyilkos.

- Ott van. - mutatok Pöcök felé, aki nagy erőkkel durmol a radiátor alatt a kis pokrócán. Olyan mint egy szőrös mamusz amit valaki a sarokban felejtett, zabálnivalóan aranyos. Most. Amikor alszik. Amikor össze-vissza ugrál és rágcsál, meg tele bogyózik mindent, olyankor azért annyira én sem tartom cukinak, de remélem majd kinövi. Illetve lesz ideje kinőni, és Wolfnak nem telik be hamarabb a pohara.
- Kétlem, de ami másokra igaz, rád duplán is. - minek szépítsem? Amúgy is vannak, akik mogorvának tartják, de ha ezek az emberek látnák olyankor amikor esik le a vércukra és éhes…! Meglenne róla a véleményük! - Karfiolos, de most tettem bele krumplit is, hogy laktatóbb legyen. - tájékoztatom a leves jellegéről. Persze vannak benne egyéb zöldfélék is, de ez a kettő alkotja a derékhadat. Nekem ízlett, és már egészen kezdem megszokni a vegán étkezést, a hasam se tiltakozik már úgy, mint két hónappal ezelőtt… oké, bevallom a héten a melóban egy óriási baconös sajtburgert ettem, dupla húspogácsával, valószínűleg ez is segít abban, hogy itthon jobban bírom. De nekem nem muszáj teljesen vegánnak lenni, elég ha Wolfie tartja a diétát - a saját emésztőrendszere érdekében.
- Rendben, segítek. Bár szerintem te vagy az egyetlen földön élő tanár, aki tényleg meg is nézi a préselt levélgyűjteményeket. - mert az enyém például biztos, hogy rá se bagózott! Valószínűleg a legtöbb ilyen gyűjtemény valahol nehezékként kallódik, vagy azt használják gyújtósnak.
- Eléggé. - sóhajtok csalódottan - Eleve valamikor meg kellett volna csináltatnom pár éven belül, elvégre ez egy régi ház, de így már egy szaki se vállalja érte a felelősséget. Annak meg nem sok értelme lenne, ha belül felújítok, és egyszer csak ránk szakad a tető. - vonok vállat tehetetlenül, mert ezzel aztán tényleg nincs mit tenni. Hiába is csapkodnám a fenekem a földhöz, jó eséllyel akkor se úsznám meg a felújítást.
- Igen, lényegében csak helyreállítás lenne és egy kis modernizálás. - bólintok. Nyilván ez lenne a gyorsabb megoldás, szóval ha nagyon unja már a fejemet, akkor ezt fogom választani. Ha viszont szeretne fejest ugrani a dolgok sűrűjébe, akkor még mindig ott van a B opció is.
- Teljesen külön bejárata lenne, a ház túlsó oldalán. - mutatok rá az ujjammal a terveken a rendelő bejáratára. Tudja, hogy hónapok óta szenvedek már a rendelővel, sehogy se találtam eddig jó épületet. Most viszont itt lenne a lehetőség, és az igazat megvallva, még kézenfekvő is lenne. Kevesebb utazás, több idő nekünk. Mindenki jól jár, és ha elég jó a hangszigetelés, kutya legyek, ha véletlenül meghallja a fúró hangját!
- Elismerem, hogy ez talán most egy kicsit sok lehet neked. - bólintok, és bár nagyon igyekszem, azért nem tudom minden csalódottságomat elrejteni. Tudtam, hogy ez a pasi nem könnyű eset, nálam jobban talán kevesen tudják ezt róla. Mégis reméltem, hogy valamennyit csak nyom a latba, hogy bár még csak pár hónapja járunk, de hosszú évek óta ismerjük és kedveljük egymást. - Bennem már felmerült. Oké, nem ilyen konkrétumokkal, de… szerintem ha szeretsz valakit, természetes, ha elkezdesz ilyesmin gondolkodni. - úgy csinál mintha nem ismerne. Mintha nem tudná, hogy a “Pajtijával” amiatt lett vége a kapcsolatunknak, hogy nem láttam egyáltalán haladunk-e valamerre vagy csak egy helyben toporgunk. Elismerem, ő nem kapott néhány év piszkálás mentes haladékot, de ez van, én se leszek már fiatalabb (róla nem is beszélve), szóval ha már itt rekedtem ebben a fura világban, igazán megpróbálhatnám én magam is a “boldogan éltek míg meg nem” életstílust.
De persze, megértő vagyok, ha sok ez most egyszerre neki, akkor kap időt átgondolni.
- Úgy egy-két hónap a különbség. Mivel mindenképp a tetővel kezdenek, ezért még akár egy-két hét is lehet amíg eldöntjük. - amilyen lelkesen tettem elé a terveket, most olyan kedvetlenül kanalazom a levesemet. A hiba biztos, hogy bennem van, hiszen olyan könnyen lelkesedek szinte bármiért ami megtetszik. Közben meg most azt érzem, hogy különösebb hajtépés nélkül elvagyunk hónapok óta, sőt egy hete egy fedél alatt, és még senki nem akart a kardjába dőlni (maximum a nyulamat hidegre tenni). Miért ne működhetne?
- Jut eszembe, délután keresett a vonalason egy matektanárnő, mondtam, hogy a suliban biztos utolér. Tudtatok beszélni? Valami 24 órás kosár bajnokságról magyarázott, de nem tudtam pontosan mit szeretne. - említem meg neki a délutáni telefonálót. Ki az aki manapság bárkit is a vonalas számán keres? Eleve, vannak még olyan dinoszauruszok (Wolfot kivéve) akiknek van vonalas telefonjuk? Szerintem ez a matektanárnő AZ a matektanárnő aki már a bálon is nagyon rá volt szállva a páromra, és csak csekkolni akarta, hogy tényleg együtt élünk-e jelenleg. Nem hiszem ugyanis, hogy Wolfgang ne lenne elérhető a mobilján - vagy épp az iskolában.

- Helyes. Ajánlom is neki, hogy ott legyen. - bólintok aprót, mert ha megint megtudom, hogy szétrágott valami kábelt, vagy a ketrecen kívül próbálja megjelölni a saját felségterületét az ÉN lakásomban, akkor nem fogja megúszni annyival, mint legutóbb.
- Van olyan, aki nem? - legalábbis rémlik valami még az egyetemi pszichológia órákról, meg Freud-ról, hogy ha az alapvető igényeknél hiba csúszik a gépezetbe, akkor onnantól az ember se igazán önmaga… bár ki tudja, lehet, hogy van aki ezt is jobban képes kontrollálni, de tény, hogy nálam abszolút igaz a megállapítás, hogy tele hassal tényleg egy fokkal kisimultabbak az idegeim – Milyen levest készítettél? - kíváncsiskodok, miközben lepakolom a cuccaimat, hogy ugyanazt esszük-e, ami tegnapról maradt, vagy megint alkotott valamit a konyhában?
- Köszi! Szerencsére nem egy vészes mennyiség, igaz, hogy három osztályé, de 32-nél többen egyikben sincsenek és mindenkinek legalább 25 növényt kellett összegyűjteni… Valószínűleg jó sok lesz az ismétlés meg átfedés is közte. - elvégre mit szépítsünk, itt az isten háta mögött kettővel, az örök jég és hó hazájában, nem olyan változatos a növényzet, mint valami emberibb éghajlaton… Még akkor se, ha a virágboltok meg a salátabárak kínálatát hozzácsapjuk.
- Akkor ezek szerint ennyire rossz a helyzet? - követem a konyhába, immár a megannyi cókmókom nélkül. Emlékszem, amikor kiütött a tűz, és a helyszínen faggatta a tűzoltókat, még nem tudtak semmi biztosat mondani a tetőről, kívülről pedig nem úgy tűnt, mint ha nagy kár keletkezett volna benne, de amilyen alattomosak tudnak lenni a lakástüzek, pláne, ha valami elektromos tűz is közre játszik, sose lehet tudni, a szerkezetben milyen károk keletkeztek. Ezek szerint nagyobb, mint ami első ránézésre látszott.
- Jól van, nem bánom… - vonok vállat, majd helyet foglalva szedek is a levesből, amíg elővarázsolja a terveket a laptopján, már képletesen szólva, úgy is kopog a szemem az éhségtől… mire sikerült megnyitnia a terveket, és belekezd a magyarázatba, már minimum a tálban lévő leves fele hiányzik előttem!
- Akkor az kb. az eredeti visszaállítása a tűz előtti állapotra… - fogalmazom meg más szavakkal, hogy jól értelmeztem-e az első variációt. Amikor azonban folytatja, hirtelen nem is igazán tudom, mit szólhatnék, reagálhatnék a hallottakra azon túl, hogy fel sem tűnik, ahogy a kanalam valahol félúton a levegőben megállt, amíg igyekszem összekapni a gondolataimat. Mert… huhh! És ez a „nagyszerűbb”?
- Biztos, hogy jó ötlet lenne pont egy fogorvosi rendelő fölött lakni? - próbálok finoman utalni arra, hogy lehet, neki irtó praktikus dolog lenne, de engem már a gondolattól is lever a víz, ha csak rágondolok is. Hát még ha esetleg megcsapna az a tipikus fertőtlenítő szag, vagy beugranék hozzá valamiért, és meghallanám a fúró hangját… Brrr!
- Másfelől… oké, tudom, senki se akart, vagy tervezett lakástüzet, egyszerűen így hozta az élet… de nem gyors ez egy kicsit? Úgy értem, ha nem égett volna le a lakásod, mennyi idő után merült volna fel egyáltalán az összeköltözés? Most meg, hogy némi túlzással egy hete együtt élünk, már a leendő családi házról kéne dönteni, gyerekszobával, meg mindennel…? - vakargatom meg a tarkóm, mert… nem mint ha sose játszottam volna el a gondolattal, hogy milyen is lenne a nagycsaládos élet, csak mivel az elmúlt években nem igazán kedveztek az ilyesmi terveknek a dolgok, egy ideje úgy szép lassan le is mondtam róla… erre? Most egyik napról a másikra újra aktuális lett, és na, nem tartom magam valami hú-de-karót nyelt típusnak, de ez a tempó azért egy csöppet nekem is gyors már.
- Mondtak valamit, hogy mennyi idő lenne egyiket vagy másikat kivitelezni? Vagy mikorra kellene dönteni? - kérdezek vissza, mert gondolom, tőle se holnapra várnak választ, ha én is kaptam pár nap (?) haladékot. A végén meg még lehet, hogy igaza lesz… néhány nap alvás meg gondolkozás, aztán egyből nem tűnik olyan nagy dolognak az egész, mint most.

Az együttélés Wolfganggal ott kezdődik, hogy együtt élni vele, ami tök jó, és ott folytatódik, hogy együtt élni a cuccaival, ami… hát, annyira nem tök jó. Nekem is van rengeteg apró kacatom, de eddig fel sem tűnt, hogy életem morcosabbik felének is bizony van jónéhány mütyűrkéje, magazinja, rendetlen asztala és polca amiket legszívesebben azonnal ráncba szedtem volna. Eddig bírtam türelemmel, és bár az asztalához nem nyúltam, de a többi területen tartottam némi tereprendezést. Remélem nem bánja majd.
- Legutóbb a ketrecben rágcsált, de lehet, hogy itt van valahol. - futtatom körbe a tekintetem a nyúl után kutatva. Pöcök nem lett Wolf szíve csücske, már csak azért sem, mert itt tartózkodásunk első napján sikerült bele bogyóznia Wolfgang papucsába… valamiért ki van rá hegyezve a tapsifüles, az internet szerint a viselkedése olyan mint egy dominancia harc a nyulak közt. Kész agyrém, miért gondolja azt ez az oktalan kisállat, hogy Wolfie is egy nyúl akivel neki dominancia és territórium-focit kell játszania?!
- Jogos, a másikat sem én gyújtottam fel, de így jobban hangzott. - vonok vállat mosolyogva, és épp csak egy kicsit bújok hozzá az üdvözlés örömére. Közben meg is látom az emlegetett szőrmókot, amint a radiátor alá fészkelte be magát, és köszöni szépen: prímán elvan a melegben lustulva. Remélem előtte nem rágott meg semmit, mert nagyon érik már, hogy a párom masnit kössön a kajla füleiből.
- Rendben, akkor megbeszéljük közben. Melegítem a levest! Nem szeretném, hogy éhen halj, különben is, éhesen morcosabb vagy. - de ezzel legalább nincs egyedül! Ha már hangosan korog a gyomrom, szinte válogatás nélkül kötözködök mindenkivel, ha kell ha nem. Bár magam is szinte vega vagyok, azért be kell valljam, lassan kifogyok a vegán fogásokból, és az internetre kell támaszkodnom, ha én szeretném készíteni továbbra is a vacsorát. Mégse lehet mindig csak saláta és leves, meg grillezett zöldségek.
- Rendben, akkor majd segítek. - bólintok. Azért némi biológiát én is tanultam, még ha nem is növényekkel foglalkozom napi 8-10 órában. Volt egy holisztikus gyógymódok szemeszterem (fúj, én hiszek a gyógyszerekben!), ahol egészen sok gyógynövénnyel ismerkedtünk meg, talán pár kornyadt levéllel én is elbírok. Főleg, ha így mondjuk hamarabb kerülnénk ágyba, kevésbé fáradtan.
Közben el is indulok a konyhába, hogy ellenőrizzem mennyire hűlt ki a leves, kell-e melegíteni vagy egyből fogyasztható. Ha másra nem, legalább arra jó az állandó zimankó, hogy mindig jól esik egy forró leveske.
- Köszönöm! Igazából mindenképpen hónapokat vesz majd igénybe, a tető csere miatt, főleg. - sóhajtok egy nagyot csalódottan. Bárcsak hamarabb menne, de az ilyesminek nem két perc amíg elkészül.
- Azt hiszem, nekem a “nagyszerűbb” megoldás tetszene, de az az igazság, hogy… mindegy, előbb szedj egy kis levest, utána megmutatom. - tolom elé a fazekat és a merőkanalat, amíg előveszem a laptopom. Megnyitom mind a két tervrajzot és a látványterveket is, aztán ha már került valami a pocakjába, akkor bele is vágok a mesélésbe.
- Az egyik egy egyszerű felújítás lenne, semmi komolyabb átalakítás, maradna a két plusz lakás is a bérlőknek. A másik meg… hát, szóval… - jövök egy kissé zavarba - Szóval, ha most el tudjuk egymást viselni egy fedél alatt, akkor akár össze is költözhetnénk hivatalosan, és csinálhatnánk belőle egy szép nagy családi házat meg az alsó szinten külön bejárattal egy kis rendelőt. Lenne hely mindkettőnknek dolgozó szobának, szép tágas nappali, étkező, háló, vendégszoba vagy gyerekszoba meg ilyesmi. - meg is nyitom inkább a második tervet, ami ugyan költségesebb, de tényleg egy csodaszép otthon lehetne belőle. Amíg emészti a hallottakat, én is merek némi zöldséglevet a tányéromba, de őszintén nem tudom, hogy mit szól az egész felvetéshez.
- Ha gondolkodnál rajta, nem muszáj most dönteni, és egyáltalán nem kötelező összeköltözni velem, meg még alakítani is lehet rajta, szóval aludj csak rá nyugodtan néhányat ha szükséges. - teszem még hozzá, mielőtt azt hinné, hogy szokásom szerint megint a szekeret fogom a lovak elé.

 Hála az égnek annyira nem hatalmas a lakás, hogy órákon át bújócskázzunk benne, így amint meghallom a hangját, már indulok is a nappali felé… mondjuk esélyesen amúgy is az lett volna az első megállóm, hogy megszabaduljak a sok hazahozott munkától.
- Az jó… remélem, hasznosabban, mint kis barátunk. Jut eszembe, hol van a nyulad? Mondd, hogy a ketrecében, és nem épp szétrág valamit! - nézek körbe némileg aggodalmas tekintettel, kiszúrom-e valahol a kis kártevőt, vagy sikerül-e tetten érnem, de egyelőre nem látom, hol lehet. Ami részben jó, részben meg… mint a gyerekeknél, ha nem látod őket, és túl nagy a csend, az gyanús!
- Ezt a lakást… miért, másikat igen? - kérdezek vissza komolytalanul. Azt tudom, hogy a saját lakását ért tűz kapcsán nem ő a hibás, hisz otthon sem volt, épp vásároltunk, amikor megtörtént a baj, de ha már így vezette fel a témát… másrészt viszont elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy egyébként, normális esetben, ha ez a lakás is leégne, akkor is lenne hová hazamennem – ha épp működne a nyűlüreges képességem, és vissza tudnék menni a kis főhadiszállásomra, abba a bizonyos nyúlüregbe… De ahogy a várost se tudom elhagyni, úgy tűnik, ez is defektet mondott. Hurrá… Már csak abban reménykedek, hogy egyik sem végleges. Nem mint ha a mostani életemmel olyan nagy problémáim lennének, de na, azért mégis csak hiányzik a régi is.
- Hát enni azt bírnék éppenséggel, egész nap egy szendvicset ettem, meg pár bögre kávét. De megbeszélhetjük közben is, amit akartál, ha úgy jó, tudok figyelni. - hagyom rá a döntés lehetőségét, ő tudja, mennyire fontos, vagy sürgős a mondandója, teljes odafigyelést kíván-e, vagy miről is van szó egyáltalán.
- Ha szeretnél, akkor megköszönöm. Igazából nincs konkrét határidő, de jó lenne minél előbb letudni, mintsem tologatni, munkából úgy sem lesz soha kevesebb… - és hiába halasztgatja az ember, azzal sincs sokkal előrébb, el nem tűnnek sajnos, csak felhalmozódnak, és mint a futóhomokból, egyre esélytelenebb szabadulni belőle. Másfelől meg, a növények sem olyan bonyolultak, tekintve, hogy nagyjából a fele valami örökzöld, a másik fele meg a helyi kereskedésekben fellelhetőek közül kerül ki, szóval valószínűleg Lynn is ismeri a nagy részüket. Ha meg mégsem, már az is nagy segítség, ha csak mondjuk a felét kell átnéznem, nem az egészet.
- Nos, így elöljáróban csak annyit mondanék, hogy nyugodtan maradj, ameddig kell, emiatt ne érezz kényszert, hogy csak ezért a gyorsabb megoldást válaszd. Inkább csinálják meg egyszer normálisan, utólag már úgy is nehezebb, nem igaz? - kérdezek vissza, majd hacsak másképp nem dönt, akkor intek neki, hogy inkább a konyhában folytassuk a társalgást. Még ha vacsora előtt terveket is nézünk, a konyhaasztalon azt is kényelmesebb – Így, mielőtt még belevágnál a mesélésbe, pusztán kíváncsiságból – neked melyik a szimpatikusabb? Aztán utána hallgatom a másikat is. - fordulok felé, mert sejtem, mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya, a kérdés, hogy ő melyiket szeretné inkább. Elvégre mégis csak az ő lakása…

Különös dolog ráébredni, hogy tulajdonképpen mennyi sok kacatod van. Erre nem is lehetne jobb alkalom, mint amikor kényszerűségből menekíteni kell a sok-sok holmit, eldönteni, hogy mi az ami fontos és mi nem. Természetesen minden fontos! Szóval, Wolf egyik szomszédjának garázsában, meg egy kis bérelt raktárban halmoztam fel az apró csecsebecséket, könyveket, emlékeket, konyhai felszereléseket és a még menthető bútorokat az otthonomból. A ruhák és még néhány holmi bőröndökben vagy dobozokban ténfereg Wolfgang lakásának különböző pontjain, amitől gondolom sem ő sem én nem vagyunk különösebben boldogok.
Ezért is álltam neki a rendrakásnak, hogy mégse úgy nézzen ki a lakás mint valami menekültszálló, még ha funkcionálisan most egy kicsit az is lett. Amilyen morcos tud lenni, meg ragaszkodik az elképzeléseihez, megdöbbentő, hogy úgymond a felszín alatt milyen rendetlenséget dugdos. Az íróasztala kész káosz, de ahhoz nem nyúltam, mert megkért rá. Viszont a mellette lévő komódról, polcokról elpakoltam, legalábbis megpróbáltam rendezni a sok újságot és iratot. Ma van először egy kicsit jobb kedvem, szóval vacsorát is készítettem, és a ház felújításának terveivel türelmetlenül várom szíven szőrös és mogorva választottját.
- Szia! A nappaliban! - köszönök neki én is, és hozzá teszem azt is, hogy merre talál. Nem mintha kergetőzni lehetne ebben a bálteremben, de inkább megmondom, hátha hamarabb megtalál. - Semmi gond, elfoglaltam magam. - kedves, hogy még mindig szabadkozik, de az elmúlt hónapok alatt megszoktam már, hogy valami mindig közbejön. A tanáriban tartják fel, vagy valamelyik diákkal beszélget, vagy dolgozatokat javít, szülői értekezlet vagy bármi más miatt nem ért haza időben. Engem ez nem zavar annyira, maximum olyankor, ha valami időponthoz kötött dolgunk lett volna.
- Minden rendben, ezt a lakást nem gyújtottam fel, szóval még van hová hazajönnöd. - jegyzem meg halvány mosollyal az arcomon. Két napja már viccelődni is tudok a történteken, ez azért elég szép haladás! A csókot viszonzom, bár szívesen megtoldanám egy öleléssel is, de látva a csomagokat erre még azért várnom kell.
- Van, erről akartam is beszélni veled. Nem vagy éhes, vacsorázzunk előbb? - közben a két pakkot odébb tolom, mégse a kanapé közepén terpeszkedjenek. - Segíthetek átnézni a préselt növényeket? Vagy mikorra kell megcsinálnod? - érdeklődök tovább, látva a mennyiséget ez nem fél órás buli. Kár, hogy a gyerekek csak elvétve találnak valami fonnyadt levelet a hó alatt, emiatt többen is a virágüzletben vásárolt levelekkel egészítették ki a legutóbbi beadandót. Cseles!
- Szóval a lakás. - térek vissza a leginkább égető (ha-ha!) témánkra. - Kétféle terv is van a felújításhoz, egyik gyorsabb másik nagyszerűbb. De azt hiszem, segítened kellene a döntésben.

 „Túl szép, hogy igaz legyen” – szokás mondani… vagy ha huzamosabb ideig csak jó dolgok történtek veled, szinte már borítékolható, hogy előbb vagy utóbb, de valami nagyon elszaródik. És miért is pont mi lennénk kivételek? Leszámítva, hogy az év végi vizsgák közeledtével szép lassan, fokozatosan megint egyre több volt a munkám és a túlóra, meglepően jól mentek a dolgaink Lynnel.  Így, hogy már az ottalvás sem jelentett különösebb problémát, a közös találkozókat is egyszerűbb volt kivitelezni, mert hát kinek van kedve minden nap az éjszaka közepén búcsúzkodni meg hazakocsikázni a kőkemény mínuszokban? Szóval meglepően jól alakultak a dolgok, pláne a korábbi szerencsétlenkedéseket figyelembe véve, így szinte már vártam, hogy mikor fog történni valami…
Nos, a meglepően hosszú, pár hónap nyugalom után talán nem meglepő, hogy egy olyan mértékű ménkű ütött be, mint egy lakástűz. Nem tudom, hogy egyébként mikor merült volna fel bármelyikünkben is a tényleges összeköltözés, elvégre lassan az egész hetet hol nála, hol nálam töltöttük, így viszont ilyen téren kicsit felgyorsultak a dolgok. Kérdés sem volt, hogy jöjjön hozzám lakni, vagy hogy épp itt az ideje, hogy ő is kapjon egy saját lakáskulcsot – ha már sajnos szabadságot nem tudok kivenni így az második féléves hajrában… Meg azt hiszem, a fiók helyett is elkél valami nagyobb bútor, amiben a ruháit, vagy egyéb holmijait tarthatja, elvégre egy lakástűz után nem egy hét lesz, mire visszaköltözhet, az tuti.
Ha nem is tudtam napokig itthon maradni, hogy egy kis lelket öntsek vele, igyekeztem segíteni, ahol tudok… építész és kivitelező kapcsolatokkal egykori diákjaim révén, és az egyik nyugdíjas szomszéddal még azt is sikerült megbeszélni, hogy átmenetileg használhatja a garázsát egy ideig, amíg nem rendeződik a helyzet. Ami meg a sulit illeti… nos, a szabadnap meg az óracsere sajnos nem igazán játszik, ha egy ballagás előtt álló osztályod van, de igyekeztem tőlem telhetően mielőbb hazaérni minden nap, több-kevesebb sikerrel.
Ma pont kevesebbel, mert nyakig ülök a munkában, és még mindig lenne mit csinálni, de az órára pillantva realizálódik bennem, hogy már így is későre jár – neki is állok összepakolni a javításra váró dolgozatokat, meg egy nagy szatyornyi préselt növénygyűjteményt, hogy majd valamikor a héten, esténként, apránként kijavítsam őket, lehetőleg még a hét végéig. Vagy a jövő hét elejére legkésőbb.
- Szia, megjöttem! - köszönök hangosan, miután a lakásomon belülre keveredek a két szatyornyi hazahozott munkámmal együtt, hátha még nem hallotta meg, hogy vagy öt perce a kulcsaimmal bénázok a küszöbön – Bocsi, hogy már megint ilyen későn… Pedig ma előbb akartam jönni, de csak összejött megint minden. - biosz fakultáció, aztán néhány diákkal gyorsnak induló, de igencsak elhúzódó konzultáció, és még a tanáriban is elcsípett az egyik kolléga egy esetleges jövő heti helyettesítés kapcsán… Unalmas az életed? Menj tanárnak, a fogalmat se fogod ismerni, időd se lesz rá!
- Itt mi újság? Minden rendben? Jól telt a napod? - sétálok bentebb a lakásban, miután kibújtam a cipőmből meg a kabátból, hogy egy csókkal köszöntsem Lynnt, majd a dolgozatokat és a préselt növényeket le is pakoljam az első helyre, ahol nagy, üres felületet találok, és nem a föld az – a kanapéra – Van valami új fejlemény a lakás kapcsán?