Sosem voltam az izgulós alkat. Mindig igyekeztem lazára venni a figurát és a mának élni, de azért most egy kicsit mégis ideges voltam, mert gőzöm se volt arról, hogy Tish mit szól majd ahhoz, hogy szeretném feleségül venni. A korábbi sikertelen kísérleteim sem törtek le túlságosan, csupán most már eljutottam arra szintre, hogy ha törik, ha szakad, de végre megmutatom neki a jegygyűrűt, amit korábban vásároltam és felteszem neki azt a kérdést, amit hetek óta nem bírtam megtenni.
Egy ideje már itt ácsorogtam és fáztam, de minden problémámról egy csapásra megfeledkeztem, amikor felbukkant a színen. Éreztem, ahogy a sálam mögött hatalmas, idióta mosolyra húzódott a szám. De hé! Nem hibáztathatott senki azért, mert örültem annak, hogy végre láthatom a barátnőmet, nem? Különben sem borítottam fel semmit, nem lángolt az arcomon kívül más a környezetemben és egyelőre mindenféle természeti katasztrófa elkerült, szóval igenis megérdemeltem, hogy egy kicsit csodálhassam, amíg ideért hozzám.
Lejjebb toltam a sálamat – felfedve ezzel a mosolyomat -, hogy egy csókot nyomhassak a homlokára. Ha nem lett volna a közelemben és tartott volna melegen, akkor bizonyára rosszul esett volna az arcomat érintő hideg fuvallat, de jelen pillanatban semmi nem tudott érdekelni. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, ahogy az arcomat cirógatta, és elfogott a vágy, hogy most azonnal megkérjem a kezét. Az ujjaimmal kitapogattam a kabátomban lapuló dobozkát, majd eszembe jutott, hogy ennél sokkal különlegesebb pillanatnak kellene lennie a lánykérésnek, így kinyitottam a szemeimet, hogy őt csodálhassam.
- Ugyan, mindketten tudjuk, hogy melyikünk a szerencsésebb – nevettem fel, ahogy még egyszer közelebb húztam magamhoz, de ezúttal ajkait csókoltam meg. Fogalma sem volt arról, hogy mennyire elveszettnek éreztem magam, amíg be nem sétáltam az apja vendéglőjébe és nem találkoztam vele. Mielőtt náluk kezdtem volna dolgozni, olyan mintha, mint elveszítettem volna önmagamat, de ő visszaadta nekem az emlékeim egy részét. Még mindig egy kicsit hiányérzetem volt, valami hiányzott mellőlünk, de próbáltam nem foglalkozni ezzel a kellemetlen szúró érzéssel és csak ráfókuszáltam.
- Zsír! Örülök, hogy nem tartott fel, mert… - A hajamba túrva elharaptam a mondatot, és ismét elröhögtem magam. Nem akartam elárulni magamat. – Alig vártam ezt a napot.
Próbáltam kivágni magamat ebből a helyzetből, és nem hazudtam neki, mert már nagyon régóta tervezgettem ezt a percet, és már nagyon túl akartam esni rajta.
- Akadt egy-két dolog, amit el kellett intéznem, tudood, ilyen unalmas dolgok, mint a számlák befizetése meg bevásárlás, szóval nekem is bőven akadt teendőm, és a postán is feltartottak, szóval siettem, hogy időben ideérjek, de nem volt ma semmi para. Remélem, ezután is laza lesz a nap – foglaltam neki össze röviden, hogy mikkel foglalatoskodtam, bár azt az apró tényezőt kihagytam, hogy reggel óta csak az eljegyzésen járt az eszem.
- Ne is mondd! Elég para némelyik kölyök, de attól még imádom őket, csak nem szeretnék egyik hokiütője elé se bekeveredni – ráztam meg a fejemet, ahogy prüszkölve felröhögtem. Szerettem a gyerekeket, és egyszer talán szerettem volna sajátot is, de abban biztos voltam, hogy előbb tanítom meg a kölyköt DJ-zni, minthogy ütőt adjak a kezébe. A végén még eltanult volna a gyerek egy-két trükköt a leendő apósomtól, és… Megborzongtam. Nem akartam belegondolni abba, hogy az mennyire ütős kombó lett volna.
Automatikusan kulcsoltam össze az ujjainkat, már hiányzott az érintése. Az apró kézfeje eltűnt a tenyeremben, mégis megnyugtató volt érezni, ahogy a bőre a bőrömhöz ért.
- Ó! Hát… Elfelejtettem kesztyűt venni, de nyugi, megmaradok – vigyorogtam, pedig nem tagadtam: tényleg kicsit lefagytak az ujjaim. A javaslatra röhögve emeltem fel a kezeinket, és mutattam meg neki, hogy valóban az ő picike kesztyűi apróak lettek volna az én lapáttenyereimhez. – Nem baj, majd iszok valami teát, forrócsokit, vagy forralt bort.
Bár, lehet, hogy a forralt bort kerülnöm kellett volna, ha pályára akartam lépni, mert abból semmi nem jó nem sült ki, ha én alkohol közelébe jutottam, elvégre anélkül is eléggé kétbalkezes-lábas voltam. Nem bántam, hogy végre elindultunk, mert rengeteg gondolat keringett körbe-körbe az agyamban, mint valami őrült ringlispír, de ezek megmaradtak gondolati síkon. Helyette dumáltam a bolond macskásnéni szomszédomról, a munkáról, arról hogy egyébként éhes vagyok, vagy elmeséltem Tishnek a legújabb viccet, amit nemrég a srácoktól hallottam. Mindenről beszéltem, csak arról nem, amiről ténylegesen szerettem volna.
- Simán. Farkaséhes vagyok amúgy is! – A gyomrom pedig egy genyó áruló volt, mert az éhségemnek bizony hangot is adott, pedig terveim között szerepel a lánykérés előtti, vagy utáni büfémegszállás. Nem gondoltam volna, hogy Tishnek más tervei voltak, így kíváncsi karoltam át a vállainál és húztam magamhoz. – Miért? Te hol szeretnél enni?
Nem szerettem nélküle dönteni, vagy nem megbeszélni dolgokat, szóval érdekelt, hogy ő mit akart, ha már így felhozta a témát. Én nem voltam semmi rossznak az elrontója, bár tagadhatatlanul valami édeset kívántam. Amikor puszit adott, idióta vigyor kúszott az arcomra, amelyet nem tudtam és nem is akartam visszafojtani, helyette csak még szorosabban öleltem magamhoz. Ha kérdezte, akkor természetesen az volt a válaszom, hogy nem akartam, hogy ő megfagyjon.
- Huh, hát az izgalmas lesz! Mint tudod, én vagyok a görkorcsolya koronázatlan királya és mellette sok minden más, de… Bevallom, hogy előtte még nem koriztam jégen, szóval, ha egy kiskanállal kell majd összekaparnod a ketrecharcos hokijátékosok elől, akkor előre is bocsi! – A hóesésben sétálva, a pályához közeledve talán nem volt a legjobb ötlet elárulni, hogy amúgy tök béna voltam, de hé! Mentségemre szóljon, hogy amennyire nyomi voltam egyes dolgokban, annyira voltam nyitott az újdonságokra. Meg aztán, előszeretettel égettem le magamat mások előtt, szóval talán ez volt annyira meglepő velem kapcsolatban.

892 szó ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Ideges voltam. Már kétszer akartam Morticia kezét, de valami mindig félrement, bár lehet az is közrejátszott ebben, hogy talááán nem a vendéglőben, vagy a vendéglőben és munka közben kellett volna kitalálnom az egészet. Eddig minden próbálkozásom meghiúsult, úgyhogy reméltem, hogy a most minden klappolni fog majd.
Szerintem ő nem is sejtette a terveimet, hiszen csak annyit mondtam neki, hogy el akarok menni korizni. Nem tudtam amúgy korizni. De hát nem lehetett bonyolultabb a görkorinál, nem? Az pedig ment, így ezen a vonalon maradva úgy gondoltam, hogy akkor a másik verzióval is boldogulni fogok.
Csípős hideg volt még úgyis, hogy a fél arcomat sálba bugyoláltam, a fejemre pedig sapkát húztam. Mit meg nem adtam volna egy jó tengerparti henyélésért! De nem panaszkodtam, addig semmi nem érdekelt, amíg Tish velem volt. Mármint, amikor épp velem volt, mert még nem volt itt, a kezeim pedig lefagytak, mert annyira siettem, hogy a kesztyűimet otthon felejtettem.
Nem mertem azonban zsebre dugni a kezeimet, hiszen ott lapult a kis dobozka, amely az eljegyzési gyűrűt rejtette, és magamat ismerve, ha most elhúztam volna a zipzárt, akkor a dobozt egy örökkévalóságig kereshettem. Nem akartam kockáztatni, inkább megbarátkoztam azzal a tudattal, hogy a kezeim olyan hidegek voltak, mint egy jégcsap, ha cserébe a mai nap tökéletesen alakult.
Szerencsére, nem kellett tovább ácsorognom magányosan a hóesésben, amúgy sem volt abban semmi romantikus, ugyanis a közeledő alakban ráismertem Morticiára. Éreztem, hogy hülye vigyor terült szét az arcomon, és a kezeimet se éreztem hirtelen olyan fagyosnak.
- Szia kicsim! – nyomtam egy csókot a homlokára, amikor végre ideért. – Ma is csodálatos vagy.
Sosem szalasztottam el a lehetőséget, hogy a tudomására adjam mennyire örültem, mert az életem részese volt. A kezeimet a farmeromnak dörzsöltem, mert eddig meg akartam fagyni, most pedig izzadtak az idegességtől.
- Hogy telt a napod? Az öreged ugye nem problémázott sokat? – Kicsit tartottam attól, hogy Tish apja nem akarja majd elengedni őt, és be fogja munkára, mondván, hogy nagy volt a forgalom és kevesen voltak beosztva mára, de úgy tűnt, sikerült meglógnia. Ez pedig máris egy piros pont volt a mai nap margójára.
- Indulhatunk? Nagyon várom már, hogy megérkezzünk a pályára! Bár remélem az iskolások nem lesznek ott, mert azt hallottam, hogy bár király hokijátékosok, de némelyik vad a pályán! – nyújtottam felé a kezemet. Annyira izgatott voltam, hogy alig bírtam tartani a számat, márpedig elég ciki lett volna, ha pont én árultam volna el a szándékaimat. Vajon ő amúgy tudta, hogy mit tervezek? Az apja elárulta neki? Mert úgy éreztem, hogy az elmúlt évek során annyi mindent átéltünk, hogy szerettem volna összekötni az életemet. Sőt, ugyan nem beszéltem még neki róla, de szívem mélyén tudtam, hogy ő Mavis. Talán el kellett volna árulnom, hogy amúgy én voltam Johnny, bár ha keresett is, szerintem nem volt nehéz kitalálnia, hogy én voltam én.

4 szó ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit