A divat volt az életem. A fantáziám mindig szárnyalt, ha újabb ruhakölteményeken törhettem a fejem – a kedvencem valamiért mindig is a fekete és fehér színkavalkád volt. Sokáig nem értettem, miért. De egy nap rájöttem arra, hogy ki vagyok. Hogy mindez megrendített-e? A legkevésbé sem. Magam sem tudnám megmondani, miért, de valahogy mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel körülöttem, velem: az életemmel. Éreztem, hogy nem feltétlen azok az emberek vesznek körül, akiknek kellene. Pontosan tudtam, hogy Aurora nem egy régi ismerősöm, nem egy régi alkalmazottam, hanem valaki egészen más. Egy idegen, annak ellenére, hogy itt évek óta nekem dolgozik. Ugyanígy éreztem Jane Porterrel kapcsolatban is.
Aztán jött Charlotte la Bouff, a hercegnő kaliberű lány, aki azt hitte, hirtelen olyanná válhat, mint én. Fogalmam sincs, mégis mit gondolt, de gyakornoki állásra jelentkezett és közel sem azt kapta. Nyilván akartam én esélyt adni neki, de csak miután bizonyított nekem. Mindenféle munkát rábíztam, csak épp nem a ruhákkal volt mindez kapcsolatos. Esélyesen már akkor boldog volt, ha egyáltalán szóbahoztam, hogy új kollekción dolgozok és kellene a segítsége – de végül elküldtem kávéért, ebédért, vagy a kezébe nyomtam a drága négylábúim pórázát, hogy vigye el sétálni őket. El sem tudom képzelni, mit művelhetett odakint az a lány. Fogalmazhatnék úgyis, hogy ismerve, miféle családból származik, pontosan tudom, hogy nem kutyasétáltatásra, futkorászásra volt ő „kiképezve”.
Az utolsó simításokat végeztem a legújabb ruhatervemen, mikor hallottam a kopogó topánkáit közeledni. Legalább volt stílusérzéke. Szerette az általam tervezett ruhákat. Kopogott az ajtófélfán, szigorúan hármat, ahogyan kértem tőle.
- Charlotte? Meghoztad a fekete teámat? – Felpillantottam a rajzról és végigmértem őt, majd a kezében lévő bögrét.
- Igen, itt is van – Lerakta mellém az asztalra, de a bögre megbillent és kishíján a lapon végezte.
- Figyelj már egy kicsit jobban! – Felugrottam, hogy ne az ölembe csorogjon a forró tea. Mély levegőt vettem, igyekeztem nem robbanni. Nem történt baj, hisz a rajz épségben maradt. Felmarkoltam az asztalról.
- Elnézést, nem direkt volt! Bocsánat! – Mentette a menthetőt, közben én elléptem az asztaltól.
- Jól van, ha ezzel végeztél, vidd el Buddy-t kutyakozmetikushoz. Délután 3-ra van időpontunk. Utána Penny-t, Lucky-t és Patch-t kell állatorvoshoz vinni. Éves oltásokra. El tudod intézni? – Nem volt valódi kérdés, hiszen azt kellett tennie, amit kértem tőle. Ezért fizettem. – Számlát a nevemre kérj, később odaadom az árát – Nem néztem rá, közben elindultam kifelé és már nyomtam is meg a mobiltelefonomon az egyik gombot, elindítva ezzel a hívást.
- Hogy hová? Hány órára? – Pislogott, de már nem hallottam, ha bármit is kérdezett ezek után és választ sem kapott.
- Horace! Hol a fenében vagy? Az autómra lenne szükségem. El kell mennem beszerezni néhány kelléket az új kollekciómhoz… ne mondd, hogy nem sikerült megejteni rajta a javítást! Nem volt olyan nagy baja! Agrrrhh… - Morogtam, tekintettel arra,, hogy a „lábamat” vették el tőlem egy napra. Vagy többre. Reméltem, hogy nem többre.



Gyalog kellett végül útnak indulnom a városban. Alapvetően nem is lett volna vele gondom, ha nem Stormreach másik végében lett volna az a bolt, ahova menni akarok. A cél érdekében viszont meg kellett tennem és ezért már nem akartam Charlotte la Bouff hercegnőt ugráltatni. Meg amúgy is, ezt szerettem én csinálni. Én tudtam, mit akarok, mik az elképzeléseim és én akartam az anyagot is végigtapintani, hogy megfelel-e nekem ahhoz, amit készíteni akarok. Na meg a hirtelen ötletek is ott jöttek, mikor végigpásztáztam a sokféle fajta és színű anyagot. Órákig el tudtam volna ott lenni. És bevallom, sokszor el is voltam ott.
Útközben ezúttal volt időm jobban a gondolataimba mélyedni és eltöprengeni azon, mégis mi történt Zootopiában. Az átok lesújtott, ez a része tiszta volt, de a részletek a legkevésbé sem. Viszont egy dologban biztos voltam: nem szívesen mentem volna oda vissza. Itt jó életem volt a House of DeVil vezetése okán és azt tehettem, amit szerettem. Persze, odaát is ruhákat terveztem, de a gonoszság, ami mélyen bennem lapult, talán sokkal inkább előjött belőlem, mint itt. Mondhatnám azt is, hogy Fata Morgana-ban egy visszafogottabb nő voltam. Olyan, aki bízott abban, hogy ezúttal elfogadják.
De mindig ott volt a „ha”… Nos, ha mégsem így történik, mihez is kezdek?
Néhány emberről a környezetemben már pontosan tudtam, kicsodák. Jasper és Horace, jellemvonásaikból adódóan hamar „lebuktak” előttem. Sosem hittem, hogy valaha is örülni fogok annak a két félnótásnak, de így volt. A szembesítéskor pedig csak pislogtak. Nem értették, hogyan jöttem rá. Az átok néhány dolgot tehát jól csinált: nem feltétlen szakított el azoktól, akikben képes voltam bízni.
Ám ezzel közel sem volt vége a történetnek. Habár nem Pongó, Perdita és a többi dalmata jelentette ezúttal a céljaimat vagy vágyaimat, mégis meg akartam találni mindenkit, őket is, akiket valaha is ismertem. Itt kellett lennie mindannyiuknak, nem igaz?
- Szörnyella de Frász! Csak, hogy megérkezett! Jöjjön, mindjárt záróra, és még nagyon sokmindent meg kell mutatnom Önnek! Jöjjön-jöjjön! – Gondolataimból egy idősebb, mégis kedves asszony hangja ragadott ki. Nanny. Talán őt is ismerhettem odaát?
Nem akadékoskodtam, besétáltam vele az üzletbe, hogy szemügyre vehessek mindent és megvegyem az összes anyagot, kiegészítőnek valót, amit csak megálmodtam és elterveztem.




✦ Van egy sípom, amivel bármelyik állatot képes vagyok befolyásolni. Az akaratom szerint cselekednek, bármit is kérek tőlük. Általában azokon az állatokon használom, akik az enyémek, példának okáért Buddy-n (nem szeretem kínozni vele, ő igazán kedves teremtés), és a három dalmatán (Penny, Lucky és Patch). Viszont, ha akarom... és ki tudja, mikor lesz rá szükség?, képes vagyok bármelyik embert a környezetemben irányítani ugyanúgy, ha az éppen a mesebeli, állati alakjában van előttem.