I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég
Lebukás! Nem mondom, hogy nem fordult már velem elő, de nagyon ritka, hogy rajtakapjanak bárminmű lopáson/betörésen. Vicces… ezt olyan könnyen mondom. Hiába, az életem mindig is erről szólt, valahogy meg kellett élnem… vagyis valamiből. Viszont ebben a helyzetben szó sem volt ilyesmiről. Nem… csak tényleg bele akartam olvasni ebbe a randizással kapcsolatos könyvbe. De amíg meg nem jelent a tulaj, addig minden rendben ment. Azt kéri tőlem, hogy mondjam meg a nevemet? Hát ez remek… mondhatnám, hogy patt helyzet, mert mondhatok én akármilyen nevet, mi a garancia arra, hogy nem dob fel így is a rendőröknek. Meg amúgy is, ha elmondom, vajon elhiszi, hogy tényleg úgy hívnak? Nincs nálam igazolvány, és még a homlokomra sincs odaírva, hogy igazat mondok… bár eddig sem hazudtam neki, és a motozás után is kiderült, hogy becsületes vagyok. – B…. Rashaude Anwar… – Egy pillanatra majdnem Balt nevét mondtam, de ha már igazmondás, akkor nem tehetek mást. Főleg, hogy ez az ára, hogy megnézhessem a könyvet. – A lány pedig a teaházban dolgozik… – Direkt nem mondtam nevet, ha ismeri, akkor ki tudja találni, de ha nem, legalább Sabra kilétét titokban tudom tartani a férfi előtt. Nagyot nyeltem, majd a kezembe vettem a könyvet, ha engedte. – Akkor… ha minden feltételnek megfeleltem… én most belekukkantok egy kicsit. – Még így is vártam kicsit, és miközben a könyvet lapoztam a szemem hol a férfire, hol pedig a lapokra tévedt. Nem mondom, hogy frusztrált, de azért egy hangyányit zavart a jelenléte… nem tudtam mi lesz a következő lépése, ami aggodalomra adott okot. – Önnek… esetleg van… valakije? – Gondoltam beszélgetést kezdeményezek…. inkább mint a félelmetes csönd. – Persze, csak azért kérdezem, mivel egy ekkora kastélyban él… gondolom, van kivel megosztani. Vagy tévedek? – Visszanéztem a kezemben tartott tárgyra és úgy vártam a válaszára.
Mondjuk ki, sosem az empátiámról voltam híres, de felkeltette az érdeklődésemet ez az alak. Aki a szerelem nevében képes vállalni egy betörést, avagy lebukást, az tényleg… szerelmes. Vagy csak szimplán bolond? Nem akartam a képébe vágni ilyeneket, de őszintén nem értettem, hogy a szerelem hogyan képes elvakítani egyesek ítélőképességét. Áttapogattam és éreztem, hogy remeg, de nem zavart. Igazából megérdemelte, félhetett, hiszen lopni készült – legalábbis ez jött le ebből az egészből. - Valóban igazat mondtál – Hátrébb léptem tőle, majd megadtam neki azt, amit akart. Engedtem neki, hogy beleolvasson a könyvbe. - Biztos. Rajta, amíg meg nem gondolom magam. De cserébe… mesélj, te ki vagy. És ki ez a lány – Nem engedtem volna el semmiképp anélkül, hogy ki nem faggatom. Ha már betört ide, az volt a minimum, hogy megtudom, kivel állok szemben. – Ez az ajánlatom a számodra. Ha nem élsz vele, még mindig hívhatom a rendőrséget – Tettem hozzá némileg fenyegetőn, pedig már eszem ágában sem volt tárcsázni őket. Talán elfáradtam. Elég volt a sok veszekedésből és miegymásból. De nyugalmat aligha várhattam.
A férfi látványától dadogva beszéltem és lassan kezdtem lemászni a létrán. Minden egyes lépcsőfokra mind a két lábammal léptem rá és úgy haladtam lefelé. Hiába magyaráztam meg a tetteim okát maximum annyit értem el vele, hogy kíváncsivá tettem ezáltal a kezéből is eltette a mobilját. Mondhatnám, hogy a veszély elillant, de attól, hogy nem hívja ki a zsarukat, még a betörés miatt akár ő maga is elintézhet. Bár a legrosszabba nem is akarok belegondolni… – Igen, nagyon is különleges! – Válaszoltam, mivel ezt nem hagyhattam szó nélkül. Nem akartam felhúzni, így teljesítettem a kérését. Lemásztam végre és amint megálltam egy helyben, rám vetette magát. Oké, nem mondom azt, hogy nem ijedtem meg… sőt a parancsolása arra késztetett, hogy önként felemeljem a karjaimat. Magától mozogtak a tagjaim. Már szinte remegtem. – Nem… csinálok… semmit. – Nagyokat nyeltem, mivel ilyen helyzetben még védekezni sem tudtam, ha le akarna ütni. Semmiképpen sem akartam bántani, így az erőszakos fellépést tőlem nem kapja meg. Nem olyan ügyben jöttem, hogy ténylegesen lopjak el valamit… bár látta az arcomat, úgyhogy esélytelen, hogy az akció sikeres lenne. Végig matatott… szó szerint minden kis rejtett zugba benézett, amit a ruhámon talált. Miután végzett csakis akkor tudtam megnyugodni egy hangyányit. – Látja, igazat mondtam… – Szépen lassan engedtem le mindkét karomat. Talán feleselésnek hatott a mondandóm, de közölnöm kellett a tulajjal, hogy valóban nem rossz szándékkal törtem be. A könyvre néztem, amit elvett tőlem miközben leellenőrzött. Karba tett kézzel figyeltem őt… végül a döbbenetemtől csak pislogni tudtam. Nem hittem a fülemnek… ilyen könnyen hagyja, hogy elolvassam? – Öhm…. ez biztos? Mármint, nem bánja, ha belekukkantok? – Értetlenkedve néztem még mindig rá, még a fejemet is megvakartam.
Miért nem hívtam azonnal a rendőrséget? Talán mert egy részemet érdekelte, miért pont azt a randizós könyvet akarta elvinni. Vagy csak a könyörület jelent meg bennem. Nem is tudom. Kezdett zavarni, hogy mindenki elátkoz a hátam mögött anélkül, hogy ismernének. Sóhajtottam egy aprót, miközben a tolvajt figyeltem érdeklődve. - Na erre kíváncsi vagyok. Mégis miféle magyarázatod van a helyzetre? Az éjszaka közepén betörtél a könyvtáramba, az egyik könyvem ott van a kezedben és… nos, nem tudom, miképp tudsz ebből kimászni – Nem magáztam, most nem jött a számra. Ahogy mesélni kezdett, újabb sóhaj hagyta el a számat. – Tehát egy lány. Különleges lehet, ha vállaltad miatta a lebukás veszélyét – Mutattam némileg körbe a mobilos kezemmel, aztán a kis kütyüt a zsebembe ejtettem. – Élek a lehetőséggel. Gyere le onnan – Vetettem neki oda és ha tényleg lemászott a létráról, akkor odaléptem hozzá. – Kezeket a magasba! És ha bármivel próbálkozol… - Sosem voltam a nyerserő híve, azon túl, hogy szerettem a dühömet élettelen tárgyakon levezetni. De rá kellett ijesztenem a tolvajra… bár még így is volt esélye arra, hogy megszökjön. Elkezdtem megmotozni és végül ré kellett jönnöm, hogy tényleg nincs nála semmi más. Elléptem tőle. – Rendben van, tényleg nem loptál el mást. – Hátrébb léptem még egy lépést, aztán a szemben levő polcnak dőltem finoman. - Elvinni nem viheted a könyvet, de olvasd el, amit tudni akarsz. – Összefontam a karjaimat, így nézve őt. Talán őrültség elengedni egy tolvajt, de nem volt kedvem egész éjjel fent maradni. Megvárni a rendőrséget, kihallgatni, vallomás tétel, meg feljelentés tétel, meg amik ilyenkor szükségesek. Reggel értem volna vissza, és tudtam, enélkül is fáradt leszek holnap.
Hogy lehetek ennyire balszerencsés, de most komolyan… még egyszer sem fordult elő, hogy bárki előtt is lebukjak, ha lopásról van szó, ha nem. A jelen helyzet egészen más. Nem akartam ellopni azt a könyvet csak kölcsön venni… rendben, ha arról lett volna szó, csak beleolvasok és kész. Tettem is volna vissza a helyére és léptem volna erről a helyről. De ahogy említettem ez az én formám… időm sem volt arra, hogy legalább az első oldalt elolvassam, meg is zavart egy férfi az akciómban. Próbáltam úgy tenni, mintha itt sem lennék, de nem sikerült a művelet… meglepődtem… mondhatnám, hogy ez egy alapvető emberi reakció ilyen helyzetben. Nos, pontosan… és ez volt a gond. A zseblámpám a földön landolt… ilyen magasban az lett volna a csoda, ha egy karcolás nélkül megúszta volna, de persze, hogy nem… eltört. Túl nagy zajt csapott, így csak idő kérdése volt, hogy a férfi is rálel a hang forrására. Valószínű, hogy az épület tulajdonosa állt meg pár méterrel lejjebb előttem. Egyik kezében a telefonját tartotta, a másikkal a létrát fogta. Kész, innen már nem tudtam menekülni… csak bámultam őt és a köszöntésén kívül nem is tudtam mit mondani. Ráadásul a rendőrség szó hallatán szinte földbe gyökerezett a lábam… mozdulni sem bírtam. Lefagytam. – Öhm, meg tudom… magyarázni… a helyzetet… – Tudatni akartam vele, hogy nem vagyok veszélyes… azonban ahogy a kezemben lévő könyvre pillantott, rá is kérdezett, hogy miért az van nálam. – Tisztázni szeretném, hogy nem akartam ellopni… csak… – Megcsuklott a hangom… nyeltem egy nagyot végül folytattam tovább. – Csak el akartam olvasni, hogy fel tudjam használni egy… egy randin. – Pár másodpercig csukott szemmel voltam… kínosan éreztem magamat. A tulaj jelenléte még rá is nyomott az egészre. – Kérem… ne hívja a rendőröket! – Sosem kellett könyörögnöm… de magam sem tudom miért szinte magától jöttek ki a szavak a számon… – Ha szeretné, akár meg is motozhat! Azzal tudom bizonyítani, hogy nem loptam el semmit. – Kicsit merész ötlet, de az igazat mondtam. Ha belement, csakis akkor kezdtem el lemászni a létrán, hogy átkutassa a zsebeimet. Abban az egy dologban reménykedtem, hogy nem kergetem magamat csapdába…
Nem tudtam aludni. A folytonos veszekedések Rose-al kezdtek kikészíteni és azon agyaltam, hogyan tehetnék végleg pontot rá. Nem akartam kirúgni, ellentétesen azzal, amit mondtam, vagy épp ahogy mondtam. Jó munkaerő volt és lelkiismeretes is, de én nem voltam képes arra, hogy ezt jól kifejezzem és az apróbb hibáit emeltem inkább ki, valamint nagyítottam fel. Nem csináltam jól. Sem vele, sem mással, de ez voltam én – és nem tudtam, akarok-e egyáltalán változni. Aprót sóhajtottam. A rózsakert nyújtott menedéket a gondolataimnak az éjszaka közepén. Viszont ahogy elnéztem a könyvtár ablaka felé, furcsa mozgásra lettem figyelmes. Mintha egy árnyék szaladt volna el az ablak előtt. Ráncoltam a homlokomat, majd fogtam magam és elindultam befelé. Utána akartam járni, hisz valami nem stimmelt. Hacsak nem az elmém viccelt meg. Néhány perc múlva már bent voltam az épületben, a következő pillanatban pedig benyitottam a könyvtárba és már kapcsoltam is fel a villanyt. Aztán egyik kezemmel a zsebemben kezdtem kutakodni a mobilom után, hogyha netán tolvaj van itt, tudjam egyből hívni a rendőrséget. - Van ott valaki?! – Nyilván volt, de muszáj volt hangot adnom annak, hogy keresem és tudom, hogy itt van. Elkezdtem járni a sorokat, aztán nagy csapódásra lettem figyelmes. Csörömpölés. Valami összetört, ez egyértelmű volt, így azonnal a hang irányába indultam, immár sokkal gyorsabb tempót felvéve. Aztán megpillantottam a létrát és annak tetején egy idegent. Vagyis, várjunk… ismerős volt az arca. Talán már láttam a városban. - Azonnal hívom a rendőrséget – Sziszegtem, miközben a létra aljához léptem, így nem nagyon tudott volna merrefelé menekülni. Közben pedig ténylegesen keresni kezdtem a mobilom névjegyzékében a rendőrséget… viszont ahogy újra felnéztem, kiszúrtam a kezében levő könyvet. Randizás alapjai 1.? Kérdőn néztem fel rá. – Miért pont az a könyv? – Annyival értékesebb könyvek voltak itt, amiből például profitálhatott is volna…
A teaházat nem csak Sabra miatt látogatom meg, illetve nem csak a fogyasztás miatt nézek be oda. Nem bizony. Kérem szépen a munkámat is végzem egyben. Ugyanis a megfigyelésben nagyon is jó vagyok. A körülöttem lévő vendégek beszélgetésébe is bele szoktam hallgatni. Lehet, hogy ez rossz cselekedet, azonban a rablásaimat az adott információk alapján tudom véghezvinni. Voltak olyan vendégek, akik el voltak ájulva egy bizonyos Beast Motel kapcsán. Bevallom még nem is hallottam róla… nem is láttam, de az elhangzottak alapján nagyon is megtetszett. Jó-jó egy bizonyos része tetszett meg igazán… igen. Hallottam, hogy van egy hatalmas könyvtár az épületen belül. Mindenképp a saját szememmel akartam látni… mivel azt viszont nem hittem el, hogy vagy tíz méter magas a könyvtár polca. Nem is kellett nekem több és már elterveztem, hogy az éjjel meglátogatom a Motelt. Pár óra múlva eljött az éjszaka. Megérkeztem az épülethez és a kapu előtti bokorban húztam meg magamat. – Hű! Ez azért nem semmi! – Csodálkoztam a látványban. Konkrétan egy kastély tárult a szemem elé. Nem nézelődtem tovább, mivel fontosabb dolgom volt… először is felkutatni a könyvtárat és amint az megvan, meg kell találni egy nagyon fontos könyvet. – Gyerünk, Dean! Vágjunk bele… – Vettem egy mély levegőt és a kapu melletti ablakhoz siettem. A jól bevált módszeremet használva sikerült kinyitnom az ablakot, és még a riasztórendszer sem kapcsolt be. Persze, fogalmam sincs, hogy egyáltalán aggódnom kell-e a riasztó miatt, de egy ekkora helyen, biztos, hogy nagyon erős biztonsági rendszer üzemel. – Résen kell lennem. – Megmarkoltam a lámpámat és indultam előre. Haladtam a folyosókon… fel voltam készülve mindenre. Az összes sarkon mielőtt még befordultam volna az adott folyosóra, használtam egyfajta spray-t, ami felfedi a lézereket. Szinte úgy éreztem magamat, mint egy titkosügynök. Ha az adott elágazásnál a lézerek az utamat állták, akkor a másik irányba haladtam. Negyed óra eltelte után egy ajtó előtt álltam meg. A zseblámpával megvilágítottam és a felirat láttán megkönnyebbültem. – Könyvtár! Itt vagyok! – A kilincset lenyomva érzékeltem, hogy itt nem kell semmi erőfeszítést végrehajtanom. Nyitva volt. A szobában… nem jó szó rá… a teremben rengeteg polc sorakozott egymás mellett. A falnál azonban valóban ott volt egy akkora polc, amekkorát életemben nem láttam. – Az a vendég nem hazudott… – Jegyeztem meg a látvány alapján. Nem akartam az időt húzni, így a könyv keresésére koncentráltam. Először megnéztem az összes polcot, amit persze elértem… de semmi. Randizással kapcsolatos segédleteket nem tartalmaztak. Legalább vagy húsz percig kutakodtam, végül kénytelen voltam megnézni a nagy polcot is… siettem vele. A létrát megfogtam és egyik oldalról a másik oldalra haladtam. Szintről szintre emelkedtem… volt néhány pillanat, amikor nem mertem lenézni. Nem féltem a magasban, de nem szerettem volna leesni. Már majdnem a tetejéig kellett felmennem, de szerencsémre megtaláltam a könyvet, amit kerestem. – „Randizás alapjai 1.” Na, végre! – Egy sóhaj keretében húztam ki a könyvet. A számba vettem a lámpát és a fénynél kezdtem el lapozgatni. – Áháá… mi a fene? Jajj… ne! – Egy hirtelen csapódásra lettem figyelmes. Az ajtó adott ki olyan hangot. Ráadásul a teremben lévő villany is felkapcsolódott. Megijedtem. És ha ez még nem is lett volna elég, a számban lévő zseblámpát is leejtettem. Ahogy az földet ért, el is tört. – Basszus… – Suttogva mondtam ki a szót. Nyeltem egy nagyot végül a létrán megfordultam és lenéztem, hogy ki lépett be a helyiségbe. Egy férfi volt az és először nem is figyelt fel rám, de miután meglátta a törött lámpát egyből felkapta a fejét és megpillantott engem. – Hehe… Jó estét, Uram! – Zavaromban még nevettem is kicsit a helyzeten. Nincs mit tenni… lebuktam. Már csak abban reménykedhetek, hogy nem hívja ki rám a rendőröket…
Legutóbbi képek
