Akio && Miyo

Az óceán valós… Próbálom nem felvenni a szavait, mert megértem, hogy miért mondja ezt, de mégis valahol fáj. Szomorúvá tesz, hogy tényleg olyan mintha mindent elölről kéne kezdeni, sőt, talán még rosszabb is. Hiszen, akkor egyikünk se ismerte egymást. Most viszont ez nem így van, teljesen más a helyzet. Én ismerem őt, jobban, mint bárki más. Ő viszont nem emlékszik rám jelenleg.
-Igen, így elmondva, valóban eléggé fura és gyanús is lehet. Viszont tényleg ismerlek téged. – nézem őt, majd megint az óceán felé nézek. Kíváncsi vagyok, hogy vajon eleinte miket gondolhatott rólam vagy mennyire nézhetett őrültnek. Még mindig eléggé bennem van az első pillanat, amikor a kórházban felébredt. Szerencsétlent rögtön lerohantam, megöleltem szinte sírva és ő meg azt se tudta, hogy mi történt vagy hogy ki vagyok.
-Nem erőltetek semmit sem rád. Haladjunk kis lépésekben. – mosolygok rá kedvesen.
Nem akarnám újra megrémiszteni bármivel is. Én annak is örülök, hogy most már legalább nem taszít el annyira magától, illetve hajlandó kicsit közeledni felém. Vagy legalábbis valami ahhoz hasonló.
A válasza után, én is fel akartam kelni a homokból, amikor valamin megakadt a szemem. Mintha…mintha mosolygott volna? Nem vagyok benne biztos és nem is tudtam sokáig nézni, mert felállt, de mintha az ajkai picit felfelé gördültek volna.
-Rendben! – pattanok fel a homokból én is, majd leporolom magam. -Akkor induljunk is. – mondom izgatottan és ajkaimra megint csak mosoly ül ki.
Bár hirtelen azt se tudom, hogy hol lehetne filmet nézni. Tudom, hogy a motel szobájában van tv, de dvd vagy ilyesmik meg nincsen. Ráadásul azt se tudom, hogy azt hol lehetne venni vagy kölcsözni. Na meg a film? Melyik legyen? Több kedvencem is van, de nem tudom, hogy melyik lenne a legjobb Akio számára is, melyiket érthetné meg igazán? Végül eszembe jut a tökéletes film és ekkor felcsillan a szemem.
-Oké, megvan mit fogunk nézni. – mondom ki hangosan, majd a mozi felé viszem őt. Igaz, hogy az este a legjobb, de már amúgy is lemenőbe van a nap, mire pedig oda érünk és bekérem a filmet is, addigra csak besötétedik.
Még soha nem jártam itt, de hallottam már a Firefly Rooftop Cinema-ról, amikor egyik nap Aki-t kerestem. A staff kedves, bár ugyan saját párnát és pokrócot nem hoztunk, mert hirtelen volt a döntés, de tudtak biztosítani nekünk, mert felkészültek az ilyesmi helyzetre. Illetve, ha már mozizni fogunk, akkor a legnagyobb méretű popcorn sem maradhat el, na meg az üdítők, majd végre helyet foglalhatunk a vászon előtt. Nincs rajtunk kívül senki sem, szóval teljesen olyan érzés, mint amikor otthon, valamelyikünk átment a másikhoz és este, a kanapén bevackolva magunkat, néztük a filmeket. Az 50 első randit választottam, remélem, hogy neki is tetszeni fog és esetleg az amnéziáján is segít. Na, nem mintha ugyan az lenne a szituáció, de majd úgy is meglátja.

Akio && Miyo

Megállok, amikor azt mondja, hogy nehéz mind ezt elhinnie. Zavartan magam elé nézek, majd kínos mosolyra húzom az ajkaimat.
-Bocsánat… - bukik ki belőlem hirtelen ez a sző legelőször. -Biztosan nehéz feldolgozni mind ezt, amit mondok és tényleg hihetetlennek tűnik még számomra is. - takarom el az arcomat is, majd csak az óceánt nézem.
Nem hibáztatom őt egyáltalán. Olyan dolgokat hallani valakitől, aki most vadidegen számodra, nem csoda, hogy így reagál rá. Én se hinnék neki, vagy legalábbis tuti nem nézném normálisnak, hogy mégis miről hadovál. Aztán ki tudja… Ha mégis ennyit tud valaki a másikról, akkor mégis csak igaza lehet nem? Általában igen. Viszont nem tudom, hogy ő mit gondolhat most rólam.
-Nem mondom, hogy tudom min mész keresztül, mert ez nem igaz. Én szerencsére soha nem voltam még amnéziás. – kezdek bele megint, majd felé pillantok. A közelebbik kezemmel felé nyúlok, de megállítom a kezem, amikor meg akarnám fogni az övét és inkább a térdére teszem.
-Viszont segíteni akarok neked. Ugyan rendes segítséget nem tudok nyújtani, mert pénzünk nincs, de én bármikor meghallgatlak. – nézem őt komolyan.
-Szeretném, ha…ha majd megbíznál bennem. – majd elveszem a kezemet, mielőtt esetleg kellemetlenül érezné magát.
Haszontalannak érzem magam jelenleg. Semmit sem tudok tenni, nem tudom azt sem, hogy mit kéne mondjak neki, vagy hogy egyáltalán, amit mondok jó-e vagy sem. Viszont mást nem tudok tenni érte, csak annyit, hogy meghallgatom őt, hogy ha szeretné.
-Eh? – nézek rá kérdőn. Jól hallottam? -M-Már mint most? Tényleg? – kérdezek rá, mintha valami tök fura dolgot kérdezett volna, pedig nem igaz. Ez egy teljesen átlagos kérdés, lenne, normál körülmények közt. Viszont most tőle ez egy haladás. Eddig beszélni is alig akart velem, most meg hirtelen filmezni akar, naná, hogy úgy érzem mintha egy csoda lenne.
-Igen, benne vagyok! – jelentem ki végül, mielőtt esetleg meggondolná magát.
-Akkor…induljunk? Vagy még szeretnél maradni? – mosolygok rá.

Akio && Miyo

-Köszi. - majd leülök mellé a homokba, de nem közvetlen mellé, hogy ne érezze kényelmetlenül magát. Mivel most nadrág van rajtam, így nem félek törökülésben lenni és én is figyelem a tájat. A végtelen tengert vagy óceánt, ami felett mi nem annyira rég repültünk, mégis olyan hosszú tűnik, már ez az idő. A napok néha összefolynak nekem is. Bár azt hiszem ez mondhatni normális, főleg amikor kissé monotonná is válik az életed. Viszont nincs mit tenni egyelőre, ezt is akadálynak kell venni, amit le kell győzni.
Amikor azt a bizonyos kérdést teszi fel, felé pillantok. Jót mosolygok magamban, majd ismét előre nézek a végtelen tömegű vízre.
-Miért nem? - ismerősen cseng ez a kérdés. -Nem olyan rég ezt a kérdést még én tettem fel neked. Miért nem hagysz békén? Miért nem adtad még fel? - mélázok el a múlton. Olyan mintha egy másik univerzum lenne ez, egy fordított szereppel. Annyi különbséggel, hogy én nem voltam amnéziás, viszont ezen kívül ugyan ilyen voltam. Egyedül akartam lenni, nem akartam senkit sem a közelembe engedni, de ő csak azért is kitartott.
-Mert kedvellek. Illetve, szeretlek. - majd ismét ránézek. -Mégha most nem is hiszed el nekem. - próbálom a tekintetét keresni, végül megint előre nézek és most én is felhúzom a térdeimet, majd átölelem azokat.
-Te voltál, aki megváltoztatta az életemet. Történtek dolgok velem a múltban, amik miatt bezárkóztam a saját burkomba és senkit sem engedtem közel magamhoz. Nem voltak barátaim sem, a saját közeli rokonaimat eltaszítottam magamtól azért, hogy ne sérüljek meg újra. - mostanra azt mondom, hogy lehet nem ez volt a legjobb döntésem, de akkor még gyerek voltam. Nem tudtam, hogy hogyan is kéne kezelni mind azt, ami történt.
-Viszont valamiért felkeltettem az érdeklődésedet. - kuncogok fel ezen. -Eleinte csak meg akartál ismerni, a barátom akartál lenni… Amiből később az lett, hogy egy pár lettünk. Tisztára, mint valami drámai, romantikus film, nem? - nevetek fel egy picit, majd a cipőm orrát kezdem el figyelni. Még most is úgy érzem, főleg ezzel a rémálommal egyetemben. Hiába próbálom leplezni, hiába próbálok erős maradni, már csak Aki miatt is, de valójában félek. Épp emiatt is örülök, hogy az itt lévők segítenek nekünk. Hálás vagyok nekik.

Akio && Miyo

Ma ismét azt kellett észrevegyem, hogy Aki elment valahova. Mindig ez van, de szerencsére egy ideje, már sejtem, hogy mikor hova megy, kezdem kitapasztalni az útvonalait, így meg tudom találni. Esetleg a tűzoltóság jelez nekem, hogy náluk van éppen, de próbálom azt elkerülni, ha lehetséges.
Miután valami hatalmas nagy szerencsével túléltük a zuhanást, utána csak bonyolódni kezdtek a dolgok.
Amikor Akio is felébredt a kórházban, annyira örültem neki, viszont az az öröm hamar elszállt, amikor nem emlékezett, hogy ki vagyok. De nem csak engem felejtett el, ha nem mindent. A saját nevére nem emlékezett. Ám a fejsérülése nem volt annyira komoly, mint elsőre kinézett, de mégis amnéziája lett. Azt pedig nem tudták megmondani, hogy meddig fog ez így lenni. Az is benne van a pakliban, hogy soha többé… Persze ennek kicsi az esélye, de mégis ott a lehetősége, sajnos.
Nagyon megviseli Aki-t és egy idő után, egyre több dührohama volt. Tört, zúzott néha és mivel semmink sem volt, muszáj voltam munkát vállalni a szállónál ahol vagyunk jelenleg, különben tuti kidobtak volna az utcára minket. Még szerencsésnek is mondhatom magam, hogy bele mentek ebbe a tulajok, különben tényleg nem tudom, hogy mihez kezdhettünk volna. A telefonjaink tropák, pénzünk nincs és fogalmunk sincs, hogy hol lehetünk. Akio szülei és az én nagyszüleim tuti, hogy halálra aggódhatják magukat. Viszont nem tudunk mit tenni…
Mivel ma nincs munkaidőm, így szabadon indulhattam Aki után. A tengerparti résznél találtam meg eddig legtöbbször, szerencsére az nyugtatóan hat rá. Bár egyszer említette is, hogy majd mindenképp menjünk el nyaralni közösen valahova a tenger mellé. Persze nem erre gondolt ő sem.
A gondolataim közt cikázva, hamarosan elérek Suncrest-hez és rögtön a tengerpart felé veszem irányomat.
A sejtésem jó volt és megint csak ott találom. A homokban ül békésen és a tengert figyeli. Felsóhajtok egyet halkan, majd lassan mellé sétálok.
-Leülhetek melléd? - kérdezem meg és lenézák rá, egy kedves mosollyal az arcomon.