Apával annak idején rengeteget kalandoztunk – halász volt és emiatt sok helyre eljutottunk. Anya pedig mindig otthon várt minket a finomabbnál-finomabb főztjeivel és a meleg szeretetével. Boldog gyerekkorom volt, de egy hajókirándulás mindent tönkretett. Apám hivatalos volt egy hajóútra – azt hiszem, fogadáson nyerte és végül engem vitt magával. Amikor bejelentette, hogy elutazunk egy kicsit hosszabb időre, csak mi ketten: boldog voltam. Egy életre szóló kaland lesz, fiam! Közölte. És igaza is lett. Csak épp nem úgy, ahogyan ő azt gondolta.
Jól emlékszem arra a napra. A hajó nagy volt, szinte elvesztem benne – bár lehet, hogy csak azért gondolom így, mert gyerek voltam és mint olyan, kicsi. A szél erős volt, a hullámok a hajó oldalát mardosták. Elfutottam egészen a hajó orráig, ahol megkapaszkodtam a korlátban és beleszippantottam a tengervízzel átitatott levegőbe.
- Ez fantasztikus, apám! – Nevettem. Ő mellém állt és megfogta a karom. Féltett. Aztán észrevettem, hogy más gyerekek is vannak a hajón. Apámnak is feltűnt, hogy nagyon nézelődök. Elmosolyodott.
- Menj csak játszani, James. Addig én megleszek – Mondta. Bólintottam, majd elszakadtam a korláttól. Ám végül nem csapódtam egyik gyerekhez sem oda, hanem felfedeztem az egész hajót. Még a kapitánnyal is beszéltem, aki persze rövidesen visszairányított apámhoz, mondván, egy gyerek ne lófráljon sokat egyedül.
Későre járt, mikor a kabinunkban voltunk. Én már ágyban voltam, míg apám nagyban írt valamit a naplójába. Gyakran tette ezt és mindig is érdekelt, miről ír. De sosem kérdeztem rá. Hagytam, hogy az álom elragadjon.
Arra ébredtem meg, hogy apám rázogat és kiabál. Kétségbe volt esve.
- Kelj fel, James! Baj van… gyere, öltözz! – Időm sem volt megkérdezni, mi történt, már öltöztetett is. Mire észbekaptam, már a karjaiban tartott és futott fel velem a lépcsőn. Vihar volt, az eső zuhogott. Káosz volt. A hajó megsérült és látható volt, hogy süllyedünk. Egy szigetet véltem felfedezni, de az is elég messzinek tűnt.
- Mi lesz most, apám? – Féltem. Az utolsó mondat, amit valaha is hallottam tőle, a következő volt:
- Nem lesz semmi baj, James… Szeretlek, fiam – Rám nézett. A következő pillanatban egy villám a hajóba csapott, így a fagerendák megtörtek alattunk, és tűz is kiütött…
A vízbe estem apámmal együtt, de hamar elsodródtunk egymástól. Az életemért küzdve úsztam a felszín felé, de egyre nehezebben ment.
Azt hiszem, meghaltam volna, ha nincs egy jótevőm. Nem tudom, ki volt: a semmiből tűnt fel és fény áradat vette körül. Aztán elvesztettem az eszméletemet.
A parton tértem magamhoz és egy fiú nyújtotta a kezét.
- Én Péter vagyok… láttalak a hajón. Azt hiszem, egyikünk sem megy innét sehová – Meglepve fürkésztem a fiút, majd megfogtam a kezét és felhúzott a homokos partról.
- A nevem James – A tengerre nézve jöttem rá, hogy a hajó, amivel idejöttünk, a semmivel volt egyenlő. – Csak mi maradtunk életben?– Péterre néztem és aprót bólintott. Senkit nem látott, aki kiért volna a partra.
Azt csak később tudtam meg, hogy ő már jóval a vihar előtt eljött a hajóról egy csónakkal. Érdekelte a sziget.
Akkor még nem tudtam, hogy Sohaországba kerültünk és azzal sem voltam tisztába, hogy ez a hajóút lesz életem egyik legmeghatározóbb momentuma. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, amíg próbáltunk túlélni ketten a szigeten. Barátokká váltunk, tényleg azok voltunk! De egyre nagyobb honvágyam lett. Apám nem volt többé, de anyám odahaza várt rám… haza kellett mennem.
De álmomban sem gondoltam volna, hogy Péterrel akkora nézeteltérésünk lesz ebből, miszerint a barátságunk bánja. Elárult.
Én viszont sosem jutottam haza… egy kalóz társaság talált rám útközben és Mr. Smee lett az én apa-pótlékom.



Mire találkoztam Zarinával, a tündérrel, addigra teljesen megváltoztam. Nyoma sem volt annak a hittel telt kisfiúnak, aki hosszú évekkel azelőtt elindult az apjával egy hajókirándulásra. És nyoma sem volt annak a kisfiúnak sem, aki feltétlen bizalmat szavazott egy másik kisfiúnak...
Látva a tündér tehetségét, tudtam, hogy ha nem használom ki, nem juthatok előrébb. Hát nem voltam rest a kalóz társaimat sem bevonni a játékba. Belementek. Én voltam a kapitány, elvégre! Hook kapitány. Nem kellett sokat tepernem Zarina kegyeiért, hamar elhitte, hogy kapitányunkká és vezetőnkké fogadtuk. Hagytam, hogy azt tegye, amihez a legjobban ért. Elárulta a tündér társait és elhozta azt a kék tündérport, ami ahhoz kellett, hogy még több aranyport csináljon belőle. Ekkor már pontosan tudtam, hogy miféle varázslatok léteznek a világban és hogy ez az aranypor nekem nagyon is kell. A levegőbe akartam emelni a Jolly Roger-t. Uralni akartam a levegőt és a vizet egyaránt.
- Be kell ismernem, a terve tökéletes volt, Kapitány – Gyerekként apám sok tündérmesét mondott, de akkoriban valóban mesének tartottam őket.
Mire észbekaptam, Zarina régi tündér barátai visszalopták a port.
- Elvitték a kék port…! – Nem mintha kellett volna szólnom neki, hisz rögtön tette a dolgát. Neki is épp olyan fontos volt ez az egész, mint nekem, csak épp egészen más motivált minket. Némi hajsza után minden visszaállt a megszokott kerékvágásba.
- Mi értékeljük a tehetségét… aranyat ér - Zarina csettintett, én pedig ugrottam és tettem a dolgom: bezártam a tündéreket, hogy többet ne okozhassanak gondot. Aztán láttam a tündérkémen, hogy valami nincs rendben. Egy pillanatra talán meginogtam: eszembe jutott Péter. Mennyire rosszul érintett, mikor elárult engem… a családom iránti szeretetemet. De nem engedtem ezeknek az érzéseknek.
- Kapitány? Minden rendben? – Figyeltem őt, de csak egy ujjmozdulattal jelezte, hogy lépjünk tovább. – Munkára, emberek!
Tette mindenki a dolgát. Néhány perccel később minden készen állt arra, hogy megteremtsük a saját Tündérpor fánkat. Elfordította azt a pici kart, ami a kék port tartotta és útnak eresztette. Varázslatos volt. Néhány csepp elég volt, hogy az aranypor tengerré váljon és csak csordogált lefelé a medrébe. Ujjongtam kalóz társaimmal.
- Elképesztő!! Repülni fogunk! – Elégedett voltam és boldog, ahogy Zarina is még, abban a pillanatban.

Kettesben maradtunk. Itt volt az idő, hogy lerántsam a leplet önmagamról, a szándékaimról… és arról, hogy mindvégig kihasználtam őt. Egy csepp bűntudatom sem volt. De még vártam.
- Csak nem félsz? – Kérdezte, miközben realizáltam, hogy beszórt némi aranyporral. Épp, hogy csak meghintett vele.
- Félni? Ehhe, folytassa, Kapitány! – Nevettem. De bevallom, volt bennem egy enyhe félelem. Tényleg működhet? Tényleg repülhetek? Figyeltem, hogy körberepül és újra meg újra aranyport szór rám. Nagyon sokat. Emelkedni kezdtem, először csak éppen hogy elszakadtam a talajtól, majd hirtelen feljebb emelt a varázslat. Meglepődtem. Váratlan élmény volt.
- Így nem lehet repülni! Zárd össze a lábad! – Magyarázta, én pedig tettem, amit kért. Ó, amúgy mai napi rejtély, hogyan értettem meg rögtön Zarinát, hiszen tündérnyelven szólt hozzám. Csak én értettem a társaim közül.
- Amíg van kék tündérporunk, mindig képesek leszünk repülni, jól gondolom, Zarina? – Kellett a megerősítés. Az ő szájából akartam hallani.
- Jól gondolod! – És pontosan ekkor történt az, hogy felfedtem magam. A következő pillanatban egy kalitkába tuszkoltam. Büszke voltam arra, hogy véghezvittük a tervet.
- Tökéletesen működött a tervünk! – Jó, egy részem talán sajnálta. Talán, ha a gyerekkorom nem úgy alakul, ahogy, egészen más ember lettem volna. De sajnos kalóz vált belőlem és ez az eset csak jobban hozzásegített ahhoz, aki végül később lettem. A hatalom sokszor elvakítja az embert, hát még a varázslat, huh?



Sok idő telt el, mire rászántam magam, hogy visszatérjek Sohaországba. Pán Péter ott volt – fiatal volt. Egy gyerek. Lemondott a családjáról. Inkább az örök gyereklétet választotta, mintsem… mást. Dühített. De azt hiszem, soha, senki sem tudta, miért dúl ekkora háború köztünk. Sosem mondtuk ki. Ő tudta. Én is tudtam. De más nem. Ez talán pontosan így volt jó. Kalandokat éltünk át, még akkor is, ha életre-halálra szóló kalandok is voltak ezek.
Aztán Londonba utaztunk a Jolly Rogerrel, hogy Wendyt visszahozzam Sohaországba. Az volt a tervem, hogy ezzel tartom sakkban majd Pán Pétert. Azt akartam, hogy végre belássa, ez a gyerekes viselkedés sehová sem vezet – úgy értem, maga a gyerek lét.
- Megy minden, mint a karikacsapás. Érti már, Mr. Smee? Wendy lesz a mi kis csalink! Vele fogjuk csapdába csalni Pán Pétert!
Ami azt illeti, be is jött – de amikor lekerült a zsák a lány fejéről… hát… kiderült, hogy rossz lányt hoztunk el. Azonban nem táncoltam vissza, talán még jól is jött ki. Egy hitet vesztett gyermek… a legmegfelelőbb „fegyver” Pán Péter ellen.
Egy kis színjátékkal később Jane a mi oldalunkra állt. A kalózok oldalára!
- (…) Egy csónakban evezünk… haza szeretnék menni – Szomorúnak tűnt. Kaptam az alkalmon.
- Egy csónakban, ez az! Ezer örömmel hazaszállítalak téged gyors hajómon, hogy ha segítesz visszaszerezni a kincsemet. Hát nem érted? Péter nem veszi hasznát a kincsnek. Ő nem a józan eszét használja, mint te vagy én… ő csak egy gyerek, aki soha nem nő fel.
- Ezzel nem mondasz újat…
És megállapodtunk. Egy sípot adtam a kezébe, hogy azt fújja meg, amint megtalálják a kincset. Nyilván nem a kincs kellett, de jó ürügy volt és Jane készségesen segített.
Már csak törlesztenem kellett, amit amúgy sosem szoktam: de valóban elindultunk Londonba. Hosszú ideig hajóztunk a levegőben, mikor Mr. Smee megszólalt.
- Nem annál a csillagnál kellett volna jobbra fordulnunk? – Mutogatott, mire én felpillantottam. De alattunk terült el London.
- Nem, már itt vagyunk – A szemeimet forgattam. Mintha Mr. Smee szeme sem lett volna már a régi, pedig szemüvege is volt.
Nos, ha le is esett időközben, hogy ez a London nem épp a Zootopiás London, nem foglalkoztatott a dolog. Kiraktuk Jane-t egy olyan háznál, ami pont úgy nézett ki, mint ahonnan elhoztuk és úgy gondoltam, többet nem is fogom látni.
Talán tévedtem.



Az az átkozott nő… úgy éreztem, tönkretett. Kisemmizett. Volt tulajdonjogom, aztán a következő pillanatban már nem volt. Mégis, hogyan lehetséges ez? Hacsak nem úgy, hogy csúnyán átvert. Volt köztünk valami, tudom, hogy ő is érezte, nem csak én, hiszen nem vagyok bolond! Mégsincs sehol. Az életem furcsa fordulatot vett és a saját üzletem ad már csak némi nyugalmat nekem. Ticking Crocodile Fishing Center. De valami nem stimmel, valami mintha hiányozna. Sokáig nem jöttem rá, mi. Olyan volt, mintha víz alatt lennék – képletesen, persze. Jól tudtam, hogy látom/hallanom kéne dolgokat, mégsem jutott el hozzám semmi a külvilágból. Mint amikor hiányérzete van az embernek és az istennek sem jön rá, mit hiányol.
Én speciel jelen pillanatban a rumot, de lehet, hogy ezt kiskorúak is olvassák, így ezt most nemes egyszerűséggel áthúzom.
Ursula. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben, de nem voltam biztos benne, hogy megszólíthatom – csúnya volt az elválás, a szakítás maga és jól tudtam, nem kér belőlem. Ahogy én sem őbelőle. (Az hazugság volt! De tartanom kellett magam hozzá, elvégre nem nézhettem ki úgy, mint egy magára hagyott kiskutya.) Ja, fentebbi átsatírozott káros ártalom mellé társult még egy: a dohány. Jólesett néha elszívni egy-egy szálat és őszinte leszek, akkortájt szoktam rá, amikor elváltak útjaink ezzel a nővel.
- Minden… oké? – Végül pusztán ennyit szűrtem ki a fogaim közt. Nem lepődtem meg a válaszokon.
- Miért ne lenne? A kis boltod már magától kinyílik? – És még egy megjegyzéssel megtoldotta. – Bűzlesz és nem amiatt – Hogy van benne ennyi gyűlölet? Tudtommal ő vert át engem és nem fordítva! Nők…
Szó-szót követett, mígnem váratlan dolog történt. Ursula rosszul lett és hirtelen megkapaszkodott bennem.
- Meghaltam. – Suttogta, de jól értettem, hisz közel voltam hozzá. Nagyot nyeltem és figyeltem őt, tartva, fogva a nőt. Nem tudtam, miképp segíthetnék neki.
- Én is… - A hangom együttérzésről tanúskodott, de fogalmam sem volt arról, ő mire gondolt. És ő sem sejthette, én mit értek ez alatt a válasz alatt.
Az utóbbi időben voltak furcsa álmaim egy másik életről, de nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy mindez valóság. Egy ismeretlen sziget, kalózok, kard, egy kisfiú… egy krokodil. Egyelőre ezek a képek villantak fel lelkiszemeim előtt. A halálom, de hát ez hülyeség, hisz élek! Semmit sem értettem, mégis kibukott belőlem ez a két szó.
Amint éreztem, hogy stabilan áll, lassan elengedtem. Nem vártam meg, hogy ő toljon el magától és vegye fel azt a tisztes távolságot.
- Hogy értetted azt, hogy te is? – Nyilván visszakérdezett, de nem reagáltam rá. Legalábbis nem azonnal. – Kérlek mondd, hogy van nálad egy kis tömény! – Több se kellett, elővettem a kis fémdobozt a zsebem rejtekéből.
- Nálam mindig van tömény, jól tudod – Dorgáltam, miközben oda is nyújtottam neki. Aztán vázoltam neki az én képeimet… a vélhető másik életemet. – Én egy olyan helyről származom – A kikötőben álló hajóra böktem a fejemmel. – Nem tudom, hogy kerültem ide. Még azt is emésztem, hogy talán volt egy másik életem, ami jobban kötődött a tengerhez, mint a mostani – Magyaráztam és ezzel ki is merült a részemről a dolog.
Megpróbáltam kifaggatni mindezek után a nőt és örültem, hogy végre újra képesek vagyunk beszélgetni egymással. A bizalom persze más kérdés volt. De mégis úgy éreztem, a sors egymás felé lökdös minket.
Később az emlékeim nagy része visszatért. Emlékeztem apámra, a hajótörésre, Pán Péterre és Zarinára. De ennél többre még nem.

Megjegyzés: A kampója még azért nem jelent meg, mert a Zootopiás életének csak töredékére emlékszik jelenleg. Terveim szerint lassan térnek vissza az emlékei a többi történetszálról, amiket beszéltünk és kialakítottunk, kezdve Jane Darlinggal, és Triton-Ariel-Eric trióval.


✦ Amint visszatérnek az emlékeim, a bal kezem átváltozik és egy kampó lesz a helyén.
✦ Ha egy adott személy hite megtörik/meginog, akkor képes vagyok rávenni őt, hogy végül egyáltalán ne higgyen.