Bri & Dec

You called, I can't hear a thing

Tököm se tudja, milyen pasikkal volt eddig dolga ennek a nőszemélynek, de nem először hallom már azt a – szerintem alaptalan vádaskodást –, hogy pasikat földhöz veri a nátha. Ezt azokról a burzsuj hülyegyerekekről tudom csak elképzelni, akik padlófűtéses kacsalábon forgó apartmanokban tengették a gyerekkorukat, nem pedig az elbaszott Kansasben, ahogy én. Őket biztos forró levessel és drága pirulákkal kurálták, engem nagyanyám kiküldött fáért a szakadó esőben.
– Nem vagy te egy kicsit nagyra magaddal, tündérke? – érdeklődöm, a becenév pedig nem több puszta burkolt cinizmusnál, amit bármelyik idióta levágna. Ezért is nem vagyok biztos benne, hogy neki menni fog, szóval lezserül átvetem a karomat az ülésen és közelebb hajolok. – Indokolatlanul. Különben is. Honnan veszed, hogy nincs nekem otthon emberem arra, hogy a nyafogasomat hallgassa? Már ha csinálnék olyat. De nem szoktam. Ugyanis igazi férfi vagyok, nem olyan kirakatbuzi, akikkel te ismerledni szoktál, gondolom. – Nem hagyok vigyort szétterülni az arcomon, mert még azt gondolná nekem itt, hogy szórakozok. Vegye csak komolyan, hogy nem egy srác vagyok, akiről futólag csacsoghat a barátnőjével – képzelt, vagy valós, az is dilis, erre a nyakamat teszem –, hanem olyan férfi, aki ha egyszer úgy dönt, hogy mély benyomást akar tenni rajta, könyörögni fog azért, hogy tiszteljem meg azzal, hogy neki sírom el a bajomat. Sírni se szoktam amúgy. De nem ez a lényeg.
– Hát, én se te miattad. – Magamban állapítom csak meg, hogy becsukni a kocsi ajtaját amúgy egész jó ötlet volt. – Ha mindenképp elmebeteg bigével akarnék randizni, szétnéznék a zártosztályon, nem vesződnék azzal, hogy téged kajtassalak. – Örülök, hogy ebben a szar tragacsban van fűtés, bár úgy tervezem, nem maradok addig, hogy a lábujjam elkezdjen kiolvadni a hipotermiás sokkból.
– Rágalmazás. Kibaszottul rágalmazás! – erősködöm önérzetesen. Fírtathatnám a melltartója méreteit bosszúból, de ennyire nem vagyok közönséges. – Nem is ajánlat volt, csak mondtam, hogy nekem igazán nem esne nehezemre igazolni a szavaimat, de te semmivel sem tudod a tieidet, maradjunk ennyiben. – Persze nem akarok bizonygatni semmit ennek a csajnak, annyira nem indít be. Bár… áh, de nem. A csendes nőket jobban szeretem, a károgoktól meg egyenesen a falra mászom, ő pedig valami új, továbbfejlesztett mutáns verziója azoknak az idegesítő-fajtáknak, akiket ha tehetem, kerülök.
– Ja, hogy most nem vagyok előnyben? Bocs, nem volt egyértelmű abból, hogy kábé úgy kukkoltál a kocsidból, mint egy lelkes rajongó, aki az aláírásomért kuncsorogna, csak nem tudja, hogyan szólítson meg – vetem oda lesajnálóan, majd felszusszanok. Minek töröm magam egyáltalán? A csajt valami gyépés rendőrakadémiáról szalajthatták, vagy tudom is én, de láttam én már nála kompetensebb négyévest, csak az rendőrautó akart lenni. Ha lesz időm, megírom a kis fickónak, hogy sose adja fel az álmait, mert manapság tényleg az lehetsz, ami csak lenni akarsz, mindegy milyen nyomorult vagy. – Szeretek veszélyesen élni. – Tájékoztatom és megint igazat mondok. Meglepően őszinte vagyok ezzel a nővel, ami szinte megtisztelő, szóval nem tudom, mit ugrál itt, mint a bolha, de ráhagyom. Mondjuk. Csak félek, hogy tényleg megpróbálna kárt tenni bennem, mert ugye a diliházban az erőszakos viselkedés a beugró, ő meg valahogy kiesett a túljelentkezés miatt, vagy én már nem tudom eldönteni, mi a fene baja van, de rezignáltan hunyorgok rá, mintha valami bonyolult kirakós lenne, holott csak azon tűnődöm, hogy mit vétettem. Mármint ja, tudom, ha egyszer eljutok a mennyei szortírozóba, több lesz a rovásomon, mint nem, de hogy már idő alatt csapásokkal sújtanak hallatlan! Ennyire nem vagyok rossz ember, basszák meg.
– Kérhetném a második opciót? Vagy ne fáradj. Abból, hogy szerinted a megfelelő sorrend az “elvinni és csak aztán leütni” azt mutatja, hogy még ezt sem tudnád normálisan kivitelezni – legyintek lemondóan és benyúlok az ülés alá, hogy ütközőig húzzam azt, mert kezdem úgy érezni magam, mintha egy konzervdobozba préseltem volna be magam. Nem azt kívánom ezzel jelezni, hogy csupa fül vagyok, de úgy sem számít, elmondja, amit akar, ha hallani akarom, ha nem.
– Annak meg mi értelme lenne? – ráncolom a homlokom kíváncsian, ugyanis mindketten tudjuk, hogy nem azért pattantam be mellé, mert be akarok vágódni nála. Semmi sem indokolja, hogy kicsit is kedves legyek, arról nem is szólva, hogy nálam ez a normális viselkedés. De honnan is tudhatná? Ezt bezzeg nem írták bele az aktámba, mi? Pedig határozottan rémlik, hogy egyszer az egyik nyomozó infantilisnek nevezett. Lehet, csak ráhibázott és nincs is nyilvántartásuk a mentális állapotról? Nem profiloztak volna le? Ez kiábrándító. Pedig egyetemeken kéne példálózni velem. Frank Abagnale Jr. hozzám képest a kanyarban sincs, már nem azért. – Ja. Olyan ijesztő vagy, mint egy palotapincsi. De ezt biztosan sokat mondják neked – bókolok elragadóan, majd elhelyezkedem valami kényelmes, de menekülésre alkalmas helyzetbe. Már van is két tervem arra, hogyan pattanjak meg, ha szükséges, de egyelőre kivárok. Válaszokat akarok, bár már azt sem tudom mire.
– Gondolom, nem. De nem számít, attól még így van – közlöm vele, hogy csak azért, mert nem mondom ki ezredjére is, hogy eszelősnek tartom, még azt gondolom róla. Meg sok mást is, de azt most inkább hagyjuk.
– Nem tudom. Te leállsz a fenyegetéssel? Mert valamit kapnom kell cserébe. Így fair. – Mélázok ártatlanul, de valójában remekül szórakozom. Egészen addig, míg Dannynek nem szólít. Nem tudom, miért lepődtem meg, hiszen van hírem, mégis olyan ritkán hallom, hogy néha tényleg elfelejtem, hogy így hívnak és sehogy sem tetszik, hogy ez az őrült is tudja a nevem. Olyan, mintha mindent tudna rólam, ami nem érdekelne, ha a Danny névhez nem egy sebezhető kis görcs tartozna. Nem akarom, hogy az alkoholista, erőszakos apámra, vagy az érzelmileg instabil anyámra emlékeztessen. Se ő, se más. Darlaval sem szeretek ezekről beszélni, minden kísérlete meddő kudarc volt ezidáig és nem tervezek változtatni ezen. Majd ha lesittelnek és a nyakamba akasztanak egy agykurkászt, és nem lesz módom mással beszélgetni, mert a szobatársamnak valami olyan baljós neve lesz, mint “Buzi Bob” vagy “Suttogó Jimmy”, vagy hasonló, akivel semmiről sem lehet társalogni… na, majd akkor kitárulkozom egy idegennek, akinek amúgy semmi köze a francos életemhez. Addig viszont kapja be mindenki, aki ezzel próbál megfogni. Nem is mutatom ki, hogy elkapott.
A mondat első felét ignorálom, csak egy hetyke mosollyal reagálok arra, hogy munkát akar nekem ajánlani – minek néz engem? A második fele viszont izgalmasabb témának tűnik:
– Ez igazán lehangoló. Hirtelen kedvem támad depis dalokat hallgatni és a karomat vagdosni – horkantok, de ha kihívással kerülök szembe, mindig kattan nálam valami, ami “csak azért is” gondolatokat ébreszt bennem. Most is átfut az agyamon, hogy csak azért is elérem nála, hogy meggondolja magát és a vascsővel való abúzus legyen az utolsó dolog, amivel a testemet akarja érinteni, de szerencsére ahogy jön, úgy megy az inger, én pedig megkönnyebbülten hanyatlok vissza az ülésre. Egy pillanatra már azt hittem, nekem is elmentek otthonról, de szerencsére nem. Az elmezavar pillanatnyi volt csupán. – Te sem vagy valami vonzó, mikor mindenféle erőszakos cselekedeteket fantáziálsz, szóval hihetetlen, de valamiben egyetértek veled, te kis fúria. – Pofát vágok, de nem annak, hogy elutasító, hanem hogy amúgy nincs bajom azzal, ha egy csaj veréssel fenyeget. Biztos ez is valami elbaszott, gyerekkorból hozott fétis.
– Ezt mondaná egy terrorista is mielőtt bekattanna és magára robbantana egy plázát – vágom rá szórakozottan. A kesztyűtartó megadja magát, én pedig kíváncsian túrok bele. – Amúgy mióta nem vagytok jóban? Mármint te meg a humor? Kinyírtad azt is, mert túlságosan sok nevető ráncot varázsolt az arcodra, vagy valami trauma miatt nem mersz mosolyogni? Nekem elmondhatod – mormogom bizalmas hangon és gyengéd pillantást vetek rá, hogy fokozzam a szavaim hatását. Tényleg olyan, mintha a csaj nem értené a viccet, bár nem tűnik olyan hülyének, de egyébként sem gondolom komolyan, hogy semmi humora. Ahhoz túlságosan jól passzolja vissza a labdát.
Csak rezignáltan bámulok rá, amíg a csokiját eszegeti és azon tűnődöm, miért vagyok még itt, miért nem húztam el a vérbe amilyen gyorsan csak lehet, de bárhogy töröm a fejem, nem jutok dűlőre.
– Megpróbálhattad volna – javítom ki, mert tényleg bolond, ha azt hiszi, hogy ültem volna itt azt várva, hogy meghúzza a ravaszt. A testtartasa megváltozik, a pisztolyt is az ölébe teszi, ami nagyon nagy hülyeség, de nem ez a legnagyobb, amit ma vétett, bármit is mondjon arról, hogy szándékosan bukott le. Persze, én meg krumpli vagyok.
Annyi mindent zúdít rám egyszerre, hogy az agyam késleltetve dolgozza fel az információt, így meglehetősen darabosan reagálok a mondandójára, de nem szeretnék semmit sem kihagyni azokból, amik megütik a fülemet.
– Nem jó vagyok, kibaszott jó – javítom ki. – A kételkedés ezen nem változtat, az aktám magáért beszél, olvastad, nem? – húzom fel az orrom, mert kikérem magamnak, hogy megkérdőjelez. Megint. A modoromnak egyébként sincs lófasz köze se a kvalitásaimhoz, de nem kezdem el fejtegetni neki, hogy a tehetségem és a furcsa jellemem miként tesznek utánozhatatlanná. Úgy sem akarná elfogadni. Majdnem megfog azzal, hogy ha csatlakoznék, nem unatkoznék, de nem vagyok ötéves, hogy meg lehessen fogni ezzel a szöveggel. Nem szorulok díszes társulatra, a több ember, nagyobb kockázat. Ezt igazán tudhatná. – Ki mondta, hogy unatkozom? – billentem oldalra a fejem, de rögtön folytatom is: – Aha. A társad, aki fel is nyomhat a zsaruknak, ha valami nem tetszik. Nem vagyok bazári majom, nem ugrálok mások kényére – csettintek a nyelvemmel a fejemet ingatva. Látom is magam előtt, hogy egy csapat hozzá hasonló kényes liba akarja megmondani nekem, hogy mihez tartsam magam, amiért nagy kegyesen felajánlották ezt a megtisztelő feladatot. Azt már nem. De nem bírom vigyorgás nélkül, mikor arról kezd győzködni, hogy mennyivel jobban járok, ha szövetségeseim vannak. – Miért bíznék meg benned? Vagy bennük? És ti miért bíznátok meg bennem? – Komolyan nem tudom, melyik Disney klasszikus ment így az agyára, hogy szerinte egységben az erő. – Lehet, hogy mázlitok volt eddig és ettől már azt hiszed, hogy ti vagytok a Gumimacik, de ki kell ábrándítanom, szívem. Az “élet nem csak játék és mese”… ja, várjál, azok a törpök, nem? Tökmindegy. Eddig azt tapasztaltam, hogy azok tudnak a legjobban hátba döfni, akik arra esküdöznek, hogy majd megvédenek téged. Szóval kösz, de semmi kedvem becsatlakozni a Power Rangersbe, mert ha borul a bili, én leszek az első, aki megszívja. Arról nem is beszélve, hogy az én terveim akkor működnek a legjobban, ha senki szarja el nekem őket, márpedig… még csak azt sem tudom, hogy egyáltalán alkalmasak vagytok-e bármilyen összetettebb feladatra, mert eddig nem nyűgöztél le. – Az arcát fürkészem, kivételesen komoly vagyok és nyugodt, mert olyan témát feszegetünk, amiben otthonosan mozgok. Otthonosabban, mint bárki és tényleg úgy tapasztaltam, hogy egyedül több esélyem van a sikerre, mint csapatba verődve. Nem véletlenül léptem le Darlatól sem anno, pedig ő nem egy vadidegen, hanem a nővérem. – Kérlek, mondd, hogy neked csak annyi volt a dolgod, hogy megfigyelj, és még véletlenül sem bízták rád a meggyőzésem… – kapok az orrnyergemhez, mert rémes érzésem támad azzal kapcsolatban, amit korábban bizonygatott, hogy le akarta buktatni magát amúgy is.

1735 szó ••• lukecyevibe ••• bad blood

Bri & Dec

You called, I can't hear a thing

Velem van a baj, vagy tényleg egyre őrültebb nőkbe futok bele? Kész agyrém. Előbb Haley kánkánozott az idegeimen, aztán a rendőrkapitány is betoppant és közölte velem, hogy nem tetszik neki a képem, most meg ez a csaj.
– Egész biztosan nem fogok neked panaszkodni, erre akár meg is esküszöm, de csak mert elvből kerülöm a diliseket – nézek rá pislogás nélkül. Az országunk botrányosan kevés pénzt költ az elmebajosak kezelésére. Ha adóznék, neki ajánlanám fel az egy százalékot.
– Ki ne ugorj a bugyidból, Jézusom – ütöm félre a kacsóját, mikor tapizni kezdené a fejem. Nekem igazából elég, hogy tudom, hogy van nála pisztoly, meg amúgy is rohadt hideg van, szóval behúzom a kocsi ajtaját. Ha elő is akarná rántani a fegyvert ebben a szűkös tragacsban, én már itt sem vagyok.
A szemöldököm a bokámig szalad. Azt már levágtam, hogy nem egy fahéjastekercs a csaj, de hogy így ismeretlenül becsmérelje a legnemesebb részeim egyikét! Az agyam után a második legjobb adottságom.
– Tudod, mit mondanak a pudingról, nem? Én szíves örömest bebizonyítok neked bármit, akár itt helyben, de a rágalmazást kikérem magamnak! – A nagy szájakról meg inkább nem mondok semmit, pedig amúgy tudnék, de az az érzésem, hogy nem venné túl jó néven, ha belemennék a témába.
– Mi ez a megrögzöttséged a mértékegységekkel? – színlelek őszinte érdeklődést. – Szakmai ártalom? – tippelek is rögtön, de nem veszem fel a beszólást. Jó vagyok, tudom magamról, hogy jó vagyok és ha bűn kimondani hangosan, akkor kattanjon az a bilincs, mert én bizony nem fogom megjátszani az álszerényt. Kibaszott. Jó. Vagyok.
– Tényleg, Sherlock? És hogyan tovább most, hogy észrevettelek? Nagyon kíváncsi vagyok. – Egy szavát sem hiszem, de meghagyom abban az előzékeny illúzióban, hogy én is ezt láttam, hátha akkor előbb lekopik. Kezd kicsit idegesíteni az affektálása, amiért még az elfogadható külseje sem kárpótol. Hiába jó ránézni, ha közben legszívesebben csavarhúzót dugnék a fülembe, hogy ne halljam.
Erős a kísértés, hogy valami olyat mondjak a kocsira, amitől még én is elszégyellem magam, de az az érzésem, hogy véresen komolyan gondolja, hogy megrugdos kicsit. – Tudod, az van, hogy ezt simán kinézem belőled, mert olyan eszelős a tekinteted, szóval most inkább nem mondok semmit. De csak hogy tudd, magamban nagyon, nagyon csúnya dolgokat gondolok a kocsiról. Meg rólad is, ami azt illeti – ismét elkápráztatom a mosolyommal, aminek amúgy tízből tizenegy nő nem tud ellen állni átlagosan.
Szóval most engem ostobázott le? Ezt nem tudom magamra venni, mert nem igaz.
– Erre most inkább nem mondok semmit. Úgy érzem, eleget sértegettük egymást mára – szórakozottan elkezdem a kesztyűtartó gombját bizergálni, de a tekintetem még mindig őt vizslatja.
Az évek alatt többek között azt is megtanultam, hogy szemem se rebbenjen, ha valaki közel jár velem kapcsolatban az igazsághoz és a szemem éppenséggel most sem rebben, de elvétem az ütemet, mikor kimondja a nevem. Az igazi nevem.
– Szóval te inkább bűnöző zsenikkel randiznál? – Megőrzöm a nyugodt könnyedségem, de az agyam rögtön kattogni kezd. Én vagyok Daniel, mégis annyi mindenkinek hazudtam már magam, hogy időnként erről megfeledkezem. Vagyis nem ez a jó szó rá. Daniel... Dan egy kölyök a múltamból, erőszakos apával és beteg anyával. Én már nem ő vagyok. – Nem akarok "bejönni" neked, csak úgy megtörténik – sóhajtom teátrálisan, mintha számomra is óriási teher lenne, hogy kérlelhetetlenül tapadnak rám a nők.
Nem bírom ki vigyorgás nélkül, mikor Star Wars replikát hallok tőle, ez az első szimpatikus megnyilvánulása, amit ceruzával fel is írok magamnak, hogy aztán a következő mozdulatánál radírozhassam is ki. Hogy bírja elviselni magát?
Ha hihetek neki, akkor nem zsaru, de így sem repdesek az örömtől, hogy ennyi mindent tud rólam. Mégis mióta figyel? És miért? Egyedül van?
– Tudod, sokat elárul ám rólad, hogy az első alternatíva, ami eszedbe jut egy ilyen helyzetben, az a bomba – jegyzem meg csak úgy mellékesen. – Terroristákkal nem bratyizom, még nekem is vannak erkölcseim – jelentem ki komoran, mert az erőszakos személyiségét megtapasztalva simán el tudom képzelni róla, hogy ökoterrorista.
Nem hittem, hogy a sok bosszantó megszólalásom és mozdulatom után végül pont azért kerül majd elő a pisztoly, mert csórtam a csokiból, de kezdem belátni, hogy ezzel a csajjal kár tervezni, olyan, mint egy forgószél. Nem szeretem a kiszámíthatatlan embereket.
Természetesen nem teszem azt, amit kér tőlem, inkább visszadobom neki a Marsot, amit amúgy nem is szeretek, és a pisztolyt fixírozva mérlegelem a helyzetet.
– Oké, csak hogy tisztázzuk: nem azért maradok, mert fosok attól, hogy lepuffantasz, bár kétségem sincs, hogy megtennéd, mivel őrült vagy. Attól sem félek, hogy a zsarukhoz mész, de ha mégis, én már árkon-bokron túl leszek. – Viszont azt, hogy akkor mégis miért vagyok hajlandó meghallgatni őt már nem kötöm az orrára, pedig elég nyilvánvaló; tudni akarom, miért üldöz, hogy kivel van és ha ezekkel képbe kerülök, sokkal könnyebb lesz lerázni őt, vagy őket. Intek, hogy beszélhet és ha már így megemlítette, hogy van csoki a kesztyűtartóban, megnézem magamnak a kínálatot.

789 szó ••• az adóm 1%-a csak a tiéd, baby ••• bad blood

Bri & Dec

You called, I can't hear a thing

Szeretek veszélyesen élni, de a cella, amit talán már fel is címkéztek nekem – ha sikerült kinyomozniuk, hogy a több száz név közül, amit használtam, melyik az igazi – nem tűnik túl kecsegtetőnek, így ha egy mód van rá, igyekszem elkerülni a túl közeli kapcsolatokat a törvény idióta szolgáival. Nekik is jobb, mert nem fájdítom a fejüket és nekem is, mert azt csinálhatok, amit akarok. Csak ennyit akarok, hát olyan nagy bűn ez? Nem öltem meg senkit, nem is áll szándékomban, szóval igazán lekophatnának.
Nyilván taktikát váltottak, ha valamelyik profi helyett a büfés kislányra esett a választásuk a megszorongatásomat illetően, de nem hibáztatom őket, nem könnyű velem. Bár kissé sértő, hogy azt nézik ki belőlem, hogy ez a pipi majd megborít annyira, hogy önként kattintom magamra a bilincset.
– Tekintve, hogy nem megy a fűtés – pillantok is oda – nem hiszem, hogy sokat számít, hogy nyitva van-e vagy csukva – közlöm okosan. – Igazából becsukhatom, de meg kell motoznom előtte, hogy nincs-e nálad fegyver. Annyi szörnyűséget olvasni mostanában, hülye lennék csak úgy magamra zárni az ajtót egy lehetséges őrülttel. A végén még azon kapom magam, hogy eladtál szexrabszolgának. Bár a helyedben én megtartanám magam – vágok töprengő arcot.
Nem mintha felkínálnám magam vagy ilyesmi, bár ha átmászna a sebváltón, hogy ellenőrizze a szavahihetőségem, nem ellenkeznék. Sajtot sem vesz az ember úgy, hogy előtte ne kóstolná meg.
– Ja, az feltűnt. Tudod, nem vagy valami ügyes abban, hogy láthatatlanul kövess. Legközelebb ne maradj a kocsiban, tök feltűnő volt, hogy törölgeted az ablakot, hogy kiláss. A tragacsért viszont jár a piros pont – fűzöm hozzá, hogy valami jót is mondjak és ne tartson Negatív Nellynek. – Csak arra próbáltam kilyukadni, hogy még egy amatőr is kiszúrta volna, hogy mindenhol felbukkansz. – Megforgatom a szemem és grimaszolok. Még hogy randizni! – Nem randizom zsarukkal, de értékelem a nyáltócsát és ha egyszer nagyon el lennék keseredve, ígérem, megkereslek – "vigasztalom" pofátlan vigyorral. Kíváncsi vagyok, hol van a tűréshatára, más célom nincs azzal, hogy beszólogatok. Én tisztelem a nőket, mármint azokat, akik megérdemlik.
– Látod, ez eszembe se jutott, pedig mekkora ötlet! – Cinizmustól csöpög a hangom. – Van még valami bölcsességed, Obi-Wan? Mondjuk... ne álljak szóba idegenekkel? Ne fogadjak el csokit a perverz bohóctól és nézzek körül az úttesten, mikor átmegyek a zebrán? Meglesz.
Jár a szám, így csak az után esik le, hogy miként fogalmazott, hogy elsütöttem a poénokat, amik zsigerből jöttek amúgy, nem felvágás. – Az egyikük? Vagyis te nem vagy az? – billentem oldalra a fejem. Na, ez már kezd érdekes lenni, bár persze nem dőlök be azonnal. Lehet, hogy ez is az ördögi terve része, amit csúnyán keresztül húztam azzal, hogy bepattantam hozzá.
Elröhögöm magam és még a fejem is hátravetem.
– Ez volt a terved? Azért néztél ki úgy, mint aki azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány? Hát ez jó! Vicces lány vagy te – kacsintok, aztán lassan elkomolyodom. – Elárulod, hogy ki a fene vagy és ha annyira az volt a terved, hogy idecsalj, akkor mégis honnan ismersz? – hajolok még közelebb, mintha meg akarnám félemlíteni, de igazából a csokijából akarok csórni, így az utolsó pillanatban elfordítom kissé a fejem a keze felé és ráharapok a Marsra, de a tekintetem végig rajta tartom.

514 szó ••• nyamm     ••• bad blood

Bri & Dec

You called, I can't hear a thing

Az ember joggal gondolhatja, hogy egy bíróságon izgalmas dolgok történnek. Hollywood hibája ez is, ahogy nagyon sok minden. Általánosságban elmondható szerény személyemről, hogy kritikusan állok mindenhez, ami kicsit is a „túl szép, hogy igaz legyen” kategóriába esik, de ennek még én is bedőltem. Az igazság az, hogy rohadt unalmas napom volt, dél tájékában már az öngyilkosság is megfordult a fejemben, de aztán szerencsére a kaja kárpótolt a gyorshajtók nyűgjeinek végeláthatatlan rimánkodásáért. Amúgy fasírt volt.
Egykor végre kiszabadultam a kalitkámból, amibe önként és dalolva ugrottam bele néhány héttel ezelőtt. Nem volt egy okos húzás, de a másik opció, miszerint bemutatom a kislánynak a papírjaim, felhívom magamra a figyelmét, aztán elhúzok… na, az több kérdést vetett volna fel velem kapcsolatban, a vége pedig biztosan az lett volna, hogy utánam néznek, végül pedig leadják a drótot az FBI-nak. Ironikus, de úgy maradhattam a legláthatatlanabb, ahogy Frodóék: azzal, hogy szem előtt voltam. Eddig egész jól működött, de Haley felbukkanása miatt még lehettek gondjaim. Be van rágva rám valamiért, amit Darla tett, aminek biztos van értelme a fejében, így nem lehettem teljesen biztos, hogy nem dob fel, de egyébként is mindig ugrásra készen állok, így ha mégis rájönne a tízperc, nem csak elsőkézből fogom tudni – lévén, hogy ott dolgozom – , de nem is kell nagyon összecsomagolnom, mivel ki sem szoktam csomagolni. Ez az életmód nem tarthatatlan, csak kell hozzá egy bizonyos… hozzáállás.
Délután nem mentem vissza a szállásomra, inkább elintéztem néhány dolgot. Ideje volt hírt adnom magamról, szóval beugrottam egy műszakicikkeket értékesítő üzletbe és vettem egy eldobható telefont. Régi, jól bevált módszer, de ha az ember nem ismeri a működését ezeknek a dolgoknak, ezzel is lebuktathatja magát. A készülék kapacitásába belefért, hogy küldjek pár érdektelennek tűnő SMS-t. Ha keresnek, márpedig keresnek, akkor Darlat fogják lehallgatni. Egy eldobható számról küldött kódolt üzenet is gyanús lehet, így a jól bevált adathalász trükköt alkalmaztam. Vicces, hogy az adathalászokkal senki sem foglalkozik.
Kábé akkortájt szúrtam ki az autót, mikor a szokásos helyemen vacsoráztam. Már korábban is láttam. Tény, hogy kicsi ez a város, ráfoghatnám arra, hogy biztos a környéken lakik az illető, de az ablakról valaki folyamatosan törölgette a párát és ebből arra következtettem, hogy ül benne valaki. És figyel valakit. Általában nem feltételezem azt, hogy körülöttem forog a világ, de ez elég sok gyanús egybeesés, és ha ez még nem győzött volna meg: a hőmérő öt fokon állt, a motor nem járt, így a kocsiban sem lehetett sokkal jobb idő, mint idekint. Mondtam, hogy jó vagyok?
Az első gondolatom persze az volt, hogy a kormány kezdi összeszedni magát és végre nem totálisan inkompetens seggfejeket alkalmaz, de ezt el is vetettem. Ennek nulla az esélye. Próbáltam rájönni, hogy találhattak meg akkor mégis ilyen gyorsan, de bármilyen forgatókönyvet pörgettem is le, egyik sem tűnt valószínűnek. De mégis ki más követne, ha nem a zsaruk?
Frusztrál, hogy nem tudom és egyszer csak azon kapom magam, hogy ott hagyva a félig megevett szendvicsemet a kocsi felé tartok, majd feltépem az ajtót és beszállok az elképzelésem szerint fickó mellé, hogy megkérdezzem, mi a frászt akar, miért nem tartoztatott még le, de a vezetőoldali ülésen egy nő… vagy inkább lány ücsörög egy szelet csokival. Ez Mars?
– Ez egy jó kérdés, magam is fel akartam tenni – fordulok felé teljes testtel és megtámaszkodom az ő ülésének támláján készen arra, hogy ártalmatlanítsam, ha szökni vagy támadni akar. Nem lehet olyan nehéz, van vagy ötven kiló ezzel a kocsival együtt. – Elég hideg van ma a céltalan ücsörgéshez – jegyzem meg cinikusan. – De ha már mindenképp ezt szeretné csinálni, hölgyem – nyomom meg a szót –, javasolhatok pár érdekesebb helyet is ennél az unalmas utcánál. Vagy annál, amelyikben lakom. Vagy amelyikben dolgozom. – Megvillantom a „korábban kelj fel, hogy hülyének nézz” mosolyom és közelebb hajolok. – Kinek dolgozol? FBI? CIA? InterPol? Habár… – pillantok végig rajta kritikusan. – Nem erőltették meg magukat.
Lehet, hogy végzetes hülyeséget csináltam, de carpe diem.

635 szó ••• remélem tetsziiik a bácsi    ••• bad blood