Letha & Noah

I have always wanted you to hug me, comfort me, and love me. Why did I have to live without them?

Mióta is lehetek kint pontosan a hidegben? Magam sem tudom, valahol… megrekedtem a híd alatt ennyi volt számomra a teljesen kristály tiszta. Persze próbáltam magamnak keresni állást, hogy végre melegebb helyre mehessek, de mire ez meg is történt sikerült csodálatosan megbetegednem. Örültem e neki? Egyáltalán nem. Sőt… így még szarabb volt kibírni az iskolát is. Kínszenvedés lázasan ott ülni. Viszont a kíváncsiságom és talán lázam mégis oda hajtott amerre mostanában szoktam lődörögni. Egy kiállító teremhez. Szeretek fotózni, de jobb híján csak a telefonom szolgál eme hobbim kielégítésére. Meg néha mikor eltudok menni egy-egy kiállításra, legalább akkor kikapcsolódhatok.
Most viszont nem volt szerencsém, nagyon nem. Zárva volt a hely engem pedig igencsak legyűrt a lázam, így kuporodtam le az épület falához. Szinte azt várom, hogy talán itt érjen a fagyhalál. Akkor lehet kicsit megbékélhetnék és választ kaphatnék arra a sok kérdésre, ami bennem kering. Miért vannak az emlékeim? Miért vagyok valójában oroszlán? Miért hagyott el az anyám mind a két életemben?
Csak egy bábú voltam a múltban vagy tényleg szeretett? Most vajon mi lehetett a szituáció? Szánalmas képek, amik lázálomban kergetni, hisz félig el is alszom küszködésem közepette. Mintha egyik rémálomból másznék a másikba, kíméletlenül és irgalmat nem ismerve hozza elő mindazt, amitől félek, magány, szomorúság, harag, felesleges balhék. Mintha ostoba mód ezzel akarnám felkelteni mások érdeklődését, szánalmas. Nem igaz?
Mindebből bökés szerű riaszt fel, kábán, szinte elmosódott látással nézek fel a felém magasodó alakra. Talán egy nő az? Azt hiszem… szemeim csillognak a láztól. Bár nem tehetek semmit ellene, gyógyszert sem vehetek mert akkor nem igen eszek a hónap végén és akkor megnézhetem magamat. Éhezni valahogy nem szerettem volna, marhára nem dobná fel a kedvemet. Kieran előtt meg végképp nem vagyok hajlandó gyengének mutatni magamat.
Szinte hátra hőkölők attól, hogy hozzám ér a hideg kéz. Mi a fene? Még mindig nem tudom beazonosítani ki lehet újdonsült megmentőm majd végül egy női hang csapja meg fülemet. Először alig bírok megszólalni torkom eléggé ki van száradva. Meg is kell kicsit köszörülnöm. Nehezen, de sikerül talpra is cibálni magamat az ő segítségével.
- Hallom… igen… - felelem kissé vontatottan. Próbálok nem ránehezedni a nőre, azért agyonnyomni nem akarom viszont, hogy pont az aranyfi anyja… röhej az életem esküszöm. - Noah Campbell vagyok. - nyekergem és próbálok nem teljesen elájulni megint.
Ahogy meghallom a mentők említését csak megrázom a fejemet. Nem tudnám fedezni az esetleges plusz költségeket.
- Nagyon kedves, de nem kell a mentő. Majd… rendbejövök. - próbálkozom meg az apróbb mosollyal, ami még kedvesnek is mondható tőlem. Azért betegen nekem sem feltétlen éles a nyelvem. kinek van kedve ilyenkor háborúzni bárkivel is? Főleg, ha az egy felnőtt és lehet a fiacskája még be is köpött neki vaskosan. A tanárok minimum megtették, mert nincs jobb dolguk, mint a diákokról pofázni. Hah, milyen meglepő… ja nem.
Odabent egy székre rogyok le és némi köhögés tör elő belőlem, de idejében elhajolok a nő közeléből, nem kellene őt is megfertőzzem vagy ilyesmi. Azért ennyi ész nekem is szorult abba a kemény fejembe.
- Köszönöm amiért… beengedett a melegre. - köszönöm meg a roham után és felpillantok. Ahogy megérzem magamon a takarót összerezzenve dideregni kezdek. Bassza meg eléggé elkapott a betegség. Faja lesz így iskolába menni holnap, lehet haza is zavarnak vagy minimum a nővérhelyiségbe. - Mivel… hálálhatnám meg? - semmi sincs ingyen ezt megtanultam az életem során. Így a segítség sem adatik meg a két szép szememért.

561 szó

Nuka & Zira

Straighten up, little soldier! Stiffen up that upper lip! What you cryin' about? You got me

Ez a rosszullét még nem az a rosszullét. Tudom, elméletben kétszer végigcsináltam. Elméletben. Pontosan fel tudom idézni, milyen volt a terhesség Kierrel és Evelynnel annak ellenére, hogy ebben a világban sosem történt meg. Ha belegondolok, ez elég frusztráló, így inkább nem teszem. A lényeg, hogy még nem a fiam tesz próbára, hanem az idegesség. Túl sok minden történt mostanában, amit egyszerűen nem vesz be a gyomrom. Az emlékeim visszatértek, már tudom, hogy ki vagyok és azt is tudom, ki Seth, de mindketten sokat változtunk, alkalmazkodtunk ehhez a felszínes világhoz és gyűlölöm azt, ami belőlünk lett. Azt hittem, még van esély rá, hogy ismét egymásra találjunk, de ő nyilván másképp gondolja, ahogy arra az az átkozott pletykafészek is rámutatott. Nem tudom, mit tegyek. Én oroszlán vagyok, harcolok és megvédem azt, ami az enyém, de ő mintha elfelejtette volna mindezt, és bármennyire is szeretnék megszabadulni tőle, ott van az emberi oldalam, amelyikben még tombol a sértett büszkeség és reménykedik, valahol, mélyen.
Késve érkezem a galériához. Be sem akartam jönni, de ez is jobb, mint ülni az üres házban és malmozni. A srácok suliban vannak, legalábbis remélem, Seth pedig kora reggel elment. A kiállításom nem vonz tömegeket, aki akarta már megnézte és habár bele kezdtem az új témába, nem igazán volt motivációm az utóbbi hetekben, így egyelőre maradnak a régi képek.
Előveszem a kulcsaim, mikor befordulok a sarkon és már helyezném a zárba, mikor megakad a tekintetem a fal mellett kucorgó alakon. Morgó hang tör fel a torkomon és visszalépek, hogy elzavarjam, mert más sem hiányzik, mint egy mocskos hajléktalan. Megbököm a lábammal, nem túl finoman, de még a jóízlés határain belül, ő pedig reagál, erőtlenül megemeli a fejét. Jó, legalább nem halt meg még. Bár, ha belegondolok, elég sok kíváncsiskodót vonzana egy esetleges rendőrségi helyszínelés, így akár hagyhatnám is. Csak hogy ez a valaki, akinek végre az arcát is megpillantom nem egy bűzölgő hullajelölt, hanem egy fiú, Kieran korabeli. Látásból ismerem is, azt hiszem, ő az, aki piszkálja a fiamat. Nem mintha Kier panaszkodna ilyesmi miatt nekem vagy az apjának, de a tanáraitól tudom, hogy a fiú igazi bajkeverő, ahogy azt is... miért. Sosem voltam érzelgős típus, de mióta az emlékeim választ adtak a hiányra, amit érzek és tudom, hogy Nuka miatt van, egyszerűen mindenkiben őt keresem. Néha Kierben, vagy a még meg sem született fiamban, de idegenekben is.
Nincs valami jó bőrben, sőt. Leküzdöm a viszolygásom és leguggolok, hogy megérintsem. Nem kérek engedélyt, nem figyelmeztetem, csak megragadom. Nem tudom, mióta ülhet itt kint a fagyban, de a teste olyan forró, hogy csoda, hogy nem olvasztotta meg a havat. Egyetlen pillanatig habozok csak mielőtt felrángatnám a földről.
– Hallasz engem? Letha Dearborn vagyok, melegbe viszlek, jó? – kezdek beszélni hozzá. – Kapsz meleg takarót és hívok mentőt, rendben? – lassan megindulok az üzlet felé, hagyom, hogy rám nehezedjen, ha magától nem képes állni a lábán és magam is megdöbbenek azon, hogy aggódom érte annak ellenére, hogy nem ismerem őt.

483 szó

Nuka

Zira